Ezek a kijelentések és fejlemények pedig felcsillantották azt a lehetőséget, hogy Washington nemcsak nagyobb figyelmet fordíthat majd Közép-Ázsiára, hanem kereskedelmi kapcsolatait és puhahatalmát egyaránt felhasználhatja az amerikai stratégiai pillérek kiépítésére a régióban.

Ez az optimizmus azonban nem tartott sokáig. Ugyanis 2025. áprilisában a Trump-kormány bejelentette „ajándékát”, amelyek eredményeként szinte minden országra, amellyel az Egyesült Államok kereskedelmi viszonyban van – beleértve a közép-ázsiai országokat is –, 10 százalékos általános vámot vet ki, Kazahsztánra pedig 27 százalékos vámot. A következő napokban a vámokat 90 napos felülvizsgálat során 10 százalékra csökkentették – ez figyelmeztető jel volt, hogy Washington új kül- és kereskedelempolitikai stratégiáját, többek között Közép-Ázsiával szemben is a jövőben nem feltétlenül a partnerségi viszony fogja meghatározni.

Ugyanakkor később, 2025 második felében a közép-ázsiai országok Kínával való kereskedelmi kapcsolatainak erősödése, párosulva Peking fokozatos közép-ázsiai gazdasági terjeszkedésével és biztonságpolitikai együttműködések megszületésével Kína és a közép-ázsiai országok között elfogadhatatlan lett a washingtoni politikai döntéshozók számára.

Mindazonáltal lehet, hogy az amerikai politikai döntéshozóknak egyaránt el kell kerülniük az elképzelést az Egyesült Államok „visszatéréséről” Közép-Ázsiába. Ugyanis a második Trump-kormány alatt Közép-Ázsia és az Egyesült Államok közötti együttműködések különböző strukturális okok miatt vélhetően nem fognak bekövetkezni és az amerikai politika továbbra is csak korlátozott hatókörben lesz képes működni majd a régióban.

2016-ban az amerikai külpolitika– Trump első ciklusának kezdetével – mélyreható változásokon ment keresztül. Trump világnézete (amelyet nehéz meghatározni) bizonyos szempontból a machiavellista filozófián és a tranzakcionizmuson alapul, melyben Kínát revizionista hatalomként próbálja ábrázolni, akinek célja a nemzetközi rend átalakítása. Első ciklusától kezdve Trump a kínai-amerikai kapcsolatokat zéróösszegű játékként ábrázolta, amelyben Peking gazdasági növekedése olyan katonai erővé alakul, amely potenciálisan fenyegeti az amerikai gazdasági érdekeket. Ezt a nézetet alapul véve pedig Kína közép-ázsiai gazdasági jelenlétének növekedése a kereskedelem, az infrastruktúra és a beruházások révén nem fejlesztési segítségnyújtásként, hanem sokkal inkább stratégiai terjeszkedésként lett értelmezhető.

Más potenciális kockázatot – és lehetőséget is – jelenthetnek Washington számára a régió erőforrásai. Közép-Ázsia ugyanis jelentős ritkaföldfém-, lítium-, kobalt- és egyéb, a high-tech iparágak és a zöld technológiák számára elengedhetetlenül fontos alapanyagtartalékkal rendelkezik. Kína pedig földrajzi közelségét és gazdasági súlyát kihasználva már több regionális állammal is hosszú távú megállapodásokat kötött ezeknek az alapanyagoknak a kitermelésére és feldolgozására, sőt 2024-ig bezárólag a kínai vállalatok több mint 63 milliárd dollárt fektettek be Közép-Ázsia bányászati és infrastrukturális szektorába. A China Mining Energy Group és a Liamomaoli Metal Company pedig már régóta részt vesznek különböző bányászati és feldolgozási projektekben a régióban. Az Egyesült Államoknak a legnagyobb problémája ezzel, hogy ő is Kínához hasonló erőforrásigényekkel rendelkezik, de nincs Kínához hasonló jelenléte a régióban.

Emellett Donald Trump zéróösszegű megközelítése szerint a kínai ellenőrzés Közép-Ázsia erőforrásai felett büntető gazdasági intézkedéseket vonhat maga után a közép-ázsiai -sztánokkal szemben, de nem azzal a céllal, hogy befolyást szerezzen, hanem hogy ezáltal nehezítse meg Kína gazdasági térnyerését a régióban, ami elég gyenge érvnek tűnik, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy Peking korábban exportkorlátozásokat vezetett be olyan kulcsfontosságú erőforrásokra, mint a gallium, a germánium és a grafit, s amelyeknek mintegy 60 százalékát az Egyesült Államok jelenleg is Kínából importálja.

Mindazonáltal míg a Biden-kormány Közép-Ázsiával kapcsolatban erősen támaszkodott a partnerségi együttműködésekre, a Trump-kormányzat stílusa inkább a kényszerítés felé tendál. Emellett a semlegességet, vagyis azt a közép-ázsiai álláspontot, amely egyenlő távolságot tart mindenkitől a Trump-kormány valószínűleg a jövőben is szkeptikusan fogja fogadni, mivel számára a Kína és Közép-Ázsia közötti szorosabb kapcsolatok nem csupán gazdasági kapcsolatok, hanem stratégiai döntések is egyben. 

Ugyanakkor, ami jelenleg Közép-Ázsia országainak részéről zajlik az nem más, mint felkészülés egy olyan amerikai stratégiára, amely, ha szükséges egyoldalú gazdasági eszközöket alkalmaz szankciók, vámok és kereskedelmi korlátozások formájában, amelyek célja a kínai jelenlét „megzavarása” a régióban, annak árán is, ha ez Közép-Ázsia gazdasági instabilitását is jelenti. Ezek az amerikai lépések pedig, amennyiben bekövetkeznek valószínűleg nem járnak majd jelentős erősfeszítésekkel, tekintettel az amerikai lépések korlátaira a régióban.

Közép-Ázsia számára a nagyhatalmak és a jelentős világgazdasági és szomszédos regionális szereplők közötti kapcsolatok egyensúlyának fenntartására irányuló, régóta alkalmazott stratégia, az úgynevezett többirányú vagy multivektor diplomácia eddig nagyon jól szolgálatot tett a régiónak. De a Kína és az Egyesült Államok közötti rivalizálás fokozódása miatt a jelek arra mutatnak, hogy ez a politika egyre nehezebben tartható fent, mivel a jelenlegi amerikai közép-ázsiai külpolitika nem hagy sok teret a semlegességnek és multivektor politikának, mivel az vagy együttműködést, vagy a büntetést követeli.