Nemzetiségi vidéken – szlovák falvak a Mátraalján

A mátrai szlovák falvak

A mátrai szlovák falvak alatt általában nem a Mátraalján, hanem a hegység belsejében található településeket értjük, mégpedig néhány, a Galya-tető környékén található települést. Ezeknek többsége ma már Mátraszentimréhez tartozik, amely hazánk legmagasabban fekvő települése. A szlovák falvak másik csoportját az 1950-es megyerendezés során Nógrádhoz kapcsolták, és méretük, jellegük miatt szintén elvették önállóságukat – Mátraalmás például a palóc Szuha, míg Mátrakeresztes Pásztó része lett (egyébként Pásztó és Szuha is Heveshez tartozott korábban).

Ezen falvak többségét a 18. század második felében alapították. Létrejöttük erősen összefügg a mátrai üveghutákkal: népességük vagy az üveggyártásban dolgozott, vagy a fakitermelésben, hiszen a hutáknak nagy volt a faigénye. A huták megszűnése után is a faiparhoz kapcsolódó foglalkozásokat választották, legfeljebb kiegészítésként napszámos- és bérmunkát vállaltak az Alföldön.

A klasszikus értelemben vett szlovák falvak viszonylag sokáig megőrizték nyelvüket és hagyományaikat. Ebben természetesen területi és társdalami elkülönülésük is segítette őket, bár például a magyar Gyöngyössolymossal kimutathatók bizonyos házasodási tendenciák. Az is hozzájárult megmaradásukhoz, hogy a Mátrát viszonylag későn, Trianon után fedezték fel, előtte nem szerepelt a kialakuló turizmus látószögében. Szlovák lakosság ugyanakkor nemcsak a Magas-Mátrában, hanem Heves vármegye más részein is előfordult: tulajdonképpen a szlovákok jelenléte a megyében legalább a késő középkor óta állandó.

Az első szlovákok Heves vármegyében

Ma már kevésbé ismert, de a jellegzetes szlovák vidékek – Békéscsaba környéke, Nyíregyháza, a Pilis falvai vagy a mai Tatabánya területe – mellett a hagyományosan magyarlakta területeken is voltak szlovák nyelvszigetek és egy-két szlovák család. Ezeknek a többsége az évszázadok során elmagyarosodott, például a Szabolcs vármegyei Ajak falu – amely a 18. században felvidéki tót telepesek által települt be – népessége a múlt század közepi néprajzi adatok szerint magát „ősmagyarnak” tartotta, más nyelvet nem is ismert. Napjainkban ezt az örökségüket csak családneveikben hordozzák.

A felvidéki betelepülők jellemzően vagy a török hódoltságot követően érkeztek csoportosan, vagy pedig folyamatosan szivárogtak be, például egy-egy aratás után, utóbbi több évszázadon keresztül zajló, természetesnek mondható folyamat volt, érthető módon az ő utódaikat általában jobban érintette a nyelvcsere és az asszimiláció, mint a tömeges bevándorlókat. Mindkét folyamat megfigyelhető volt a szlovák törzsterülethez viszonylag közel eső és földrajzilag is hasonló Heves vármegyében: az 1500-as évek török adójegyzékeinek családnévanyaga a szláv – vagy szláv eredetű – lakosság szórványos jelenlétéről tesz tanúbizonyságot a magyar falvakban, akiknek jelentős része legfeljebb egy-két generáció óta tartózkodhatott a megyében. A következő évtizedekben további szláv telepesek érkeztek, ugyanakkor utódaik többsége a hódoltság végére már elmagyarosodott. A legjelentősebb kivételt Gyöngyös városának szlovák polgárai jelentették, akik külön városrészben, részben vallásuk által is elkülönülve éltek – egy részük katolikus, egy részük pedig evangélikus volt, míg a magyar népesség a katolikus és a református hitelvek követője volt. Az evangélikusok csak azután váltak magyarrá, hogy – szlovák nyelvű – papok hatására katolizáltak az 1720-as években.

A tömeges jelenlét kezdete

A török hódoltság és a visszafoglaló háborúk természetesen Heves vármegyében is jelentős károkat okoztak, ráadásul a népesség egy része a felszabadulás után elvándorolt a gyérebben lakott alföldi vidékekre. Ugyan ez a folyamat is hosszú távon értelmezhető, hiszen még a múlt század elején is tartott – a vármegye volt például a dohánykertészek egyik legjelentősebb kibocsátója, az abaúji, zempléni és a szabolcsi dohányosok közül sokan származtak eredetileg innen –, de leginkább talán az 1700-as éveket jellemezte. Az elpusztult, elmenekült vagy éppen elvándorolt lakosság helyébe pedig egyes esetekben tömegesen érkeztek a Felvidékről szláv nyelvű új lakosok.

Érdemes azonban megfigyelni ennek a jelenségnek egy fontos pontját egy tipikus példán keresztül. Domoszló falu lakosai az 1680-as években menekültek a török elől Gömörbe, és csak a szlovák telepesekkel együtt jöttek vissza. Az új telepesek családnevei közt jelen vannak ugyanis a régi lakosságra jellemző nevek, és ezekről kimutatható – például a Kozma család nemességvizsgálatai által – az, hogy valóban a korábbi lakók vagy azok leszármazottai, akik ideiglenes tartózkodási helyükön már érintkeztek a szlovákokkal, és legalább részben elszlovákosodtak. Az újonnan települt, vegyes lakosságú falvak népe előtt két lehetőség állt: vagy összeolvadtak, ilyen esetekben általában a nagyobb lélekszámú nemzetiség nyelve és kultúrája lett a településre jellemző; vagy a kisebb arányban jelen lévő népesség átköltözött a saját nemzetisége által lakott falvakba (az említett Kozma családot 1750 után egyáltalán nem látjuk Domoszlón, hanem főként a közeli Verpeléten és Kálon éltek). Ennek következtében sok magyar falu népe olvasztott magába akár csak egy-két szlovák családot, míg máshol éppen a magyarok szlovákosodtak el.

A 18. század eleji szlovák telepesek származási helye viszonylag jól körülírható: többségük a középszlovák régióból, azon belül is Gömör, Kishont, Zólyom, Árva és Turóc vármegyékből származott. Valószínűsíthető, hogy a korábbi beköltözések is ide vezethetők vissza, és ebben az esetben évszázados kapcsolatot látunk a két térség között. Egyes esetekben a családnevekből következtethetünk a távolabbi származásra, például Ung vagy Zemplén vármegyére, esetleg Lengyelországra.

A szlovákok mint különálló nemzetiség

A hevesi szlovák falvak egyik csoportja a Mátraalján feküdt: Abasár, Markaz, Domoszló, Kisnána és Tarnaszentmária, tehát tulajdonképpen a Gyöngyös és Verpelét közti része a vármegyének. Közülük egyedül talán Abasár és Tarnaszentmária esetében figyelhető meg komolyabb magyarosodás – tudat szintjén –, de Abasáron biztosan voltak magyar telepesek is, Tarnaszentmária katolikus egyháza pedig az 1810-es évektől kezdve már nem Kisnána, hanem a magyar Verpelét fíliája volt, és eleve jelentős kapcsolat állt fenn a mezőváros és a szlovák falu között, amely ráadásul a többi szlovák településtől elválasztva feküdt. Szentmária a 19. század elején már elsődlegesen magyar nyelvű, de például a falucsúfolókban a későbbiekben is előkerült a „tót” eredet, illetve éppen a verpeléti vásárból  ismerünk konkrét, 20. században megtörtént eseteket, amikor egy-egy helyi magyar ifjú felborította a szentmáriai eladó asszony áruját, annak tót származását emlegetve. Ennek ellenére Tarnaszentmária viszonylagos magyarosodáson ment keresztül, lakossága az átházasodások miatt keveredett a verpelétiekkel és a sirokiakkal.

A többi település – Markaz, Domoszló és Kisnána – még a 20. század második felében is szlovák tudatú és részben szlovák nyelvű volt. A nyelvváltás fokozatosan következett be ezen településeken, legtovább Kisnánán őrizték, ahol még az 1950-es években is elsődleges nyelv volt. A legtöbb hagyomány – karácsonyi ének, dal, viselet stb. – is itt maradt fenn, és a magyar nyelv térnyerésével sem múlt el például a szlovák egyházi népénekek használata, főként az ünnepi alkalmakon és a néphagyományban. Ma már csak Kisnána őrzi részlegesen a szlovák eredetét, például szlovák tájház működik a faluban, de a témával foglalkozó konferenciák és szakirodalom számára is megkerülhetetlen a település. A szlovák tudat legerőteljesebb megnyilvánulása a faluban a második világháborút követően történt, amikor több mint 300 fő jelentkezett áttelepülésre – részben a Tarnaszentmária kapcsán már említett megaláztatások, részben pedig a vélelmezett jobb anyagi lehetőségek miatt, tehát nem elsősorban az etnikai tudat játszott ebben szerepet (végül csak néhány család települt át).

Mikortól van jelen a magyar nyelv?

Az, hogy az említett falvakban sokáig szlovákul beszéltek, nem jelenti azt, hogy nem tudtak volna magyarul, sőt. A magyar nyelvet már az első generáció ismerhette, de legkésőbb az 1750-es évektől kezdve a katolikus egyház tudatosan tanította a magyarra a helyi lakosokat, így legkésőbb az 1770-es évekre már jól beszélték a magyart. Éppen emiatt egyes egyházi források tévesen vegyes lakosságúnak írják le olykor a településeket, pedig valójában az első telepesek fiairól, unokáiról írnak, akik már kétnyelvűek voltak. Ehhez kapcsolódik a családnevek – olykor önkényes – megváltozása, megváltoztatása is. Amikor a plébánosok már magyar anyanyelvűek, akkor először az figyelhető meg, hogy torzítva vagy magyar helyesírás szerint jegyzik be az anyakönyvbe a szlovák neveket – különösen, ha új pap érkezett –, ezekből később néhány állandósult. Az 1780-as években pedig már előfordult olyan eset is, hogy tükörfordítással vagy – akár teljesen értelmetlen – elváltoztatással magyar vagy magyar hangzású névvel jelenik meg az adott személy az anyakönyvben, így lett például a Stolar névből előbb Sztolár, Sztolárik, majd pedig Asztalos. Vannak magyar képzésű nevek is, például a kifejezetten gyakorinak számító Gyetvai, amely egy olyan felvidéki település nevéből ered, ahonnan bizonyíthatóan érkeztek telepesek.