Sokan Churchillnek tulajdonítják a vasfüggöny kifejezést, mivel legendás beszédben megjelenik, egész pontosan így: „A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára”. A fogalom azonban nem volt teljesen újkeletű, a politikai retorikai eszköztárba viszont ezáltal prémium helyet kapott. A beszéd jelentősége viszont korántsem ebben keresendő, hanem abban gondolatmenetben,melyek jórészt meghatározták a Nyugat hidegháborús gondolkodását önmagáról és a világról.
A második világháború megnyerése elképzelhetetlen lett volna a szövetséges hatalmak összefogása nélkül, aminek létrehozásában vitathatatlan szerepe volt Churchillnek is. Az ideológiai ellentéteket ideiglenesen félreállító, közös ellenséggel szembeni küzdelem végére azonban folyamatosan fokozódott a bizalmatlanság az atlanti hatalmak, és a keleten rohamosan terjeszkedő kommunista Szovjetunió között. A feszültségek odáig fokozódtak, hogy a brit háborús kabinet elrendelte az Elképzelhetetlen–hadművelet (Operation Unthinkable) kidolgozását, amely a Nyugat-Európához egyre inkább közeledő szovjet csapatok elleni totális támadást foglalta volna magában. Időközben az eredeti nagyhatalmi triumvirátus vezető tagjai is kicserélődtek. Roosevelt meghalt, Churchill elvesztette a választásokat, így az együttműködés fenntartása veszélybe került, és ezen a gyerekcipőben járó, és elődjéhez – a Népszövetséghez – hasonlóan tehetetlen Egyesült Nemzetek Szervezete sem tudott hathatósan segíteni.
(Kép: ZMESCIENCE)
Fontos még Sztálin 1946 februári beszéde, amelyben újra meghirdette az ideológiai harcot a nyugati imperializmussal szemben,
Ezzel ellentétben a szónoklat a szovjet háborús erőfeszítések elismerésével, és az együttműködés szándékának kifejezésével egyfajta utolsó kísérlet volt az ellentétek békés rendezésére. Churchill ugyanis a meglévő területi nézeteltéréseken felül már az ideológiai szakadékokat teszi felelőssé a Nyugat és Kelet közötti, egyelőre még kevésbé materializálódó konfliktusokért.
„Sohasem hagyhattunk fel azzal, hogy bátran hirdessük az ember szabadságának és jogainak elveit, a világ angolul beszélő országainak közös örökségét, [...]” Éppen ezeknek az értékeknek a szovjet agresszióval szembeni védelmére szólította fel a szabad országokat Churchill, amelynek egyedüli megvalósítását csakis az összefogásban látta. Így tehát ennek a szellemiségnek a jegyében születetett meg a következő években a nyugati hatalmakat tömörítő együttműködések (így a NATO is), amelyek számos területre kiterjedtek.
A világ csendőre szerep tehát még az Amerikai Egyesült Államok atommonopóliumának idején fogalmazódott meg, ami a kölcsönös elrettentés politikájába fordult át, majd a Szovjetunió bukásával és az unipoláris világrenddel újra érvényre juthatott. Azonban komolyan veszélyezteti a nukleáris biztonságot a feltörekvő atomhatalmak (Kína, Észak-Korea, Irán) folyamatosan fejlődő csapásmérő potenciálja, amely visszaszorítása szintén kizárólag nemzetközi együttműködéssel lehetséges (ha lehetséges). A 21. század globalista és multipoláris hatalmi struktúrájában pedig még inkább növekedett az atlanti és európai kooperáció jelentősége, amelyet Churchill az egyetlen járható útként definiált. Fájó sebet ütött ezen az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépése, amely az angolszász hatalmak külpolitikai bezárkózásának markáns jele (ellentétben a ténnyel, hogy még mindig a globalista világrend domináns meghatározói a kultúrától egészen a biztonságpolitikáig).
Az Amerikai Egyesült Államok eközben hegemóniájának gyengülése miatt egyre inkább kezd felhagyni intervencionista politikájával, és kilép a csendőrszerepből. Ennek jól látható jelei az azeri-örmény konfliktusba való be nem avatkozásuk, vagy az Afganisztánból való kivonulási célok (aztán hamarosan kiderül Biden mennyiben a szavak s mennyiben a tettek embere). Így az orosz-amerikai rivalizáció is a 21. századi proxy háborúkból (líbiai polgárháborúk, szíriai polgárháború) egyre inkább a gazdasági térbe kerül át (például az Északi Áramlat 2 építése kapcsán).
A nacionalizmust és a keresztény európai civilizáció örökségét próbálták eltörölni egy internacionalista eszme jegyében, de ma pont ez a térség ennek az értékrendnek a legfőbb őrzője a szekularizáltabb és nagymértékben globalizálódott, egyre inkább (nemzetállami) identitását vesztő Nyugat-Európával szemben. A közös múlt nyomán önálló kezdeményezések születtek a regionális kooperációra (mint például a Visegrádi Együttműködés, vagy a CEI), amelyek legfőbb hibája viszont pont azok partikuláris jellege. A törés másik megjelenő, kiemelkedő eleme Közép-Európa (ugyan lassan csökkenő, de erős) energiafüggősége Oroszországtól. Láthatóan az oroszok stratégiailag közel akarják magukhoz tartani a posztszovjet térséget akár állami szintén (Fehéroroszország) vagy radikális esetben katonai akciók révén (Ukrajna).
A fultoni beszéd egy tűpontos politikafilozófiai körkép, amely kiválóan világít rá a kor hatalmi folyamatainak hátterére, következményeire. Az aktuálpolitikán túlmutatva azonban Churchill olyan gazdasági, katonai és politikai szervezetek megalakulását vetítette előre, amelyek meghatározó létét a mai napig láthatjuk. Bár víziója leginkább a hidegháború későbbi diplomáciájának alapelveit írta le, egyes elemei mégis a mai napig megtalálhatóak a nemzetközi rendszerben. Az már nagy, költői kérdés marad, hogy a nyugati hatalmak miért nem tudták megakadályozni Európa – fájdalmas következményekkel járó - több évtizedes felosztását.
A szerző az MCC Nemzetközi Tanulmányok Iskolájának diákja, az írás a DiploMaci Blog rovatban jelent meg.
