A turizmus már az 1960-as és 1970-es években is a gazdasági fejlődés egyik motorja volt, miközben fontos szerepet játszott a nemzetek és kultúrák közötti kapcsolatok erősítésében. A nemzetközi utazások volumene azóta is folyamatosan növekszik. A Világ Turisztikai Szervezete (UNWTO) előrejelzése szerint 2030-ra a külföldre utazók száma meghaladja majd az 1,8 milliárdot. Összehasonlításképpen: 2000-ben még mintegy 680 millió nemzetközi turistaérkezést regisztráltak, a COVID világjárvány előtti évben ez a szám közel másfél milliárd volt. A pandémia hatására egyetlen év alatt 72%-os visszaesés következett be, mára azonban a nemzetközi turizmus ismét túlszárnyalta az évi másfél milliárd beutazást.
Ezzel párhuzamosan egyre hangsúlyosabbá vált a turizmus környezeti és társadalmi hatásainak kérdése. A fenntartható turizmust gyakran a turizmus „fair trade” ágaként emlegetik. A fogalom alapelvei közé tartozik, hogy minimalizálja a környezeti terhelést, erősíti a környezettudatosságot, közvetlen pénzügyi forrást biztosít a természetvédelem valamint a helyi lakosság számára, valamint tiszteletben tartja a helyi kultúrákat. Mindezek összhangban állnak a Fenntartható Fejlődési Célokkal.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy teljesen környezetbarát, minden hatástól mentes turizmus nem létezik. A turizmus szükségszerűen együtt jár környezeti terheléssel és társadalmi kockázatokkal, így bizonyos értelemben mindig ellentmondásban áll a környezet- és természetvédelem alapvető érdekeivel. A kérdés nem az, hogy van-e hatása, hanem az, hogy ezek a hatások mennyire tudatosan és felelősen kerülnek kezelésre.
A fenntartható turizmuson belül az ökoturizmus, amelyet gyakran zöld turizmusnak is neveznek önálló területet képvisel, amely elsősorban a természeti értékek és autentikus kultúrák megismerésére és bemutatására fókuszál. A Nemzetközi Ökoturisztikai Társaság (1991) meghatározása szerint az ökoturizmus felelősségteljes utazás olyan természetközeli állapotú területekre, amely hozzájárul a környezet megőrzéséhez, miközben hosszú távon biztosítja a helyben élő közösségek megélhetését és jövőjét. Alapvető célja, hogy a turisztikai tevékenységek a lehető legkisebb negatív hatást gyakorolják a meglátogatott desztinációkra, ugyanakkor mérhető gazdasági és társadalmi előnyöket teremtsenek a helyi lakosság számára. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) 1996-os megfogalmazása hasonló, azonban erősebben hangsúlyozza a természetvédelem aktív támogatását.
Az alábbiakban tekintsük át, hogyan jelenik meg mindez a gyakorlatban Tanzániában, a szafarik, a Kilimandzsáró és Zanzibár-sziget hazájában.
Tanzániába a világjárvány óta évről-évre egyre több nemzetközi beutazás történik, 2025-ben több, mint 5 millió turistát fogadott. A látogatószám növekedése a turizmusból származó bevételekben is megmutatkozott: a tavalyi évben rekord 4,2 milliárd amerikai dollár folyt be, ami a legmagasabb érték az ország történetében. A növekedés hátterében - a turisztikai szektor világjárvány utáni újjáéledése mellett - a kormány tudatos stratégiájának jelentős szerepe volt. Az állam célzott intézkedésekkel igyekezett visszahozni a látogatókat: nemzetközi utazási influenszerekkel dolgozott együtt, erősítette a nemzetközi médiamegjelenéseket és intenzív turisztikai kampányokat indított. Ezek a lépések hatékonyan mutatták be Tanzánia változatos tájait, kiemelkedő élővilágát és gazdag kulturális örökségét, vonzóvá téve az országot a külföldi és a belföldi turisták számára egyaránt. A legnépszerűbb célpontok továbbra is a világhírű természeti területek: a Serengeti Nemzeti Park, a Ngorongoro Természetvédelmi Terület, avagy a majomkenyérfáiról és elefántcsordáiról híres Tarangire Nemzeti Park, melyek önmagukban több százezer embert vonzanak évente. A sláger-desztinációként aposztrofált Zanzibár-sziget népszerűsége töretlen, de a kontinens legmagasabb hegyét, a Kilimandzsárót is több ezren hódítják idényenként.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a fent említett látványosságokhoz magas árcédula tartozik: Tanzánia kifejezetten drága úticélnak számít a magyarok részére. Alapjába véve a repülőjegyek nem olcsók. Magyarázható ez azzal, hogy a kereslet jelentősen alacsonyabb Afrika irányába, összehasonlítva pl.: Ázsiával, így a kínálat is csekélyebb, melynek értelemszerűen árfelhajtó szerepe van. A turisztikai látványosságok közül a nemzeti parkok belépődíjai kiemelkedően magasak. A Serengeti Nemzeti Parkba például átszámítva kb. 25,000 forintért tudunk belépőt váltani egy napra, úgy hogy plusz összegként jelentkezik az éjszakázás jogdíja, és akkor még nincs dzsipünk, sofőrünk, szállásunk, étkezésünk. Mindezek tükrében senki ne lepődjék meg azon, hogy egy háromnapos szafarizásért 1000-1500 amerikai dollárt, átszámítva 300-500 ezer forintot kérnek el a szolgáltatók. Ugyancsak horrornak vélhetik sokan a Kilimandzsáró túra árszabását, amely tarifája, attól függően, hogy milyen igényekkel indulunk útnak a hat-hét napos gyaloglásnak félmillió forinttól annak a háromszorosáig terjedhet.
A szállásköltségek is markánsan emelik az utazás büdzséjét: egy jó minőségű, de nem luxuskategóriás szállás ára 100–150 dollár/fő/éj. A fakultatív kirándulások esetében a helyiek által „mzungu”-nak nevezett fehér embert gyakran tekintik kétlábon járó pénzeszsáknak, akiről úgy gondolják, hogy bármennyi pénzt legombolhatnak. Ezzel szemben Ázsiában már régóta felismerték, hogy az alacsonyabb árak hosszabb távon nagyobb forgalmat és magasabb összbevételt hoznak. Afrikában a szemlélet más: rövidtávú. Nekik az a pénz számít, ami ma a kezükben van, nem ami holnap lesz - "A ma ma van, a holnap holnap lesz." Említett jellemzők Zanzibár esetében különösen igazak. Szinte évente vezetnek be valamilyen új turisztikai adót, 2024-óta például 44 dolláros kötelező biztosítást kell váltania a szigetre beutazóknak, attól függetlenül, hogy rendelkezik már otthon kötöttel.
A befolyó összegekre azonban óriási szükség van, hiszen ebből fedezik a turizmus infrastrukturális, fenntartási és humánerőforrás hátterét. A természeti értékekre alapozott attrakciók esetében pedig az élőhelyek és a vadvilág védelmét támogatják, sokszor fegyveres őröket alkalmazva. Mindennek persze megvannak a maga sötét árnyoldalai, gondoljunk csak a korrupcióra, avagy a helyi közösségek szintjén megjelenő konfliktusokra. Utóbbira példa a Ngorongoro Természetvédelmi Terület, ahol jelenleg is folyik a maszáj közösségek kitelepítése - hasonlóan ahhoz, ami a Serengeti Nemzeti Park létrehozásakor, az 1960-as években történt. A maszájok ugyanis az afrikai átlagnál is magasabb szaporodási rátával bírnak, hozzá a legeltetéses állattartásból kifolyólag rendkívül intenzív tájhasználat társul. Életformájuk erőteljes tájeróziót, a biodiverzitás szignifikáns csökkenését eredményezte, eredményezi. Azaz, amennyiben a kitelepítésük nem történt volna meg a Serengetiben jó 60 évvel ezelőtt több, mint valószínű, hogy nem az az idillikus kép fogadná a látogatót, mint napjainkban.
Tanzániában a természeti értékek bemutatása jelentős profitot termel. Mindezek tekintetében nem csoda, hogy az országban található 21 nemzeti park, valamint a trófeavadászatra kijelölt területek (game reserve-ek) mindegyike állami monopólium alatt állnak. A regnáló kormánynak nagy érdeke az üzletág kézben tartása, hiszen óriási bevételi forrást jelent az államkasszának.
Összességében, a tanzániai természeti értékek hosszú távú fennmaradása biztosítottnak látszik, azonban ahhoz, hogy átélhessük a szafarizás, azaz „a természet színházának” életre szóló élményét, mélyen a zsebünkbe kell nyúlni.
Felhasznált irodalom:
Mamboleo, A. A. (2025). Sustainable Wildlife Tourism. Springer. 219 p. DOI:10.1007/978‑3‑031‑97795‑4.
Walker, T., Demir, E., Machnik‑Kekesi, G., Kelly, V. (eds.) (2024). Sustainable Tourism: Frameworks, Practices, and Innovative Solutions. Springer. 305 p. DOI:10.1007/978‑3‑031‑43528‑7.
Sallai, R. B. (2022). Ökoturimzus Kézikönyve, Interreg kiadvány
Varga, Z. és Csákvári, T. (2020). Fenntartható turizmus = Sustainable Tourism. Acta Carolus Robertus, 10 (1). 167-180. ISSN 2062-8269
