Bár a racionális választás elmélete nagyon erős befolyást gyakorol az amerikai politikatudományra, a józan ész megbicsaklik az összegek láttán. Persze, az elnökjelöltek nem olvassák a vonatkozó szakirodalmat, s érthető, hogy nem ismerik Mikszáth Kálmán – ízes magyar nyelven közzétett – politikai feljegyzéseit. Pedig az utóbbiakból tudjuk, hogy erdélyi magyar képviselőjelöltek mintegy 130 évvel ezelőtt felismerték, hogy mit diktál a józan ész.
A demokrácia drága ünnepe
A választás a demokrácia ünnepe. Az Egyesült Államokban nem sikerült túl jól a legutóbbi ünnep, pedig olyan sokat költöttek rá, mit soha korábban.
2020-ban tehát többet költöttek a jelöltek, mint 2012-ben és 2016-ban együttvéve. Az elnökválasztás esetében még nagyobb lehetett a költségnövekedés aránya, hiszen idén az elnökjelöltek körülbelül 6,6 milliárd dollárt fordíthattak kampányukra a 2016-os 2,4 milliárddal szemben. Ennyibe került (eddig) az a választás, amelynek eredménye egy ideig még nem válhat hivatalossá, mert a vesztes jelölt bírósági felülvizsgálatot kezdeményezett, aminek finanszírozására a republikánusok újabb pénzügyi alapot képeznek. Lehet, hogy elcsúszott a becslésekben pár milliárd erre vagy arra, de az összeg nagysága és a választás eredménye eszünkbe juttatja az erdélyiek józanságát.
A választási utókeserűségek elkerülése
Ahogy Mikszáth írta: „Hiába, mégis legokosabbak az erdélyi emberek. Onnan támad minden jó ötlet.”. S imígyen jegyezte fel egy erdélyi kerület két ellenjelöltjének okoskodását:
„- Mi az ördögnek költsünk mi, pajtás, nekem van egy eszmém.
- Mi az?
- Ne korteskedjünk.
- Hát aztán?
- Ne költsünk semmit. Mert lásd, te is hatezer forintot szántál a kerületre, én is. Azt bizonyosan elköltjük mind a ketten.
- Biz az elfogy.
- Elköltjük a pénzünket mind a ketten, de képviselő csak egyikünk lehet.
- Az már igaz.
- De nézzük, ha már most szabadjára hagyjuk a népet és nem költünk egy garast sem, mi lesz az eredmény? Akkor is éppen úgy meglesz képviselő egyikünk és megbukik a másik.
- No, az már igaz.
- Látod. Ugyanaz az eredmény tizenkétezer forint nélkül, ami tizenkétezer forinttal.
- Csodálatos, de teljesen igazad van.
- Ám okoskodjunk most már ezen a fonalon tovább. Ha mind a ketten költünk és én bukom el, akkor nekem nem lesz se pénzem, se mandátumom.
- Természetesen.
- És ha te találsz megbukni, akkor neked se lesz se pénzed, se mandátumod.
- Fájdalom, úgy van.
- Amelyikünk azonban meglesz, annak lesz mandátuma, de pénze nem.
- No, az világos.
- Ha azonban egy kontraktust csinálnánk magunk közt, hogy egy garast se költünk, hanem amelyik meglesz, odaadja a hatezer forintját annak, aki megbukott, akkor mi következnék be?
- Az, hogy az egyiknek okvetlenül lesz egy mandátuma, amelyik megér tizenkétezer forintot, a másiknak pedig lesz tizenkétezer forintja, amelyik megér egy mandátumot.”
Dollármilliárdos örömtáncok és drága utóvédharc
Mikszáth felismerte, hogy „e metódussal, ha divatba jönne, örökre megszűnnének a választási utókeserűségek”. De persze azt is látta, hogy ez esetben „nem a volt jelöltek panaszkodnak a nép ellen, hanem a nép a jelöltek ellen”. Esetünkben az amerikai nép nem a jelöltek, hanem csak a másik jelölt ellen panaszkodott, és költött milliárdokat saját támogatottja győzelemre segítésére. És az eredmény? Dollármilliárdos örömtáncok az egyik oldalon, utókesergés és drága utóvédharc a másikon.
A minden korábbit meghaladó kampányköltés és a rekordmagas részvétel jelezte a választás tétjét, amivel a kampánybeszédek és a győztes köszöntője alapján a jelöltek is tisztában lehettek. Másképp megfogalmazva, körülírva, de maguk sem üzentek mást, mint amit Vörösmarty leírt 1844-ben: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”. Fontos eltérés azonban, hogy ha az amerikai demokrácia állapotát, támogatottságát és imázsát nézzük, akkor erről az elnökválasztásról aligha állíthatjuk, hogy „Ez jó mulatság, férfimunka volt”.
A szerző közgazdász-politiológus, habilitált egyetemi docens, az MCC Társadalomtudományi Iskolájának vezetője.
