Castro 1959-től, Batista diktátor hatalmának megdöntésétől 2011-ig állt Kuba élén. Mikor még gerillaként harcolt az önkényuralom ellen, programjában a korrupciómentes politika, transzparens működés, demokratikus átmenet és életszínvonal-növekedés szerepelt. Hatalomra kerülve azonban a hangzatos szlogenekből vérengzés lett első körben az előző rezsim emberei ellen. Államosította az addig nagyrészt külföldi tulajdonú földeket és gazdaságokat, ezzel máris belegyalogolva az USA érdekszférájába (egymilliárd dollár veszteséget jelentett ez akkor Washingtonnak). Ezek alapján nem csoda, hogy Eisenhower visszautasította, hogy találkozzon Castróval, Nixon pedig már kommunista diktátornak nevezte. A két ország viszonya jelentősen megromlott, mivel (nem meglepő módon) Kuba a Szovjetunió és Kína felé nyitott. 1961-ben a diplomáciai kapcsolatok is megszakadtak, 1962-ben embargóig fajult a konfliktus.
Castro hatalmát nem mindenki éljenezte Kubában, ennek a Comandante is tudatában volt, ezért titkosrendőrséget építtetett ki és erőszakkal, a nép megfélemlítésével tartotta fenn uralmát. Ellenzék Fidel korában nem létezett-nem létezhetett-, csupán a titkosrendőrség háta mögött tudtak szervezkedni, de valódi erőt nem képviseltek soha Castróval szemben. A Castro-korszak áldozatainak számát egyes becslések 80 000-re teszik, de alsóhangon 10 000 eset igazolt.
Az elnyomó intézkedéseket törvénybe foglalták, és biztonsági erők, a rendszerrel szimpatizáló civilek tartatták be. Castrótól rettegtek a kubaiak, de egyes gazdasági reformjait el kell ismernünk: új iskolákat nyitott, felszámolta az írástudatlanságot, bevezette a közegészségügyi ellátást és 77 évre növelte a várható élettartamot. Ez ugyanakkor korántsem jelentett aranyvilágot a szigeten, a gazdasági növekedés 1,5%-os volt, a nép ugyan nem éhezett, de igazi fejlődésről sem beszélhetünk. A magántulajdont szigorúan korlátozták, az orvosoktól elvették a praxisukat és Venezuelába vezényelték őket kőolajért cserébe, megszüntették a magánvállalkozásokat. A határok 1980-as ideiglenes megnyitásakor 125.000 kubai menekült az USA-ba fél év alatt.
A Szovjetunió, mint Kuba fő kereskedelmi partnere és támogatója 1989-es összeomlása után azt várta a világ, hogy Castro megbukik, ám a diktátor megtartotta hatalmát és még inkább elszigetelte Havannát a külvilágtól. A kubai gazdaság felépülését 1989 után Kína a nikkel kitermeléséven segítette, Venezuela Hugo Chávez vezetésével, az olcsó kőolajjal. Az USA-nak biztonsági okokból kényessé vált a kubai kommunista szomszédság, ezért több mint hatszázszor próbálta likvidálni Castrót, sikertelenül. Később puhább eszközökhöz folyamodtak: a politikai népszerűségét próbálták csökkenteni, hiteltelenné tenni.
Kép: bizevdeyokuz.com
Fidel Castro romló egészsége miatt 2008-ban lemondott az államfői tisztségről, hatalmát öccsére, Raúl Castróra ruházta át. Az Egyesült Államoknak kapóra jött volna, ha Fidel uralmának a halála vet véget, mert az anarchiában könnyebben hatalomra tudták volna segíteni az ellenzéket, ám ez a kimért hatalomátadás miatt nem sikerült. Fidel a háttérben még munkálkodott a Kubai Kommunista Párt főtitkáraként, majd 2011-ben ezt is öccsére bízta. 2016. november 25-én hunyt el, ellentétes érzelmeket váltva ki a világ vezetőiből. Sokan, főleg a többi latin-amerikai ország csodálták bátorságát, mellyel harcolt az USA befolyása ellen.
Noha Fidel halálát a hidegháború valódi végeként emlegették (Charles Michel), a rendszer, melyet kiépített, öccse vezetésével tovább élt. Raúl mérsékelt gazdasági reformokat hajtott végre, amire a Fidel alatti gazdasági hanyatlás miatt szükség volt, ám a termelékenység így is alacsony maradt, és az életszínvonal tovább romlott. Enyhített a politikai bebörtönzéseken és nagyobb teret engedett a magánvállalkozásoknak. Politikája megnyitotta az utat Washington felé, 2015-ben helyreállt a diplomáciai kapcsolat a két ország között. Obama engedélyezte a kubai hazautalások növelését, levette Kubát a terrorizmust támogató államok listájáról, és ígéretet tett a kereskedelmi embargó 2019-es eltörlésére, ám ez a republikánusok ellenszenve és Trump hatalomra kerülése miatt nem következett be, aki addig nem akart enyhíteni, amíg Kuba nem válik demokratikussá.
Raúl 2018-ban nem indult újra a választásokon, helyébe Miguel Díaz-Canel lépett, de továbbra is Raúl irányít a háttérből, ő áll a Kommunista Párt főtitkári posztján, 2021. áprilisig, a Kommunista Párt 8. Kongresszusáig, amikor várhatóan lemond majd. Díaz-Canel folytatta elődei politikáját, óvatos reformokkal egyensúlyozva piacgazdaság és szocializmus között, a hatvanéves Castro-korszak csak névleg zárult le, a módszer maradt a régi. Az USA-val nem volt könnyű dolga az új pártelnöknek, Trump kemény „America first” politikája mélypontra juttatta az amerikai kapcsolatot, visszavonva az Obama általi enyhítéseket.
Díaz-Canel a Fidelt hatalomra juttató forradalom után született, így modernebb, liberálisabb politikát várt tőle a világ, sőt Kuba is. 2019-ben népszavazáson 73%-kal elfogadták az új alkotmányt Havannában, ami az 1976-os alaptörvényt váltja le, melyben az államforma egypárti kommunizmus volt. A szocialista rendszer megmaradt, de a kommunista társadalom építésének célját kivették belőle, és az elnök mandátumát tíz évre korlátozták. Elismerték a piac szerepét és a magántulajdont, ami elősegíti a vállalkozások szabadságát, ez jelentős előrelépés lehet Kuba gazdaságában. Noha az alaptörvényben nem szerepel többé, az ország továbbra is egypárti szocialista rendszerben működik.
Kép: Orlando Sentinel
Biden megválasztása új szintre emelheti a két ország közti kapcsolatot, de erre csak korábbi szavai alapján lehet következtetni. Az amerikai és a kubai elnökre nehéz feladat vár, hiszen a kevésbé konfliktusos kérdéseket Obama és Raúl Castro régebben egyeztették. A fennmaradó kényes pontok, mint államosítás, kompenzáció, emberi jogok pedig erős elköteleződést feltételeznének a kubai oldalról, nem is beszélve a tisztázatlan helyzetű guantánamói fogolytáborról, ahol az USA számára fontos információkkal rendelkező, veszélyes terroristákat és katonákat őriznek.
Vajon meddig maradhat fenn a kommunizmus Kubában? Az USA számára a szocialista ország politikája mindenképp bosszantó, elsősorban gazdaságilag.
Ha Trump nem is, de a Covid még megtörheti Venezuelát, és ezáltal Kubát is, ha utóbbi nem kap olcsón olajat, amit a világpiacon továbbadhat, nem fog tudni lényeges termékeket importálni. Sőt, az amerikai embargó és a korszerűtlen gazdasági modell miatt Kuba már eredeti fő exportcikkeiből, cukorból és kávéból is behozatalra szorul. A Covid miatt Kuba egyik fő bevételi forrása, az idegenforgalom is megcsappant, ezért szélesebb körben engedélyezte a magánvállalkozásokat, ami a bürokrácia enyhülését mutatja, noha nem jelent alapvető reformot.
A rendszer élhetőbb, mint Castro idején volt, de a diktatúra jelleg továbbra is megmaradt, ahogy azt a politikai bebörtönzés és a szólásszabadság korlátozása mutatja. Castro alatt a forradalmárság, a régi rezsim megdöntése, a jó szónoklatok, később a félelem biztosították a rendszer működését, utána maradt a félelem, és valahol a megszokás, belenyugvás. Hogy mit hoznak a 21. század vívmányai és krízisei? Idővel megtudjuk. Mindenesetre érdekes fejlemény, hogy 2021-ben Kuba is tagja az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának, többek között Kína, Ukrajna és Pakisztán mellett…
A szerző az MCC Nemzetközi Kapcsolatok Iskolájának diákja, az írás a DiploMaci Blog rovatban jelent meg.
