„Következő. Kim Ir Szen 75 éves, születésnap, stb. Levélbe üdvözöljük, nagykövet adja át, stb. stb. ez így nagyjából rendben van. Még küszködünk ezzel a kitüntetéssel a magunk köreibe. És hát ottan nem is kell mással törődni, mint hogy mi hogy ítéljük meg. Ilyen esetben azért meg kell egy pillanatra állni. Nem? Általános gyakorlat szerint kitüntetéseket fog ő kapni sorozatosan és ott számít, hogy kap, vagy nem kap. Na? Mi az Istent csináljunk?”

1987-ben, a kommunista diktatúra legvégén, Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára a Központi Bizottság zárt és titkosított ülésen vetette fel, hogy kitüntetést kellene adni Kim Ir Szen észak-koreai vezetőnek. 

Kelet-Németország, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia és Bulgária már 1948-ban, diplomáciai kapcsolatot létesítettek a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal, a kapcsolat jelentősége azonban az 1950–1953 közötti koreai háború idején nőtt meg igazán. A szovjet keleti blokk országai sokféle módon támogatták Észak-Koreát – többek között orvosi és műszaki delegációk révén.

A közép-kelet-európai országok közül Magyarország volt az első, amely orvoscsoportot küldött a koreai hadszíntérre. 1950 és 1957 között nyolc váltásban több mint kétszáz magyar orvos, nővér és egészségügyi dolgozó szolgált a Koreai-félszigeten. Az intézményt eredetileg a Magyar Dolgozók Pártja főtitkáráról Rákosi Mátyás Kórháznak nevezték el, de Rákosi 1956 nyári bukása után a hivatalos iratokban már Koreai Magyar Kórházként szerepelt. Ahogyan Olaszország, Dánia, Norvégia, India és Svédország segítették Dél-Koreát orvosi missziókkal, úgy Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Bulgária Észak-Koreát támogatta orvosi felszereléssel és személyzettel. A magyar orvoscsoport az egyik legjobban felszerelt kórházat hozta létre az országban. Betegük volt többek között Szol Csong Sik és Lim Hwa költő is.

A magyar orvosok komoly figyelemtől kísérve vonattal, majd repülővel érkeztek a Szovjetunión keresztül Kínába és végül Koreába, ahol kezdettől rendkívül nehéz körülményekkel szembesültek. Nemcsak hőséggel és idegen ételekkel, de az életüket veszélyeztető bombázásokkal, légiriadókkal is. A 22 országot tömörítő ENSZ-erők ellentámadása idején többször kellett áthelyezni az egészségügyi intézményt. Egy résztvevő, Dr. Karádi Györgyné visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy nemcsak bombázók, hanem vadászgépek is támadták őket, egy alkalommal olyan alacsonyan repülve, hogy látta a pilóta sisakját. A magyar segítségnyújtás szimbolikus mozzanatát jelentette, hogy a folyamatos vérellátási hiány miatt a kórházi dolgozók gyakran saját vérüket adták a sebesülteknek.

Hadiárvák

A közép-kelet-európai támogatás a háború után sem ért véget. Hur Dzsong Szuk, a külföldi kapcsolatokért felelős észak-koreai tisztviselő segítséget kért a háborús árvák számára az európai kommunista országoktól. Az amerikai Wilson Center adatai szerint a koreai háborúban körülbelül 100 000 gyermek veszítette el a szüleit – mindkét oldalon együttvéve. Az ország romokban hevert, így Észak-Korea képtelen volt megfelelően gondoskodni róluk. Összesen 30 000 gyermeket küldtek Lengyelországba, Magyarországra és más kelet-európai országokba – némelyeket már a háború vége előtt. A gyermekek Európába érkezése kettős célt szolgált: jobb életkörülményeket és oktatást biztosítottak számukra, illetve képzett, lojális kádereket, jövőbeli vezetőket kívántak nevelni a baráti kommunista országokban. Körülbelül 6000 diák érkezett Európába Kínán keresztül, legtöbben 1953 és 1959 között.

Lengyelország több mint ezer gyermeket fogadott be, közülük a legtöbben a krakkói közelében működő 2. számú Állami Nevelőintézetben (Państwowy Ośrodek Wychowawczy nr 2) éltek, egy 120 holdas, viszonylag elszigetelt területen. Magyarországon 1951 novemberében a Magyar Dolgozók Pártja Budapesten hozott létre iskolát a koreai árvák számára, amit Kim Ir Szenről neveztek el. 1953-ban egy új, 200 férőhelyes intézmény is megnyílt, amely Pak Den Áj, a Koreai Nőszövetség vezetőjének nevét viselte.

A diákok Lengyelországban és Magyarországon hasonló nehézségekkel küzdöttek: betegségek, idegen ételek, tankönyvhiány, nyelvi akadályok és beilleszkedési problémák nehezítették a mindennapokat. Bár koreai tanárok is kísérték őket, kevés tananyag állt rendelkezésre, és a két fél egyáltalán nem értette egymás nyelvét. A magyarok végül az orosz és japán közvetítő nyelveken keresztül oldották meg a helyzetet – egy koreai tanár tudott oroszul, míg Sövény Aladár magyar pedagógus korábban tanult japánul. Utóbbi azért lehetett hasznos, mert Koreában a japán kötelező nyelv volt a második világháborús megszállás idején. A nyelvi nehézségek kezelésére a nemzetközi tanár- és diákcsapat orosz-koreai mintára közösen készített egy 14 000 szóból álló koreai–magyar szótárt is.

A koreai diákok szigorú napirend szerint éltek: reggel 6-kor ébresztő és torna, majd reggeli, 8-tól délután 1-ig tanulás, ebéd, két óra szabadidő, házi feladat, vacsora és este 9-kor takarodó. Egyetlen szórakozásuk a szombat délutáni filmvetítés volt. A magyar vezetés az első év végén tapasztalt nem megfelelő magyar nyelvi készségek miatt megszüntette a koreai diákok elkülönített oktatását, és átlagos budapesti iskolákba osztotta szét őket, ez azonban újabb konfliktusokat szült. Csoma Mózes több erőszakos incidensről is beszámol, köztük arról, hogy a koreai gyerekeket osztálytársaik zaklatták, részben a nyelvi és kulturális elszigeteltség miatt.

A számtalan iskola mellett többek között a Petőfi Sándor Gimnáziumba is küldtek koreai vendégtanulókat, akikről az ott tanító Nemes Nagy Ágnes a következőként emlékezett vissza Káin, Ábel, gimnázium című írásában:  

„A legmeghökkentőbb az volt, hogy ezek a fiúk tanultak. Tanultak és tanultak. Nem csak diáktársaik, mi, tanárok is tátott szájjal bámultuk, micsoda feszült vaserővel küzdik magukat előre nehéz, finnugor nyelvünkben. Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak. Az egyik zseniális kölyök még a Lear királyt is elolvasta, éppen Vörösmarty gyönyörű, de nyelvileg komiszul nehéz fordításában. – Miért olvastad el, K. O.? – kérdeztem tőle. – Mondtam, hogy nektek nem kell elolvasnotok. – De azt is tetszett mondani – felelte választékos magyarsággal –, hogy Shakespeare elsőrendű európai érték, és hogy a fordítás kiváló. Én két európai nyelven tudok: oroszul és magyarul. Gondoltam: magyarul olvasom Shakespeare-t.”

Úttörő mozgalom

A koreai diákok a kommunista ifjúsági mozgalomba is bekapcsolódtak magyarországi tartózkodásuk alatt. A kommunista ifjúságpolitikai vezetés úttörő béketáborokat és avatásokat szervezett számukra – részben közösségépítő, részben propagandacélokból.

A propaganda részeként számtalan visszaemlékezés maradt fenn arról is, hogy Kim Ir Szen gyermekeket látogat meg. Az észak-koreai vezető 1956 nyarán több európai országot is felkeresett, hogy gazdasági támogatásról tárgyaljon, és több intézményt is meglátogatott, hogy lelkesítse és biztassa az észak-koreai diákokat.

Koreai egyetemisták és a forradalom Magyarországon

Koreai egyetemi hallgatók 1952-ben érkeztek először Magyarországra a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kérésére. A magyar állam nem szabott létszámkorlátot, és a mintegy 300 diák ösztöndíjat, taneszközöket, ruhát és kiegészítő zsebpénzt is kapott. A visszaemlékezésekben rendre megjelent egy elegáns, a magyar hallgatótársak által rendkívül irigyelt kék egyenöltöny. Az 50-es évek nyomorúságos gazdasági helyzete miatt azonban a látszattal szemben sokszor a távol-keleti vendégeknek is szűkölködniük kellett.

A diákok hamar politikai feszültségek kereszttüzébe kerültek. A magyar hatóságok jelentéseiben többször visszatérő motívum, hogy a koreai diákok nem ismerik el a magyar kommunista állam eredményeit, illetve nincsenek tisztában a társadalmi kontextussal, ezért a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) illetékesei ideológiai képzést szerveztek számukra. Ezt ugyanakkor az észak-koreai nagykövetség határozottan elutasította és kérte megszüntetését tartva attól, hogy a diákok belekeverednek a helyi kommunista frakcióharcokba.

Csoma Mózes korábbi Dél-koreai nagykövet történettudományi kutatásaiból nemcsak a hallgatók hátterét, de az 1956-os forradalomban vállalt szerepüket is részletesen ismerjük. A forradalom időszakában a Magyarországon tartózkodó koreai diákok közül többen is részt vettek a harcokban. A hallgatók a Műszaki Egyetem melletti Vásárhelyi Pál Diákotthonban laktak, ami a forradalom egyik központja lett. Szemtanúk szerint voltak koreai diákok, akik fegyvert is fogtak a szovjet csapatok ellen. Az egyik legismertebb történet Zang Gi Hong-é, aki a korábbi kötelező koreai sorkatonai kiképzése miatt gyorsan be tudta avatni társait a fegyverhasználat rejtelmeibe:

„Tudja, honnan szereztük a gépfegyvereket? A Csepel-szigetről. A sziget mint kiemelt ipari terület rendelkezett fegyverraktárakkal, a forradalmárok pedig egy teherautót küldtek a fegyverekért. És ők kinyitották a raktárakat és odaadtak mindent. Hogy miért az én szobámba hozták? Mert a szobatársam az események egyik vezetője volt. […] A diákok és a forradalmárok a kollégiumba jöttek fegyverekért, azonban nem tudták használni őket. Ezek a koreaiul tabalchongnak nevezett dobtáras géppisztolyok voltak, a szobám ajtajában állva mutattam meg nekik, hogyan kell biztonságosan tárat cserélni. 51 vagy 52 lövedék volt egy tárban. Hallottam, hogy valahol baleset is történt, mert a diákok nem tudták biztonságosan kezelni a fegyvereket, és az egyik a saját társát sebezte meg.”

A szovjet invázió után Kim Ir Szen elsőként egymillió rubel értékű bolgár ablaküveget és cementet ígért a magyarországi helyreállítási munkák támogatásához, november 12-én pedig hazarendelte a budapesti koreai diákokat. Ez sokak számára egy szerencsésebb időszak végét, többeknek pedig befejezetlen tanulmányaik félbehagyását jelentette. Néhányan megkönnyebbülten távoztak a zűrzavar és veszély, illetve a „fasiszta fenyegetések” miatt, akár azért, hogy elkerüljék az otthoni gyanút. Mások viszont szimpatizáltak a forradalommal. Csoma Mózes kutatásai kiterjedtek a tanulók utóéletére is. Egyes diákok hiába próbálkoztak egyetemi tanulmányaik befejezésével Phenjanban, vizsgáik teljesítésére, levelező munkarend kérvényükre, vagy akár könyvek és folyóiratok beszerzésére is nemet mondott a koreai kommunista állam vezetése. A magyar forradalom ügye azonban Észak-Koreában sem maradt visszhang nélkül. Egyes hallgatók hazaérkezve röplapokat írtak és feliratokat festettek az épületek falára, illetve helytelen ideológiai kérdésekkel zavarták a Kim Ir Szen Egyetem oktatóinak óráit. A koreai diákok kiállása elsősorban a magyar forradalmárok támogatásáról és Kádár János és új kormányának törvénytelenségéről szóltak.

Az utóbbi két évtizedben az „elfeledett” koreai háború története egyre fontosabb kutatási témává válik, globális színtéren elsősorban a Korean War Legacy Foundation munkájának köszönhetően. Az alapítvány tankönyveket, forrásgyűjteményeket és a konfliktusban résztvevő 22 ENSZ tagállamok veteránjaival készített interjúadatbázist alakított ki Jongwoo Han történészprofesszor vezetésével. Az általános megközelítésben ugyanakkor leginkább az ENSZ tagállamok narratívái, a résztvevő katonák személyes történetei és a hadiesemények kapnak hangsúlyosabb szerepet. 

Az olyan humanitárius gesztusok, mint az Észak-Koreába küldött magyar, lengyel és más európai orvosi missziók, illetve a hadiárvák és diákok befogadása és képzése természetesen nem értelmezhető pusztán önzetlen elvtársi segítségnyújtásnak: ezek szorosan összekapcsolódtak a közép-kelet-európai nemzeti kommunista rendszereket meghatározó egyetlen szemponttal: Moszkva példájával és iránymutatásával. A koreai diákok jelenléte Európa kommunista ideológia által vezérelt részén a nemzetközi szocialista testvériség szimbólumává vált, de egyben rámutatott annak határaira is.

A felvillantott koreai-európai történeti epizódok bemutatják, hogy Közép-Kelet-Európa miként próbálta érvényesíteni saját szerepét a szovjet befolyási övezetben, globális karitatív kezdeményezések révén. Az ifjúságnevelés, propaganda és a forradalomban vállalt szerep kevésbé ismert magyar és európai történetei hozzájárulhatnak összetettebb globális történeti értelmezések kialakításához és segíthetik a magyar diákok gondolkodásának fejlesztését is. A magyarországi és európai kommunista ifjúságnevelés módszereinek és forrásainak megismerése segíthet közelebb jutni a máig fennálló vörös diktatúrák nemcsak múltbeli, de aktuális működésének megértéséhez és a diákok figyelmének felkeltéséhez is.

  • Csoma, M. (2014). Koreai hadiárvák és vendégdiákok Magyarországon az 1950-es években. Távol-Keleti Tanulmányok, 5(2013/1–2), 23–53. https://ojs.elte.hu/tkt/article/view/2144
  • Csoma, M. (2021A). Korea története: A két koreai állam történelemszemléletének összehasonlításával. Antall József Tudásközpont. ISBN 9786155559792
  • Csoma, M. (2021B). Rákosi Mátyás Kórház, Észak-Korea: Magyar orvoscsoportok a Koreai-félszigeten, 1950–1957. Ludovika Egyetemi Kiadó. 
  • Hańderek, M. (2025). The activities of Polish military intelligence under the cover of the Neutral Nations Supervisory Commission, and its impact on the failure of arms control in Korea, 1953–1956. Cold War History, 25(2), 245–268. https://doi.org/10.1080/14682745.2024.2436901
  • Hong, I. (2020, June 18). North Korea’s war orphans: Transnational education and postwar society. Wilson Center — History & Public Policy Program (blog). https://www.wilsoncenter.org/blog-post/north-koreas-war-orphans-transnational-education-and-postwar-society
  • Kang, H.-k. (2019, February 28). Untold stories about Korean War orphans in Europe. The Korea Times. https://www.koreatimes.co.kr/foreignaffairs/20190228/untold-stories-about-korean-war-orphans-in-europe
  • Levi, N., & Moon, K. (2018). Historical relations between Poland and North Korea from 1948 to 1980. International Journal of Korean Unification Studies, 27(1), 29–70. https://repo.kinu.or.kr/bitstream/2015.oak/9202/3/02_Kyungyon%20Moon.pdf
  • Nemes Nagy, Á. (2004). Káin, Ábel, gimnázium. In Az élők mértana (Vol. 2, pp. 169–172). Budapest: Osiris Kiadó. 
  • RETÖRKI — Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár. (1987, március 10). Kim Ir Szen köszöntése 75. születésnapján  (288. f. 5/992. ő. e., item 5). RETÖRKI Levéltár, Lakitelek, Hungary.
  • Riba, A., et al. (Eds.). (2023). Szó szerint: Szemelvények a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága üléseinek jegyzőkönyveiből, 1986–1989 . RETÖRKI Források 6. Budapest: Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI).