Gyakran mondják, hogy Irán a világ egyik legbékésebb országa. Tény és való, Teherán 1886, a második perzsa-orosz háború óta nem támadott meg senkit, és akkor is csak azért, hogy visszaszerezze az egyébként oroszok által kirobbantott, első perzsa-orosz háború során elveszített területeit. Bár a Sah saját népét brutális eszközökkel tartotta sakkban, rezsimje olyannyira „jófiú” volt, hogy atomprogramja felett az 1950-es években Amerika bábáskodott, az 1970-es években pedig még Izrael is megosztott vele rakétatechnológiát és nukleáris know-how-t, hogy segítse a nukleáris robbanófejek hordozására is képes közepes hatótávolságú rakéták fejlesztését.
Aztán 1979-ben minden megváltozott. Az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén lezajlott túszdráma, majd a heves nyilatkozatok sora egyértelművé tették, hogy Washington elvesztette szövetségesét. A viszonyon aztán az amerikai szankciók sora sem javított, így Irán, amely kultúráját tekintve arra lenne predesztinálva, hogy a Nyugat legjobb barátja legyen a Közel-Keleten, finoman szólva is más irányba indult el. Noha Irán 1979 óta sem indított háborút senki ellen, egyéb módokon sikerrel forgatta fel a térség életét. Rúhullah Khomeini ajatollah meghirdette a „forradalom exportját” ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Közel-Kelet országaiban élő síita kisebbségek és többségek fülébe duruzsolva próbálta aláásni a jellemzően szunnita elnökök, emírek és királyok autoritását.
Az iszlamista vezetés felismerte, hogy az 1967-es arab vereséggel az addig arab ügyként keretezett palesztin konfliktus gazda nélkül maradt, és politikai identitásának részévé tette az Izrael-ellenességet, létrehozva az "ellenállás tengelyét": 1982-ben, mikor Izrael bevonult Dél-Libanonba, a síita közösség mögé állva megalapította a Hezbollahot. A szunnita többségű Szíriát irányító alavita, így a síita iszlám egyik ágához tartozó Aszad rezsimmel politikai szövetséget kötött. A palesztin, szunnita Hamász majd a hasonló hátterű Iszlám Dzsihád támogatója lett, Jemenben a síita húszik patrónusává lépett elő. Irakban Szaddam Husszein bukását követően a síita kormányon és a különböző milíciákon keresztül szerzett befolyást. Izrael és az Egyesült Államok ellen aztán nem közvetlenül, hanem szövetségesein keresztül indított támadásokat.
Közben Teherán nem mondott le a Sah idején megindított atomprogramjáról sem. Persze hivatalosan nem akar atomfegyvert. Az ország aláírta az atomsorompó-egyezményt, Ali Khamenei legfelsőbb vezető 2004-ben fatwában rögzítette, hogy az efféle fegyverkezés az iszlám elveivel ellentétes. 2015-ben pedig Barack Obama elnöksége alatt Irán atomügyi megállapodást írt alá az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal, Németországgal, Franciaországgal, Oroszországgal és Kínával. 2018-ban azonban Donald Trump izraeli nyomásra egyoldalúan felmondta a szerződést, új szankciókat vezetett be Teheránnal szemben, amelyeket Joe Biden újabbakkal toldott meg. 2020-ban Trump elnök a téteket emelve likvidáltatta a teljes iráni katonai szövetségi rendszert koordináló katonai vezetőt, Kászim Szolejmánit. Minderre Teherán csak hangzatos szólamokkal és szimbolikus akciókkal válaszolt, viszont innentől kezdve már nem tartotta magára kötelezőnek az atomügyi vállalásait. Fokozta urándúsítást és korlátozta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) ellenőreinek a bejutását különböző objektumaiba.
Így jutottunk el oda, ahol most tartunk. A Hamász 2023 októberében indított támadása óta Teherán ütőképessége romokba dőlt. Légvédelmét Izrael megsemmisítette és megroppantotta legfontosabb szövetségeseit is. Visszaütni lassan már nincs mivel. Nem véletlen, hogy mióta az izraeli harcigépek megindultak Teherán felé, Abbász Aragcsi iráni külügyminiszter számtalanszor elmondta, hogy ahogy Izrael felhagy a támadásokkal, ők is azonnal leállítják a válaszcsapásokat. Most pedig Donald Trump is beszállt, márpedig Iránnak sem gazdasági, sem katonai ereje nincs harcolni. Teherán most két lehetőség közül választhat: Elfogadja a Trump által felkínált békét, vagy folytatja (válasz)csapásait vállalva annak egyelőre beláthatatlan következményeit, majd később visszajut oda, ahol most is tarthatna, vagyis európai és arab közvetítőkön keresztül békét kér. Optimizmusra ad okot, hogy bár az amerikai csapásokat követően Irán bár rakéták sorát lőtte ki Izraelre, de egyelőre nem indított támadásokat a Közel-Keleten lévő amerikai bázisok ellen. Teherán tudja, hogy ha Izrael, immár amerikai segítséggel fogja folytatni a polgári infrastruktúra elleni támadásokat, azzal akár visszafordíthatatlanná is válhat a gazdaságilag egyébként is kivéreztetett rezsim erodálódása.
