A rendelkezésre álló hazai munkaerő szempontjából nézve Franciaország nem volt irigylésre méltó helyzetben 1914 nyarán. Az európai országok közül szinte egyedülállóan, Franciaország népessége a XIX. század utolsó harmadától kezdve összességében stagnált. Míg a század elején igen erőteljes növekedést mutatott, és hosszabb ideje a legnépesebb európai országnak számított, ez az előny a század végére elolvadt, így a háború előtti időszakban Európában már Franciaországnak volt a legnagyobb szüksége az idegen munkaerőre. Kialakultak a munkaerő-migráció csatornái: elsősorban a szomszédos országokból érkeztek munkások nem csupán a robbanásszerű fejlődést mutató iparba, hanem a mezőgazdaságba is.
1914-ben nem sokan számítottak arra, hogy éveken át tartó, korábban soha nem látott veszteségeket okozó háború kezdődik, ami végletekig igénybe veszi a hátországot. Az viszont minden tervezéssel foglalkozó stáb számára világos volt, hogy a tömeghadseregek felszerelése, mozgatása, ellátása minden korábbinál összetettebb termelési és logisztikai kihívást jelent.
Ahogy pedig a hadsereg végtelen ember-igényének megfelelően sor került a behívásokra, egyre többen kezdtek hiányozni a munkaerőpiacról úgy, hogy eközben a bevándorlás forrásai szűkültek, s az idegen munkások közül pedig sokan hazatértek. Ahogy az ilyen esetekben nem egy helyen előfordul, Franciaországban is számos bizottság, hivatal és egyéb szervezet lépett színre a munkaerő-ellátás gondjainak megoldására. Így már 1914 októberében a munkanélküliek és a menekültek különböző munkahelyekre való beosztásával megbízott hivatal, majd pedig tárcaközi bizottság is létrejött a munkaerő-gazdálkodás hatékonyságának növelésére.
Minthogy pedig háborús helyzetben az ipari termelés folyamatosságának biztosítása végeredményben katonai kérdéssé vált, nem meglepő, hogy a korábbi, alapvetően a gazdasági szereplők által koordinált és működtetett „bevándorlási ipar” is új alapokra került. Párizs a háború első szakaszában még alapvetően európai munkaerő-toborzásban gondolkodott. Érkeztek, nem is kevesen a hagyományos kibocsátó-országokból, Spanyolországból, Portugáliából és Olaszországból, de még Görögországból is. Csakhogy az is világossá vált, hogy sokkal több munkásra lenne szükség, olyan sokra, hogy annyit európai országokból lehetetlen lett volna toborozni.
Franciaország ekkor a második számú gyarmati hatalom volt, óriási birodalma több földrészre terjedt ki. A rendkívül sokszínű, népes birodalom nem csupán kulturális és nyelvi szempontból, hanem jogi státuszát illetően is heterogén volt. Az anyaországhoz legközelebb fekvő gyarmatai, az észak-afrikai területei közül Algéria 1848-tól Franciaország részét képezte, míg Marokkó és Tunézia protektorátusként működött.
Párizs kialakította a központi munkaerő-toborzás intézményi hátterét is, méghozzá úgy, hogy az európai és a nem-európai munkaerővel külön szervezetek foglalkoztak. A gyarmati területekről érkezők a Hadügyminisztérium alárendeltségében működő Gyarmati Munkások Szervezetének Szolgálata (Service de l’Organisation des Travailleurs Coloniaux, SOTC) szárnyai alá kerültek, míg a toborzást helyi szinten a Gyarmatügyi Minisztérium koordinálta. Hosszas egyeztetések után végül 1916 tavaszán kezdődött meg az észak-afrikai munkások tömeges toborzása Algériában, Tunéziában és Marokkóban. Párizs központi keretszámokban gondolkodott, vagyis lényegében hónapra lebontva meghatározta toborzandók számát. Ez eleinte valamennyire még működött is, a felkínált egyszeri juttatás, illetve a franciaországi munkavégzés lehetősége többeknek csábítónak bizonyult. Ahogy azonban az első hajók elindultak Európa felé, majd az első beszámolók megérkeztek Franciaországból, a lelkesedés érezhetően lelohadt, az önkéntes jelentkezők forrása elapadt. Minthogy azonban Algéria esetében a francia törvények, a protektorátus alatt álló területek esetében pedig a helyi jogszabályok lehetőséget teremtettek a sorozásra, vagyis a kényszer-toborzásra, amikor a keretek feltöltése akadozni kezdett, következett a kényszer.
A munkások felügyelet alá és voltaképpen katonai körülmények közé kerültek. A hadi helyzet miatt Párizs számára életbevágó volt a gyarmati munkaerő beutaztatása és elsősorban a hadi-megrendeléseket teljesítő üzemekbe való beosztása. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a kormány potenciális bevándorlóként, majdani francia állampolgárként tekintett volna az érkezőkre. Még az algériaiak sem számítottak teljes jogú francia állampolgárnak, a többi gyarmati munkás státusza pedig még messzebb volt az állampolgárságtól. Éppen ellenkezőleg. Párizs mindent megtett annak érdekében, hogy a gyarmati, s köztük persze az észak-afrikai munkások franciaországi jelenléte rövid epizód legyen. Ezt a törekvést nem csupán kizárólag a nem francia munkásokkal foglalkozó szervezetek felállítása jelzi, hanem minden, a fizikai elkülönítést szolgáló intézkedés, a nyilvántartási rendszer, az idegen munkások számára kötelező személyi igazolvány bevezetése, végül pedig a kiterjedt ellenőrzés rendszerének kiépítése. Gyarmati tapasztalatokkal rendelkező katonákból, tisztviselőkből álló, erősen hierarchizált rendszerben dolgozó felügyelői kar jött létre, melynek feladata nem elsősorban a munkavégzés, hanem inkább a munkások „civil”, vagyis a munkán kívüli életének ellenőrzése volt.
Már a háborút megelőzően, jobbára még a munkaadói szervezetek által koordinált bevándorlás időszakában komoly viták folytak az egyes – európai és nem európai – bevándorlók hasznosságáról, arról, hogy várhatóan melyik munkás lesz a legkönnyebben integrálható, melyikkel a legkönnyebb dolgozni, és így tovább. Már az ekkor készült rangsorokban is elsősorban az újlatin nyelvű európai bevándorlók szerepeltek az élen, míg a nem európaiak rendre az utolsó helyeken szerepeltek.
Amikor pedig a nem európai munkások franciaországi tömeges jelenléte a háború alatt valósággá vált, nem csupán az elméleti lehetőségekkel foglalkozó tudományos- és politikai körök, hanem a munkások toborzását, munkahelyekre való beosztását és munkavégzését felügyelő, illetve nyomon követő kormány is intenzívebben foglalkozott a kérdéssel. Ennek köszönhetően utasítások és rendeletek sora foglalkozott az észak-afrikai, illetve más, nem európai munkások elkülönítésével, élet- és munkakörülményeivel.
Végül pedig minderre nem csak a fenti okok miatt került sor, hanem azért is, mert jól látható volt, hogy a nem-francia munkások toborzása a szakszervezetek körében egyáltalán nem váltott ki osztatlan örömöt. Leginkább úgy látták, hogy a korlátozott jogokkal bíró – és a sztrájk eszközétől végképp elzárt – nem európai munkások jelenléte az ő érdekérvényesítő képességüket csorbítja, illetve, hogy erre a nagy toborzási akcióra azért is került sor, hogy végeredményben lehetővé tegye a francia munkások besorozását. Tény, hogy amikor a háborús infláció már széles tömegeket érintett mélyen, hamar kiderült, hogy a sztrájkok, s egyéb munkás-szervezkedések során a nem-francia munkaerőre nemigen, a gyarmati munkásokra pedig szinte egyáltalán nem lehet számítani. Mindez, tetézve a franciák és az észak-afrikaiak közötti kulturális, nyelvi és életmódbéli különbségből fakadó nehézségekkel, egyáltalán nem meglepő, hogy az észak-afrikai munkások több esetben váltak támadások célpontjává vagy összetűzések résztvevőivé.
Párizs arra számított, hogy a háborút követően már nem lesz szükség idegen munkásokra, sőt, inkább tartott a leszerelés utáni munkanélküliségtől. Így a fegyverszünet megkötése, 1918. november 11-e után nem sokkal már megkezdődtek a hazaszállítások, és 1919 őszén a háború alatt érkezett mintegy 130.000 munkásnak már csak a tizede tartózkodott az országban. Úgy nézett ki, hogy a háború végével olyan időszak jön, melyben nincs már akkora szükség az idegen munkásokra. Gyorsan kiderült azonban, hogy már a háborús károk helyreállítása sem lehetséges idegen munkaerő nélkül, majd pedig az 1920-as évek gazdasági fellendülése teremtett komoly munkaerő-keresletet. A hajók ekkor viszont nem indultak el újra az észak-afrikai kikötőkből. Párizs elsősorban európai forrásokból kívánta megoldani a munkaerő-kérdést. Közép-európai államokkal kötött kétoldalú megállapodásokat, először persze szövetségeseivel, Lengyelországgal, Jugoszláviával, Csehszlovákiával és Romániával. Majd Ausztria és legvégül – ideiglenes megállapodás formájában – Magyarország is sorra került. A gyarmati munkaerő alkalmazásának módszere, tapasztalatai és főképp a jövőbeli felhasználására vonatkozó tervek pedig jobbára a katonai tervezéssel foglalkozók fiókjaiba kerültek.
