Nagyobb fizetés, jobb életkörülmények, kisebb részben az amerikai életforma más elemei, a korlátlan, vagy legalábbis annak látszó lehetőségek ígérete voltak a leggyakoribb okok, melyek a kivándorlókat a kikötők felé terelték. Ezek a motivációk nem csak a hazai, hanem a korszak szinte valamennyi európai kivándorlóját jellemezték. Akik ekkor keltek útra, bizonyos szempontból sokkal inkább vendégmunkások, mint klasszikus, a vitorláshajók korszakának kivándorlói voltak. A legtöbb esetben nem a családdal, az otthoni életüket felszámolva indultak el, hanem éppen ellenkezőleg, figyelmük az Óhazában élő családon, rokonokon maradt, míg amerikai tartózkodásukat átmenetinek tekintve igyekezték a „legtöbbet kihozni”, vagyis a legtöbb pénzt hazaküldeni, hazavinni Amerikából. 

Az első kérdés, hogy erre milyen módon kerülhetett sor? Messze vagyunk még a kényelmes megoldásokat kínáló XXI. századtól, amikor szinte bárki bárhová, a nap bármely órájában tudunk pénz utalni. Akkoriban a pénz hazajuttatása valódi kockázatokat rejtő, összetett kihívás volt, még bankok segítségével is. Ráadásul nagyon sokaknak ott, amerikai környezetben akadt dolguk először bankokkal, hiszen idehaza nemigen volt mit a bankban elhelyezni, befektetni, pénz utalásáról pedig még kevésbé lehetett szó. 

Tudvalévő, hogy a kivándorlásra egy egész iparág épült a korszakban. A hajótársaságoktól a jegyárusítás oroszlánrészét végző ügynökökön át a szállásadókig és munkaközvetítőkig sokan éltek a tömeges migráció hullámaiból. A kivándorlókat körülvevő széleskörű szolgáltatói hálózat elemeivé váltak azok is, akik a pénz hazajuttatásában nyújtottak segítséget. Változatos társaságról volt szó. Voltak köztük olyanok, akik kiismerve magukat az amerikai viszonyok között bankot alapítottak és elsősorban honfitársaiknak nyújtottak szolgáltatást. De voltak, akik elsősorban hajójegyügynökökként építették ki üzletkörüket, viszont „banknak” nevezték üzletüket, hiszen pénzküldést is meg tudtak oldani. Végül pedig ott voltak azok, akik a bevándorló-szállások, „burdos házak” tulajdonosaiként váltak az érkezők első amerikai kapcsolatává. Tanácsokkal látták el lakóikat, nem pusztán szállást adtak, de munkát is szereztek, kisebb kölcsönöket adtak, vagy éppen az amerikai hivatalok világában segítettek, ha szükség volt valakire, aki tud angolul. 

Csakhogy ez a szolgáltatói környezet korántsem működött megbízhatóan. Az amerikai pénzügyi világ szereplőit két csoportba lehetetett sorolni. Az igazán nagy presztízsű, a legnagyobb biztonságot nyújtó intézményeket a szövetségi felügyeleti szervek ellenőrizték, míg a másik csoportban a tagállami ellenőrzés alatt működő „állami bankokat” találjuk. Ezek között működhettek a magánbankok, mely forma igen kedvelt volt a bevándorlói világhoz kapcsolódó szolgáltatók között. Ezek ellenőrzése ugyanakkor igen laza volt. Ilyen bankot kis túlzással bárki alapíthatott. Sőt, ahogy New York állam bevándorlási biztosa fogalmazott: könnyebb volt bankárrá válni, mint fodrászatot nyitni, vagy bármilyen engedélyköteles tevékenységbe fogni. Ahány állam, annyiféle szabály vonatkozott a bankokra, de minden sokféleség mellett azért egy közös pontot lehet találni: nem csak laza volt az ellenőrzésük, hanem valósággal lehetetlen is. Nem is csoda, hogy menetrendszerűen érkeztek az amerikai pénzügyi világot megrázó pánikok, amikor egy-egy felröppenő hír nyomán a pánikba esett betétesek megrohanták a bankokat, igyekezve menteni a menthetőt. 

A másik, kifejezetten a bevándorlók megtakarításaira, utalásaira leselkedő kockázat a banknak nem nevezhető kör működésének sajátosságaiból fakadt. El lehet képzelni, hogy az amerikai bankok világának alsó zónájában működő, magukat legálisan banknak nevező apró intézmények mellett miféle biztonságot kínálhattak a sajtóban rendre csak „zugbankoknak” titulált vállalkozások. Nem csak a gyakori csődökről volt szó. Az amerikai és a magyar sajtó is tele volt a hosszú évek megtakarításaival eltűnő, „szökött bankárokról” szóló beszámolókkal. 

Amikor a magyar kormány részéről felmerült, hogy a kivándorlók pénzére jobban oda kellene figyelni, a megszólalók legnagyobb része általában ezt a visszás helyzetet emelte ki. De a kivándorlók megtakarításaiért való aggodalom mellett volt azért más is. Az Újvilágban viszonylag rövid idő alatt létrejött a kivándorlók egyesületeinek, szervezeteinek, jobbára nemzetiségi alapon működő világa. Ezek között ott voltak a magyarországi nemzetiségi kivándorlók által létrehozott egyletek is. A magyar kormánynak az első világháborút megelőző évtizedben leginkább az amerikai szlovák egyesületek és sajtó okoztak problémát, hiszen ezek kapcsolatban álltak a hazai szervezetekkel is. Nem csak szellemi kapcsolatot sejtettek közöttük magyar oldalon, hanem úgy vélték, hogy többek között az amerikai szlovákok által küldött pénz segíti a nemzetiségi mozgalmakat. 

Szinte lehetetlennek látszott megoldani, hogy ellenőrizhető legyen a pénz útja Amerikától Magyarországig, Budapest mégis tett erre egy kísérletet. Az elsődlegesen, a nagy nyilvánosság számára is megfogalmazott cél persze csak az utalások biztonságának megteremtése maradt. De volt más is. Már az 1903-as kivándorlási törvényben szerepel az, hogy a kormánynak gondoskodni kell a kivándoroltak szellemi szükségleteiről. Ez alatt valójában az identitás és a lojalitás megőrzését célzó programot kell érteni, legalábbis ami a magyar nemzetiségűeket illette, a többiek esetében a sorrend inkább fordított volt. Mindezek miatt merült fel, hogy érdemes lenne egy magyar bankot alapítani az Egyesült Államokban, persze olyat, mely fölött a magyar kormány ellenőrzést tud gyakorolni és segíteni tudja e cél megvalósítását. Logikus ötlet, de korántsem egyszerű megvalósítani, kellő helyismeret nélkül nem is érdemes belevágni. A legegyszerűbbnek egy magyar és amerikai szereplőkkel megalakítandó bank létrehozása tűnt, mely egyébként mindenkinek számos előnyt hordozott volna. Az előkészületek meglepően sokáig tartottak. Csupán 1911-től váltak gyakoribbá a pénzügyminisztériumi vezetők és a magyar bankvilág legnagyobb súlyú vezetői közötti találkozók az amerikai pénzek ügyében. Világossá vált, hogy a magyar szereplők, annak ellenére, hogy azért elég nagy összegekről, széles ügyfélkörről volt szó, állami támogatás nélkül nem kívántak lépni. 

Végül a Magyar Általános Hitelbank, Kornfeld Zsigmond és Ullmann Adolf vezetésével vállalta fel a magyar-amerikai bank, a magyar kormány szándékainak megfelelő módon történő lábra állítását. Többről volt szó, mint pusztán egy újabb pénzügyi szereplőről, mely az amerikai bankok burjánzó világában próbál új szereplőként versenyezni a bevándorlók pénzéért. A kormány elvárásai szerint ugyanis az elsődleges feladaton, a pénzutalások végrehajtásán kívül feladata lett a hajójegyárusítás, a hazai ingatlanvásárlásokhoz, elsősorban a kormány birtokpolitikájához kapcsolódó ügyek vitele, de mindezeken túl, hogy meg tudja szólítani a nemzetiségi kivándorlókat is. Összességében tehát a magyar kormány kivándorlási politikájához szorosan kapcsolódó szervezet létrehozásáról volt szó. A Hitelbank vezetője, Kornfeld Zsigmond nemhiába utazott két ízben is az Egyesült Államokba, a hosszas előkészítés után 1912. április 23-én Transatlantic Trust&Co. néven megalakult a magyar kormány teljes támogatását élvező pénzintézet. Meggyőzőnek tűnt, hogy több amerikai partner, az August Belmont, Sreyer & Co., a Hallgarten & Co., a Kuhn, Loeb & Co.-hoz tartozó Mortgage Trust Co, Rieman Duval és Walter G. Dakmann vett részt a Transatlantic megalakításában, vezetőjének pedig a Wiener Bankverein magyarországi fiókjának korábbi igazgatóját, Pirnitzer Gyulát nevezték ki. 

A kormány tervei, elvárásai nagyívűek, a megvalósítás perspektívái ellenben igen bizonytalanok voltak. Ami a hajójegyárusítást illeti, ezen a téren a Transatlanticnak végső soron a legnagyobb hajótársaságokkal, ezek ügynökeivel kellett volna versenyezni, akik ekkorra már kialakult csatornákat, értékesítési hálózatot építettek ki, s nemigen látszott, hogy miben is tudna többletet nyújtani a Transatlantic. De nem volt sokkal jobb a helyzet a nemzetiségi kivándorlók elérése terén sem. A kormányzati erőfeszítések ellenére nem sikerült érdemben javítani a nemzetiségi kivándorlókkal fennálló viszonyon. Éppen ellenkezőleg, a szinte állandósult konfliktusok mérgezték a magyarországi kivándorló-közösségek életét, melyben a nemzetiségi hovatartozásnak is bőséges szerepe volt. Ebben a feszültségekkel terhelt időszakban a jól érzékelhetően a magyar kormány bábáskodásával létrejött intézmény aligha nyerhette el a célközönség bizalmát. A Transatlantic jelentései rendre igazolták is a kétkedő hangokat: jobbára a magyar, kisebb részben hazai németajkú ügyfélkör rendeződött a bank mellé, a népes szlovák kolónia tagjai tartózkodóak maradtak. 

Az igazi gondok csak ezután kezdődtek a bank életében. Amikor 1914 nyarán kitört a háború, sokan nem tudtak, később pedig nem akartak hazatérni. Az itthoni családtagoknak viszont továbbra is szüksége volt a pénzre, úgyhogy az utalások továbbra is folytatódtak, de a bank más feladatokat is ellátott. Budapest ugyanis az államadósság, vagyis tulajdonképpen a háborús kiadások finanszírozásában és különböző segélyakciók lebonyolításában is szerepet szánt a Transatlanticnak. Ez pedig egyre kevésbé volt elfogadható az antant felé hajló Egyesült Államokban. A bank többé-kevésbé mégis zavartalanul tudott működni 1917 végéig, addig, míg a hadiállapot be nem állt a Monarchia és az Egyesült Államok között. Ezt követően viszont minden olyan szervezet működése, mely Magyarországhoz, mint ellenséges államhoz kötődött, ellehetetlenült.  A Transatlantic, mint ellenséges tulajdon zár alá került, kezelését az ellenséges javak gondnoka látta el, míg magyar vezetőjét internálták. Ezzel véget is ért a magyar kormány rövid életű kísérlete arra, hogy ellenőrzés alatt tudja tartani a kivándorlók utalásait. 

A kivándorlók számára pedig a Transatlantic bezárása csak a kisebbik gondot jelentette. A hadiállapot ugyanis egyben azt is jelentette, hogy megszűnt a postai forgalom is az Egyesült Államok és Magyarország között, így nem csupán a pénzküldés vált lehetetlenné, hanem ami talán még ennél is fontosabb volt: a hírek cseréje az otthoniak és az „amerikások” között.