Latin-Amerikában az Egyesült Államok közvetlen fellépései hosszú múltra tekintenek vissza. A láncolat egyik kiindulópontja a Monroe-doktrína, amely idővel az északi nagytestvér gyámságának szimbóluma lett, mint amikor Salvador Allende chilei elnök 1973-as megbuktatását az USA titkosszolgálati eszközökkel segítette. Hasonlóan emlékezetes maradt Manuel Noriega elfogása 1989-ben, amikor az USA katonai inváziót indított Panama ellen, akinek vezetőjét kábítószer-kereskedelemmel vádolták, elfogták, majd az Egyesült Államokban bíróság elé állították.

A közvetlen katonai akciók mellett az Egyesült Államok számos esetben választotta az indirekt beavatkozás eszközeit is. A nicaraguai Contras felfegyverzése és finanszírozása az 1980-as években klasszikus példája volt annak, hogyan próbált Washington proxyháborún keresztül nyomást gyakorolni egy számára ellenségesnek tekintett kormányra. Hasonló eset volt Honduras politikai destabilizálása a hidegháború idején, vagy a kubai kormány elleni folyamatos nyomásgyakorlás, amelyek mind megerősítették, hogy az USA hajlamos beavatkozni a latin-amerikai politikai folyamatokba.

A friss venezuelai akció megköveteli a latin-amerikai vezetőktől, hogy újraértelmezzék a viszonyt az Egyesült Államokkal. A kezdeti öröm után a legtöbb országban megjelentek a kritikus hangok is, de a politikusok üzeneteitben az egyértelmű ideológiai különbségeken kívül számít az Amerikával ápolt viszony, a venezuelai krízis hatása az országra (migráció, külkereskedelem…stb.), illetve a közeledő választások, ugyanis több államban jelenleg is kampányidőszak van, így a jelölteknek óhatatlanul is meg kell szólalniuk ebben a kérdésben is. Az alábbiakban egy átfogó körképet kívánok adni a január 3-ai esetre adott iberoamerikai politikusi reakciókról.

Bár Kubában viszonylag kevés (2010-ben 15.000) venezuelai él, de Venezuela hosszú éveken át Kuba fontos ideológiai és stratégiai szövetségese volt. Nicolás Maduro személyes testőrségének jelentős része kubaiakból állt, a két ország között folyamatos információcsere zajlott, és Caracas - a saját válsága ellenére is - olajszállítmányokkal tartotta életben a kubai gazdaságot. Ha megszűnnek a venezuelai olajszállítmányok, vagy végleg összeomlik a chavista rendszer, annak következményei Kubában is azonnal érezhetővé válhatnak, gazdasági sokk és újabb elvándorlási hullám formájában. A kubai kormány az amerikai akció hírére azonnal reagált: Miguel Díaz-Canel elnök „terrorizmusnak” nevezte Maduro elfogását, és a kontinens „békéjének” megsértéséről beszélt. Havannában rövid időn belül kormányzati szervezésű tüntetést hívtak össze az Egyesült Államok diplomáciai képviselete előtt, ahol több ezren fejezték ki támogatásukat a chavista rezsim iránt, és követelték, hogy az USA adjon bizonyítékot arra, hogy Maduro még életben van.

Szintén ideológiai szövetségesként lépett fel Nicaragua, amely hivatalos közleményben követelte Nicolás Maduro azonnali szabadon bocsátását, és a venezuelai szuverenitás megsértéseként értelmezte az amerikai katonai akciót. A kormány „állami terrorizmusról” és a nemzetközi jog súlyos megsértéséről beszélt, hangsúlyozva, hogy a venezuelai események „mély sebet ejtettek a békén”, és a nemzetek közösségének kötelessége fellépni a szuverenitás védelmében. Nicaragua szintén kevéssé érintett a migrációs válságban, azonban része a kontinens legstabilabb szélsőbaloldali együttműködésének, és egyre erősödő kínai kapcsolatai aggodalomra adhatnak okot Washingtonban.

Kolumbia felkészülésbe kezdett egy esetleges újabb venezuelai migrációs hullám kezelésére. A kormány - amely jelenleg mintegy 2,8 millió venezuelai migránst fogad be - egy háromfázisú válságforgatókönyvet dolgozott ki arra az esetre, ha a venezuelai helyzet további romlása tömeges elvándorlást indítana el. A legsúlyosabb forgatókönyv szerint napi 120 ezer belépő felett az állam kapacitásai is elégtelenné válhatnak, ami nemzetközi humanitárius segítség mozgósítását tenné szükségessé. A kabinet X oldalán hangsúlyozta, hogy elítéli Venezuela és Latin-Amerika szuverenitásának megsértését. Trump többször megemlítette, hogy Kolumbia is számíthat valamilyen beavatkozásra, mert az országban jelenleg is aktívak a baloldali guerillacsapatok, akik sokszor amerikai turistákat rabolnak el váltságdíj reményében, illetve az illegális kokaintermelést is felügyelik. A kétoldalú viszonynak az sem használt, hogy az első amerikai deportálások idején Kolumbia nem akarta beengedni a visszatoloncolt kolumbiaiakat szállító gépeket, amely tilalmat végül az országra kivetni kívánt vámok megemlítésére oldottak fel.

Brazíliában jelenleg mintegy 732,3 ezer venezuelai él, így az ország közvetlenül érdekelt a venezuelai fejleményekben. Luiz Inácio Lula da Silva elnök közleményében „elfogadhatatlannak” nevezte a venezuelai bombázásokat és Nicolás Maduro elfogását, amely szerinte súlyosan sérti Venezuela szuverenitását, és veszélyes precedenst teremt a nemzetközi rendszerben. Lula hangsúlyozta, hogy az erő alkalmazása a „legerősebb jogának” logikáját erősíti, és olyan instabilitást idézhet elő, amely Latin-Amerikát ismét külső beavatkozások terepévé teszi. Bejegyzését azzal zárta, hogy Brazília mindig a békés megoldások híve volt, és jelenleg is a nemzetközi közösséget kéri a konfliktus rendezésére.

Peruban jelenleg mintegy 1,66 millió venezuelai él, így a Maduro elfogására adott reakciók itt szintén nemcsak külpolitikai, hanem kifejezetten belpolitikai súllyal is bírnak, különösen a jelenlegi kampányidőszakban. A hivatalos álláspont egyértelműen támogató, José Jerí ideiglenes elnök a történteket a demokrácia és a szabadság új korszakának kezdeteként értelmezte Venezuelában, és bejelentette, hogy Peru megkönnyíti a venezuelai állampolgárok visszatérését hazájukba, migrációs státuszuktól függetlenül. A perui külügyminisztérium ezzel párhuzamosan a nemzetközi jog és az ENSZ Alapokmánya melletti elköteleződést hangsúlyozta, de a politikai elit és a közvélemény nagy része láthatóan üdvözölte Maduro elfogását és bíróság elé állítását. Ez nem független attól, hogy Peruban a venezuelai jelenlét az elmúlt években komoly társadalmi és közbiztonsági viták tárgya lett, és a legtöbb jelentős politikai szereplő nyíltan a venezuelai ellenzéket támogatta abban a reményben, hogy a rezsim bukásával a migrációs nyomás is enyhülhet. A venezuelai kérdés kifejezetten fontos prioritás lehet az ideiglenes elnök számára, hiszen a migrációs krízis megoldása megnövelné pártja támogatását.

Chilében jelenleg mintegy 670 ezer venezuelai él, és a Maduro elfogására adott reakciók itt különösen élesen rajzolták ki az ország belpolitikai törésvonalait, hiszen az események kormányváltás küszöbén érték Santiagót. A még hivatalban lévő baloldali elnök, Gabriel Boric, kormánya nevében aggodalmát fejezte ki és elítélte az Egyesült Államok venezuelai katonai fellépését, hangsúlyozva a nemzetközi jog alapelveit. Boric értelmezésében a venezuelai krízis kizárólag párbeszéden és nemzetközi együttműködésen keresztül oldható meg, nem pedig külső beavatkozással. Ezzel éles ellentétben állt a frissen megválasztott jobboldali elnök, José Antonio Kast reakciója, aki „kiváló hírnek” nevezte Maduro elfogását, és a venezuelai rezsimet egy illegitim narkóállamként írta le, amely szerinte milliókat kényszerített emigrációba és destabilizálta egész Latin-Amerikát. Kast felszólította a régió kormányait, hogy a teljes chavista apparátust vonják felelősségre, és támogassák Venezuela demokratikus újjáépítését.

Ecuador, ahol jelenleg mintegy 440,5 ezer venezuelai él, az egyik leghatározottabb reakciót adta. Daniel Noboa elnök a Maduro elfogásáról szóló hírek után nyíltan a venezuelai ellenzék mellé állt, és a chavizmust egy bűnözői struktúraként jellemezte, amely szerinte nemcsak Venezuelát, hanem az egész kontinenst destabilizálta. Noboa üzenetében azt írta, hogy minden narco-chavista bűnözőnek eljön az ideje, és úgy vélte, a rendszer bukása elkerülhetetlen, egyben politikai támogatásáról biztosította María Corina Machado-t és Edmundo González Urrutia-t, valamint a venezuelai népet.

Noboa reakciója jól illeszkedik a jelenleg erősödő latin-amerikai trumpista jobboldal retorikájába, amit Javier Milei is képvisel Argentínában. Milei nyíltan támogatta az Egyesült Államok katonai fellépését, beleértve a venezuelai olaj feletti amerikai kontrollt is. Egy interjúban ostobaságnak nevezte az akciót ért bírálatokat. Állítása szerint a chavista államapparátus beszállt a kábítószer-kereskedelembe, ami indokolttá tette Washington beavatkozását. Ezzel szemben a peronista-kirchnerista ellenzék vezető alakja, Cristina Fernández de Kirchner, élesen elítélte az akciót, amelynek valódi célja nem a demokrácia helyreállítása vagy a drogellenes küzdelem, hanem a venezuelai olajkészletek feletti ellenőrzés megszerzése.

A markáns reakciók után külön figyelmet érdemel Mexikó, amely ugyan a venezuelai migráció szempontjából kisebb terhelés alatt áll (nagyjából 106 ezer fő), Trump beiktatása óta azonban kifejezetten érzékenyen reagál minden amerikai katonai beavatkozásra, hiszen Trump többször említette, hogy a drogkartellek ellen szívesen bevetné az amerikai hadsereget is. A mexikói külügyminisztérium hivatalos közleményben ítélte el az Egyesült Államok venezuelai fellépését, hangsúlyozva, hogy az súlyosan sérti az ENSZ Alapokmányának 2. cikkét, valamint Latin-Amerika és a Karib-térség békés jellegét.

Ettől eltérő, de szintén biztonsági logikát követett Guyana reakciója, amely közvetlen szomszédként és a venezuelai területi követelések állandó célpontjaként azonnali intézkedéseket tett. Az elnök bejelentette, hogy az ország teljes védelmi struktúráját aktiválták, a fegyveres erők és a regionális partnerek fokozott készültségbe léptek. A döntést nem politikai állásfoglalásként, hanem megelőző védelmi lépésként kommunikálták, különös tekintettel az ország tengeri olajkitermelésére, ahol naponta közel egymillió hordónyi termelés zajlik. Guyana számára azonban Maduro elfogása nyugalmat hozhat a folyamatos háborús fenyegetések után.

Hasonlóan pragmatikus, de politikailag már egyértelműbb irányt vett Bolívia, ahol a tavalyi kormányváltás után a centrista-jobboldali vezetés látványosan eltávolodott a chavista szövetségi rendszerektől. A kormány migrációs korlátozásokat vezetett be a Maduro-rendszerhez köthető tisztviselőkkel és biztonsági szereplőkkel szemben, a venezuelai helyzetet pedig súlyos intézményi válságként értelmezte. A kormányfő nyilatkozataiban hangsúlyozta, hogy Bolívia a demokrácia oldalán áll, és Venezuela számára a kiút kizárólag a választói akarat tiszteletben tartásával képzelhető el.

A sokszínű és gyakran egymásnak feszülő nemzeti reakciókat végül az Amerikai Államok Szervezete (OAS) próbálta közös keretbe terelni. Az OAS főtitkára nyilatkozatában elismerte a tagállamok közötti véleménykülönbségeket, ugyanakkor a nemzetközi jog, az interamerikai jogi keretrendszer és a békés vitarendezés maradéktalan tiszteletben tartására szólított fel. A szervezet is megállapította, hogy a kontinensről sokféle álláspontot és reakció érkezett az akciót követő napokban. Amint ez a cikk is bizonyítja, a reakciók és retorikák többsége jól magyarázható a kontextus ismeretében.