Az elmúlt hónapokban a turizmusáról híres Kanári-szigetek az elhúzódó európai migrációs válság új színtere lett. A szigeteken 2019-hez viszonyítva idén eddig csaknem 700 %-kal nőtt a tengeri érkezések száma, és novemberre átlépte a 11 000 főt. Az illegális bevándorlók fele október és november folyamán érkezett – volt olyan hétvége, hogy 2 200 fő lépett partra a területen.
Az új trendben szerepet játszik a migrációs útvonalak átrendeződése, az a jelenség, hogy a szubszaharai lakosok, ha tehetik, elkerülik a polgárháborús Líbiát. Ugyanakkor a koronavírus-válság erősítette a Maghreb-térségben működő határvédelmet, ami szintén a kevésbé őrzött útvonalak, az Atlanti-óceán felé tereli az útra kelőket. A COVID-19 miatt ráadásul Spanyolország nem tudja működtetni egyébként meglehetősen jól működő kitoloncolási rendszerét, ami miatt sokan már egy ,,új Leszboszt” vizionálnak, immáron az Atlanti-óceánon.
A 2015-ben kitört, egész Európát érintő migrációs válság előtt az egyik legnagyobb nyilvánosságot a 2006-os, úgynevezett Cayuco-válság kapta, melyet a Kanári-szigeteket elérő afrikai migránsok halászbárkáiról neveztek el. Ekkor még a nyugat-afrikai migrációs útvonal is hasonló jelentőséggel bírt, mint később a középső-mediterrán. A Cayuco-válság pull factorai, azaz ezen az útvonalon történő migrációt vonzó tényezők között a szakirodalom a spanyol gazdaság teljesítményét, a földrajzi közelséget, illetve a más útvonalakon megvalósult szigorúbb határel-lenőrzést sorolja fel. A migrációt gerjesztő tényezők, azaz push factorok között pedig az afrikai származási országok politikai instabilitását, a gazdasági lehetőségek szűkülését és túlhalászást említi (utóbbi következtében 30 ezer cayuco vált feleslegessé, amit embercsempészek vásároltak fel).
Ezek a tényezők a mai válságra is vonatkoztathatók. A 2019 áprilisában kitört harmadik líbiai polgárháború egyrészt még bizonytalanabbá tette a közép-mediterrán útvonal használatát és a líbiai boldogulást, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a külföldiek a fokozódó erőszak áldozatául esnek. Ráadásul Líbia a COVID-19 járvány egyik észak-afrikai gócpontjává vált, és a koronavírus-fertőzöttek száma novemberre meghaladta a 70 000 főt, ami szintén nem tette vonzó célponttá az országot. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az IOM adatai szerint csökkent az országban tartózkodó külföldiek száma.
Ez ismét fontos rizikófaktort jelentett a migránsok számára, hiszen azzal fenyegetett, hogy fölöslegesen fizetnek ki jelentős összeget az embercsempészeknek az útra kelés előtt – a líbiai parti őrség nagy eséllyel visszatoloncolja őket. A fentebbi tényezők annak ellenére is csökkentették Líbia és a középső útvonal vonzerejét, hogy részben a háborús helyzet elől menekülő, már Líbiában levő migránsok miatt 2020-ban az előző évvel összehasonlítva csaknem a duplájára nőtt az olasz és máltai partokat elérő bevándorlók száma. Ezek az átkelők azonban már eleve Észak-Afrikában tartózkodtak – vagy kifejezetten ezen országok állampolgárai voltak: a UNHCR adatai alapján ugyanis a tunéziaiak, marokkóiak és algériaiak adták az érkezők 43 %-át.
A Migrációkutató Intézet elemzésének teljes szövege ITT érhető el.
Borítókép: Shutterstock
