Ferguson szerint ebben az új hidegháborúban a fő ellenfél Kína, aki az egykori Szovjetunióhoz hasonló rendszer szintű fenyegetést egyben ideológiai kihívást jelent a Nyugat számára. Ferguson és sok hozzá hasonló nyugati szakértő álláspontja – miszerint Kína hidegháborús konfrontációt igényel – véleményem szerint tévedés. Félreértik, a kínai rendszer természetét, ugyanakkor ez olyan stratégiákhoz vezethet, amelyek aláássák a Nyugat saját képességét arra, hogy alkalmazkodjon a jelenkori technológiai és ipari kihívásokhoz.

Kína nem ideológiai kihívó

A Szovjetunió egy univerzális ideológiai projekt volt. Arra törekedett, hogy exportálja rendszerét, más társadalmakat is átalakítson, és mindenhol megdöntse a liberális demokráciát. A mai Kína nem törekszik arra, hogy a világot áttérítse a saját politikai rendszerére. Nem állítja, hogy kormányzati modellje univerzálisan alkalmazható lenne. Ehelyett egy olyan a saját történelmi hagyományain alapuló civilizációs államként működik, amelynek politikai rendszere kevésbé szabadság központú, inkább közösségorientált, hierarchikus és koordinációra összpontosított, mint a nyugati liberális demokráciáké.

Kína ideológiai ellenségként való kezelése, hasonlóan a Szovjetunióhoz, a nyugati politikát a biztonságra, a morális abszolutizmusra és a szétválásra ösztönzi. Kína rendszerét azonban sokkal célszerűbb lehet, egyfajta alternatív civilizációs útként értelmezni, amely képes alkalmazkodni az új technológiai és gazdasági trendekhez, különösen azokhoz, amelyek jelentős állami koordinációt, gyors végrehajtást és vállalkozói kockázatvállalást igényelnek.

Komparatív előny az ipari mesterséges intelligencia korában

Kína ma olyan strukturális előnyökkel rendelkezik, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a technológiai fejlődés következő szakaszához. Hatalmas számú STEM-diplomás és képzett technikus áll rendelkezésre. Ipari munkaereje hozzászokott a szigorú munkaterheléshez és a folyamatos folyamatoptimalizáláshoz. Vállalatai jártasak a digitális eszközök – AI, automatizálás, adatelemzés – közvetlen beépítésében a gyártási környezetbe.

A Nyugat ugyanakkor más területeken rendelkezik erősségekkel: magasabb minőségi színvonalú alapkutatás, világszintű mesterséges intelligencia modellek és szoftvercsomagok, fejlett tőkepiacok. Ezek az előnyök fontos szerepet játszhatnak a jövőbeli technológiai fejlődésben, de nem jelentenek automatikusan sikeres „újraiparosítást” vagy széles körű digitális átalakulást, különösen a kis- és középvállalkozásokra épülő ipari ökoszisztémákban, ahol a szakemberhiány és a szervezeti merevség is problémát jelent.

A Kínától való teljes elszakadás koncepciója figyelmen kívül hagyja ezt a helyzetképet. Feltételezi, hogy a Nyugat gyorsan és elfogadható költségekkel képes elérni Kína ipari végrehajtási kapacitását. A teljes körű elszakadás kockázata az, hogy pontosan abban a pillanatban gyengíti a nyugati újraiparosítási törekvéseket, amikor az ipari mesterséges intelligencia, a zöld technológiák és a fejlett gyártás méretet, sebességet és operatív tanulást igényel.

A kulturális önbizalom, mint ellenszer a tehetetlenség ellen

A nyugati intézmények – kormányok, vállalatok, sőt egyetemek – tehetetlenségét, rugalmatlanságát jelenleg kevésbé az anyagi korlátok, mint inkább félelem hajtja: félelem az értékek feladásától, félelem a politikai visszhangtól, félelem a hírnév kockázatától. Ezek a félelmek túlzott szabályozást, lassú döntési eljárásokat eredményeznek.

Ha a Nyugat valóban bízna alapértékeinek rugalmasságában, akkor nem kellene minden Kínával való együttműködést erkölcsi próbatételként kezelnie. A magabiztosság lehetővé tenné a mérlegelést. Megnyitná az utat a gyakorlati együttműködés előtt azokban a területeken, ahol az érdekek egybeesnek, anélkül, hogy rendszerek konvergenciájáról vagy az alapértékek feladásáról lenne szó. 

A különböző civilizációk együttélése, mint stratégiai keret

A különböző civilizációk együttélésének elfogadása nem jelenti a nyugati értékek feladását. Azt jelenti, hogy elismerjük, hogy a különböző társadalmi rendszerek a modernizáció eltérő dimenziói számára előnyösebbek. Egyes rendszerek jobban teljesítenek az egyéni autonómia és a kreativitás terén, mások pedig a koordináció, a méret és a végrehajtás terén. 

A Kínával való kapcsolat ilyen értelemben történő újradefiniálása csökkentené az ideológiai feszültséget és teret nyitna a gyakorlati együttműködés számára: a nemzetbiztonsági szempontból nem érzékeny ipari mesterséges intelligencia, a zöld gyártás, a szabványok kidolgozása, valamint az alkalmazott mérnöki munka és a készségek kialakítása terén. Ezek olyan területek, ahol az együttműködés nem fenyegetné a nyugati alapértékeket, ugyanakkor növelné a nyugati alkalmazkodóképességet. Az ilyen együttműködés már létezik, vállalati szinten és technikai területeken. 

Következtetés: a nyugati bizalom igazi próbája

A Nyugat túlélte „a szovjet típusú szocializmust”, mert hitt intézményeinek és értékeinek erejében. Kína nem jelent ugyanolyan egzisztenciális ideológiai fenyegetést. Ha mégis így kezeljük, akkor kockáztatjuk, hogy egy történelmi hibát követünk el: újabb hidegháborút vívunk rossz koncepcionális eszközökkel.

A Nyugat valódi kihívása ma nem az, hogy ideológiailag legyőzze Kínát, hanem hogy a gyors technológiai változások korában képes legyen megújulni, a ma már láthatóan formálódó új világrendben bizonyítani az alkalmazkodó képességét.

Ha a Nyugat ezt a szemléletet magáévá tudja tenni, megőrizheti választott értékeit, miközben pragmatikus módon együttműködik egy elkerülhetetlenül több civilizációt magában foglaló világgal.