Bevezetés

Korábban már szóltunk arról, hogy mennyire áthatja a technológia mindennapjainkat, s a legközelebbi használati tárgyaink is olyan fejlettségről és komplexitásról árulkodnak, amelyek száz évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek voltak. Langdon Winner példáján keresztül azt is láthattuk, hogy érvelhetünk az egyes technikák politikai fenomén mivoltjuk mentén, amennyiben azoknak a közösségre gyakorolt hatását vizsgáljuk. A technikafilozófia történetében ezt nevezhetjük kulturális-, társadalmi-, illetve politikai fordulatnak: az egyes technológiák, technikák közösségi életre gyakorolt hatásának vizsgálatát, annak kulturális, társadalmi, illetve politikai összefüggéseinek vizsgálata során. E fordulatok ugyanakkor a technikafilozófia diszciplínáján belül úgynevezett „empirikus fordulat” ágazatai – a gondolkodók az egyes technikákra koncentrálva igyekeznek feltárni azok filozófiai mibenlétét. Tagadhatatlan a technikafilozófia fókuszának átalakulása, azaz az egyre kisebbre történő koncentrálás, ugyanakkor vannak, akik magasabb absztrakciós szinten teszik mindezt. A következőkben Albert Borgmann „eszköz-paradigma” fogalmáról lesz szó, amely új megvilágításba helyezi egyrészt a saját korának konvencionális technika-felfogását, másrészt a politika mibenlétéről történő gondolkodást.

Technika mint kulturális fenomén – heideggeri gyökerek

A német-amerikai filozófus, Albert Borgmann 1984-ben megjelent fő művében azt állítja, hogy a technikai eszközök nem értéksemlegesek – ezzel szembeszáll a feenbergi (1999) értelemben vett instrumentalista és determinista iskolák alapvetésével –, s teszi ezt oly módon, hogy fő kérdésévé a „jó élet” mibenlétét helyezi. Érvelésének fő sajátossága az, hogy a technológiai világban eszközök és gyakorlatok mentén megy végbe a tapasztalatszerzés, s ez már önmagában elköteleződéseket alakít ki bennünk.

Mit jelent mindez? Egyrészt Borgmann felfogásában a technológia mint olyan nem eszközök halmaza, hanem kulturális jelenség. Martin Heidegger nyomán fenomenológiai érzékenység és hermeneutikai gondolkodás mentén nem csak leírást ad a minket körülvevő tárgyi valóságról. Kiindulópontja az, hogy a technológia kultúraképző erővel bír (Borgmann 1984). Mindezen túlmenően a technikai eszközök közvetítő szereppel bírnak: harmadik tényezőként lépnek be az egyén és a világ közzé. Ezzel mondhatni nem a valóság tárul fel az egyén előtt, hanem annak pusztán egy adott vetülete, amelyet azzal a specifikus eszközzel képes megvizsgálni. Borgmann ezen gondolata párhuzamba hozható Don Ihde posztfenomenológiai megközelítésével, de e helyen elsősorban Borgmannra koncentrálunk.

Borgmann szerint ahhoz, hogy megértsük korunk technikai valóságát, amelyben a társadalom létezik – vagy másképp megfogalmazva: megértsük a technikai társadalmi valóságot – nem a nagybetűs „Technika” fogalmából kell kiindulnunk, hanem egyes technikákból. Érvelése szerint azonban az egyes technikákkal való találkozás, azok használata, stb. egy egységes paradigmát alkotnak, azaz egy meghatározott mintázat mentén viszonyulunk a technikához magához. Ezt nevezte le Borgmann az úgynevezett „eszköz-paradigmának”. Heidegger gondolatmenetéhez hasonlóan úgy vélte, hogy a huszadik század második felére az egyén akármilyen dologgal lép kapcsolatba, ezen eszköz-paradigma mentén lép vele viszonyba, s végső soron minden dolgot eszközzé alakítunk.

Az eszköz-paradigma lefolyásának példája a kandalló. A kandalló két eltérő kontextussal bír dologként és eszközként. Dologként többet képes biztosítani a családtagok számára sajátos kontextusa révén: együttlét-, biztonság-érzetet, stb. Ugyanakkor az eszköz-paradigma mechanizmusának hatására a kandalló immáron egy központi fűtőtest, amely nem tesz mást, mint árucikket – hőt – szolgáltat. E példa mentén érvel amellett Borgmann, hogy amennyiben a dologtól függővé válunk, s eszközként tekintünk rájuk, a pre-technikai világ sajátosságait veszélyeztetjük (Borgmann 1984). Láthatjuk, hogy e ponton kifejezetten artikulálódik Heidegger Gestell fogalmának hatása, ahol a világ feltárása révén eltűnik annak autentikussága.

Borgmann érvelését számos ponton érték kritikák. Heideggeri gyökerei miatt feltűnik a nem-technikai világ romanticizálásának vádja, amelyet Borgmann elutasít. Érvelésében inbkább arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy paradigmaváltással átalakíthatjuk a világhoz való viszonyunkat, amely gazdagíthatja mindennapjainkat.

Eszköz-paradigma és társas viszonyrendszerek

A heideggeri értelemben vett technika sajátossága a feltárás: a technikai megismerés során a világ racionalizálhatóvá és operacionalizálhatóvá válik. E mentén érvelt Heidegger a technika értéksemlegessége ellen, elvégre instrumentalizálja mindennapjainkat, s a hatékonyság értéke válik meghatározóvá.

Borgmann számára ugyanakkor a technika nem csak a tárgyi eszközvalóságunk, így nem is rousseaui értelemben vett „vissza a környezetbe” elv mentén köteleződik el. Nem hirdeti meg a radikális kivonulás elvét, helyette paradigmareformot javasol, amelyben a különböző intézmények bírnak kulcsfontosságú szereppel. Azaz, amennyiben a társas együttélést szabályozó intézményeink elutasítják az eszköz-paradigmát, akkor elkerülhetővé válik a Heidegger által felvázolt pesszimista valóságértelmezés.

Az eszköz-paradigma politikai jelentősége

E gondolat ugyanakkor egy nagyobb jelentőségre tesz szert Borgman művében. Ahogyan a bevezetésben utaltunk rá, magasabb absztrakciós szinten jelenik meg a technikafilozófia empirikus fordulata esetében. Nem másról van szó, mint az eszköz-paradigma politikai mibenlétéről, amelyet korábbi cikkekben is igyekeztünk megvilágítani.

Láthattuk, hogy a technika kulturális fenomén, s mindennapi valóságunk része. Leszögeztük azt is, hogy meditatív szereppel bír, azaz általa ismerjük meg a valóság egy bizonyos szeletét, ugyanakkor éppen azt, amelyet az adott technika lehetővé tesz. Tisztáztuk azt is, hogy meditatív szereppel bíró tényezőként nem csak hatást vált ki – hogyan látjuk a világot – de vissza is hat: eszközként kezdek el tekinteni rá. Ezzel jutottunk el az eszköz-paradigma fogalmához.

Borgmann megközelítésének jelentősége abban áll, hogy az eszköz-paradigmát nem pusztán technológiai leírásként, hanem politikai hatásokat generáló mintaként értelmezi. Borgmann szerint a liberális demokrácia értékei „(…) csak a technológia mintája szerint valósulhatnak meg” (Borgmann 1984: 86). Később így fogalmaz: „A liberális demokrácia technológiaként valósul meg. Nem hagyja nyitva a jó élet kérdését, hanem technikai vonalak mentén válaszol rá. (…) A technológia egy meghatározott életstílussá fejlődött.”(Borgmann 1984: 86). E kijelentések lényege, hogy a politikai normák és intézmények nem semleges keretek, hanem a technológiai logika – elsősorban az elérhetőség és szolgáltatás-orientáltság – által strukturált formák.

Az „életstílus” fogalma különös súllyal bír: nem egyszerű individualisztikus fogyasztói választásról van szó, hanem arról a társadalomtörténeti-szerkezeti változásról, amely lehetővé tette, hogy a politikai identitás elemei a hétköznapi piac és a kulturális kínálat részeként összeállítható „termékekké” váljanak. Ezzel a gondolattal Borgmann rokonságban áll a kritikai elmélet egyes szerzőivel, akik szerint a kultúra iparosodása, a politikai tartalom árucikkesedése és az identitás „szemléletszerű” megvásárlása bontakozott ki a huszadik századi jóléti állam, valamint a neoliberális gazdaságpolitika következtében. A liberális demokrácia politikai értékei – például az esélyegyenlőség vagy a választás szabadsága – Borgmann szerint ilyen értelemben kvázi-árucikké válnak: a társadalom tagjai „válogathatnak” közülük ugyanúgy, mint egy áruház kínálatából, és ez a folyamat hozzájárul az identitás mint életstílus kialakulásához.

Technika mint politika

Ebből két fontos következtetés adódik. Egyrészt, hogyha a politikai értékek elérhetőség-logikája mentén jelennek meg, akkor a politikai gyakorlat egyre inkább a fogyasztói választás kereteihez igazodik – a vita és kollektív elköteleződés helyét átveszi a preferencia és a tranzakció. Másrészt: az ilyen technicizálódás hajlamos depolitizálni a jó élet kérdését, mert a mélyebb normatív viták helyett „megoldásként” technikai válaszok – szolgáltatások, platformok, algoritmusok – jelennek meg, amelyek formai szempontból a hatékonyságot, de kevésbé reflektált értékválasztást kínálnak.

A gyakorlatban ez a folyamat a közélet fragmentálódásához, a polgári részvétel felszínessé válásához és a politikai identitások piacosításához vezethet. A politikai értékek mint fogyasztható opciók erősítik a privát életstílusok atomizálódását, miközben csökken a kollektív deliberáció és a közösségi kötelezettségek iránti éberség. Borgmann válasza ezzel szemben nem nosztalgikus visszavonulás, hanem intézményes és kulturális ellensúlyok keresése: a közösségi részvétel megerősítése, amelynek következtében fejlődhetnek az egyének készségei, kritikai gondolkodásuk és elköteleződésük – olyan kondíciók ezek, amelyek lehetővé teszik, hogy a politikai kérdések ne csupán technikai problémamegoldásokként, hanem közös értékválasztásokként jelenjenek meg – akár vita folyamán.

Összegzés

Borgmann elemzése szerint az eszköz-paradigma nem csupán a hétköznapi tárgyhasználatot írja le, hanem alapvető szervezőelvvé válik, amely átformálja a demokratikus intézményeket, a közélet dinamikáját és a politikai cselekvés feltételeit. Az eszköz-paradigma lényege – mint láthattuk – az elérhetőségre és a szolgáltatás-logikára épülő működése: a technikai eszközök és eljárások megkönnyítik a hozzáférést számos dologhoz, de leválasztják az egyént a közösségi viszonyokról – vagy éppen átalakítja a viszonyrendszer képződésének alapvető vonását, ahogyan azt a kandalló példáján láthattuk. Ez a mintázat pedig Borgmann szerint rányomja a bélyegét a modern technikai társadalmak szerkezetére, azaz a makrostrukturális viszonyrendszerekre egyaránt.

Ennek politikai következménye kettős. Egyrészt a liberális demokrácia értékei intézményes megvalósulása egyre inkább az elérhetőség műveleteihez igazodik: a jogok és lehetőségek formálisan fennállnak, de gyakorlati tartalmukat a technológiai infrastruktúra és a szolgáltatáslogika határozza meg, így a politika működése technokratikus ügymenetté alakul át. Másrészt a technológia – részben az előzőekből következően – erősíti a depolitizálód tendenciákat: a technikai megoldások gyakran a normatív vita helyét veszi át – nem a jó élet értelmezésére hívnak minket, hanem kész, működő alternatívákat kínálnak, amelyek formai hatékonyságuk miatt könnyen szereznek legitimitást.

Borgmann figyelmeztetése tehát nem technopesszimista moralizálás, hanem a politikai forma és a technológiai mintázat kölcsönös konstitúciójának felismerése: a liberális demokrácia jellege, lehetőségei és korlátai részben technológiai feltételekben jelennek és szilárdulnak meg. Ebből következik, hogy a demokratikus megújulás nem korlátozódhat pusztán jogi vagy procedurális reformokra: a technológiai rendszerek, tervezésük, kialakításuk, stb. szintúgy politikai célok mentén történő vizsgálata is szükséges, ugyanis így biztosítható, hogy az értékek ne csupán elérhetőek, hanem valódi, közösségi módon gyakorolhatóvá is válhassanak.

Így Borgmann üzenete ma is világos: ha a technológia a demokrácia formálódásának egyik alapvető motorja, akkor a politikai figyelem középpontjába kell helyeznünk a technológia társadalmi hatásainak reflektált, demokratikus átalakítását – különben a politikai élet normatív mélysége helyett egyre inkább az algoritmizált hatékonyságoptimalizálás dominanciája felé haladunk.

Bibliográfia:

Borgmann, Albert (1984) Technology and the Character of Contemporary Life. Chicago, University of Chicago Press

Feenberg, Andrew (1999) Questioning Technology. London, Routledge

Franssen, Maarten; Lokhorst, Gert-Jan; van de Poel, Ibo (2024) Philosophy of Technology. In: Zalta, Edward N.; Nodelman, Uri (eds.) The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2024 Edition) https://plato.stanford.edu/archives/fall2024/entries/technology/

Heidegger, Martin (2004 [1949/54]) Kérdés a technika nyomán. ford.: Geréby György, In: Tillmann J. A. (szerk.): A későújkor józansága II. Budapest, Gönczöl Kiadó, 111-134. oldal

Mitcham, Carl (1994) Thinking Through Technology: The Path Between Engineering and Philosophy, Chicago, University of Chicago Press

Mitcham, Carl (2022) What Is Living and What Is Dead in Classic European Philosophy of Technology? In: Vallor, Shannon (ed.) The Oxford Handbook of Philosophy of Technology, Oxford, Oxford University Press, pp. 19-34.

Verbeek, Peter-Paul (2002) Devices of Engagement: On Borgmann’s Philosophy of Information and Technology. Techné: Research in Philosophy and Technology, 6(1), 48-63. https://doi.org/10.5840/techne20026113