,,A körülményektől függött, hogy mi most egyáltalán beszélgetünk” – meséli Rakonczay Gábor többszörös világrekorder. Az extrém sportoló kenuval átkelt az Atlanti-óceánon 77 nap alatt. 28 nap után kelet-nyugat irányban átszelte Grönlandot. 44 nap alatt sikeresen elérte a Déli-sarkot. Ehhez számos ultrafutás és óceánátkelés tartozik még – pedig Gábor mindössze 39 éves.

Most is egy világrekord felállítására készült, ez azonban nem sikerült. Rakonczay Gábor január elején útnak indult, hogy speciálisan épített SUP-jával (kabin nélküli, 5x1,5 méteres vízi alkalmatosság) átevezzen az Atlanti-óceánon. A sportoló Gran Canaria szigetén szállt vízre, ahol sok magyar kívánt jószerencsét az útjához. Az 50-60 napra tervezett kaland a hatodik napon azonban életveszélyes körülmények között véget ért. Gábor beszámolója alapján már a negyedik napon érzékelte a testén a kihűlést, vizes ruháitól is csak az ötödik napon tudott megszabadulni. Bevetette B tervét és átült a mentőtutajába, mely fedéllel rendelkezett és élelemmel volt megpakolva. Egy idő után a tutaj is tele lett vízzel, és amikor a szervezete már iszonyatosan legyengült, döntést hozott: lemondott a tervéről és segítséget kért.

Helikopterrel mentették ki az életveszélyes állapotba került extrém sportolót.

Rakonczay Gábor jelenleg jól van, hazaérkezett Magyarországra, és itthonról próbálja visszaszerezni a nyomkövetővel ellátott hajóját. Megkeresésünkre örömmel válaszolt, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola hallgatója, Daróczi Gréti és iskolavezetője, Kozma-Vízkeleti Dániel kérdezte.

Hogyan élted meg ezt a hat napot az óceánon?

Vegyesen. Nyilván próbálom kezelni a dolgot, de nem egyszerű. Csomó veszteségrésze is van, például energiában, időben, pénzben, hírnévben… mindenben. Ugyanakkor örülök, hogy megvagyok. Egyik pillanatban hálás vagyok, hogy itt ülök biztonságban, de a másik pillanatban bevillan, hogy ,,ez is ott maradt a hajón, meg az is elúszott.” Percenként változik az érzés, ezért eléggé fókuszban kell lennem. Nem szabad elnyomni a rossz érzéseket, de nem jó, ha kizárólag ezek kötik le a gondolataimat.

Tehát még nincs meg a hajód?

Még nincs. Csak annyit tudok a nyomkövetőknek köszönhetően, hogy hol van. Most sodródik kint az óceánon, de a pozíciója miatt nehéz begyűjteni.

Ezzel a kísérleteddel vajon elérted az emberi önmegvalósítás határait?

Abban hiszek, hogy edzéssel és munkával ki lehet tolni a határokat. Viszont vannak olyan határok, amelyek nem mozgathatóak. Ilyen például a nem alvás és a kihűlés. Ezeket nem igazán tudjuk fejleszteni, mivel élettani határok. A mostanit én úgy kezelem, hogy elmentem egy bizonyos határig, és hosszabb ideig ott tartózkodtam. Itt a negyedik és hatodik nap közötti időre gondolok. Különösen az utolsó 30 órában, de abban a bizonyos három órában már semmilyen befolyásom nem volt a dolgok kimenetelére. Ott már nem egy emberi lény voltam. A körülményektől függött, hogy mi itt egyáltalán tudunk-e beszélgetni vagy sem. Ha az ember olyasmit csinál, ami nagyon veszélyes, akkor ezeket a határokat nemcsak minimalizálni kell, hanem teljesen el kell kerülni. Ugyanakkor fizikálisan sok mindenre képes az emberi szervezet.

Az emberi akaraterő csodákra képes.

Pontosan emiatt kell vigyázni.

Mert az akaraterő miatt úgy érzi az ember, hogy csodákra képes, de ez a konokság azzal a következményekkel járhat, hogy túllépjük a szervezetünk határait. Nem tudom ezt másképp mondani: egyszerűen kinyírhatjuk magunkat.

Ezt a határt kell megérezni, különösen az extrém sportolóknak. Van olyan persze, aki biztonsági játékos, és sose megy el egy ilyen határig. Ő lehet, hogy 90 évig fog élni, de nem is lesznek komoly eredményei. Rá kell tudni érezni, hogy a kitűzött cél meglegyen, de ne lépjük át azt a bizonyos határt.

A tapasztalatlanabb sportolók számára milyen tanulságokkal szolgálhat a rekordkísérleted?

Ez jó kérdés. Nekem szakmailag vannak benne tanulságok. Az általános üzenete az, hogy ahogyan haladunk a céljaink felé az úton, nyilván lesznek nehézségek, és ezekben el lehet bukni, de fel lehet állni. Inkább annak lesz nagyobb tanulsága, ha ezt újra megcsinálom és sikerül. Az ember néha elbukik, majd feltérdel és több alázattal megcsinálja. Per pillanat én is úgy gondolom, hogy fel fogok állni és újra bele fogok állni ebbe az egészbe. Pár napja ez például még nem volt meg, de úgy érzem, hogy kötelességem megcsinálni. Ha az ember be akarja fejezni a karrierjét, mondjuk ezt a sportot, akkor jó, ha egy jó eredmény után tudja abba hagyni. Nem egy aktuális bukás után, mert azt még cipeli magával. Ha még leélek 50 évet, akkor ez mindig ott lesz a vállamon. Ha kimondom, ha nem; ha szembesít vele más, ha nem. Az ember önmaga előtt tud igazán bukni. De ha újra megpróbálja és sikerül, akkor az millió erőt fog adni.

Sokan kudarcként említik a kísérletedet. Te hogyan vélekedsz erről, te milyen jelzőt használnál? Mit gondolsz, kudarc-e beismerni, hogy valamiben kudarcot vallottunk?

Körülbelül fél éve még lehetett moziba menni. Gyerekkorom óta moziba járós vagyok. Volt, amikor heti háromszor is elmentem. Egyszer beültem egy filmre, ami borzasztó rossz volt és otthagytam. Azt mondják, hogy egy könyvet se hagyjunk félbe, mert az ott fog ülni a vállunkon, s én ebben hiszek. De nyilván, ha valami rossz, akkor tudni kell otthagyni. Ha csak az lenne, hogy valami nem megy, akkor ennek a felismerése nyereség, mert akkor az ember tovább tud menni. Mint például kilépni egy rossz kapcsolatból. De egy ilyen kísérlet többszörösen összetett dolog. Úgy gondolom, hogy kudarc csak addig van, amíg túl nem lendülünk rajta. Extrém sportolói szempontból ez azt jelenti, hogy amíg meg valósítjuk a tervünket.

Kép forrása: indirekt.hu

Mennyire fontosak a saját magad által felállított céljaid?

Nagyon célorientált vagyok. Ez kvázi a gyengeségem, de ezt tudom magamról, és nem sikerült rajta változtatnom az elmúlt években. De pont ez termelt ki olyan eredményeket vagy rakta a gondolkodásomat olyan irányba, amilyen most én vagyok. Gyerekként is olyan voltam, hogy ,,csakazértis”. Összeszorítottam a fogam és mentem tovább. Ha ebből kimászok és megpróbálom újra, akkor sokat fogok ebből profitálni. Biztos vagyok benne, hogy ki fogok ebből jönni, ez egyértelmű.

Ez a kísérleted volt eddig a legfélelmetesebb tapasztalat a pályafutásod alatt?

Igen. Arról volt szó, hogy én sem láttam kristálytisztán, hogy ez megvalósítható-e vagy sem. Kicsit filozofikusabban úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy az összes eddigi kísérletemnél az volt a cél, hogy a felállított cél megvalósuljon. Itt viszont az volt a cél, hogy elmenjek a határig. Hát ez sikerült. Nem az volt a „csúcselképzelés”, hogy átérjek a túlpartra és ott kikössek. Gondoltam, hogy itt extrémebb tapasztalattal fogok gazdagodni, s ezt meg is kaptam. Ha esetleg majd újra nekifogok, akkor sokkal inkább a célra kell majd fókuszálnom.

Megfogható egy pillanatban, amikor eldöntötted, hogy mentést kérsz? Mi zajlott ekkor benned?

Igen. Valóban volt egy pillanat, viszont egy folyamatról van szó. Folyamatosan erősebb volt az időjárás a vártnál. Tudtam jól, ha az első tíz nap megvan, akkor megvan a siker. Már a negyedik naptól látszott, hogy nem javul a helyzet. Elindult az egész egy leejtőn. Amikor már át kellett szállnom a másik tutajba, akkor egy idő után ott is átfagytam. Kapaszkodtam a mentőkapszulában, és biztos voltam benne az eddigi hajós tapasztalataim alapján, hogy fel fog borulni. A teteje nem volt teljesen vízálló, én nagyon le voltam gyengülve, azt gondoltam, hogy nem tudom megcsinálni ezekben a hullámokban. Ebben 80 százalékig biztos voltam. 30-50 méter távolság volt a két hajó között. Ott volt három óra, ami teljesen szerencsejáték volt.

Ott voltam józanul, de magatehetetlenül. Egy ilyen helyzetben a természet fogja eldönteni, hogy mi fog történni. Mázlim volt.

Egy teljesen normális, racionális döntést hoztam. A mentés nagyon hosszú folyamat volt. Nem arról volt szó, hogy megnyomtam egy gombot, és máris jöttek. Úgyhogy nem volt egyszerű.

Abban a három órában voltak komoly kétségeid?

Egy korábbi kenus utamon voltak. Az az állapot akkor két hétig tartott, de nem voltak eszközeim és megszakadt a kapcsolat. Akkor még nem volt gyerekem, most pedig már van. Ott nem volt más lehetőségem, itt kérhettem mentést. Azt tudnám mondani, hogy ez már nem sport, de még csak nem is extrém sport, hanem nettó hülyeség. Nyilván, amikor az ember egy ilyen karrier előtt van, akkor nem egyesével veszi a lépcsőfokokat, hanem négyesével, hogy haladjon. Be kellett pótolnom sok mindent, a családomban senki nem hajózott. Nem volt rá lehetőségem, sem anyagilag sem máshogy. Most már bátrabban haladok. Azt mondhatom, hogy az életem megvan, az óceán megvan, hajót pedig mindig lehet építeni, de azt is eldönthetem, hogy már nem akarok. Tehát most vannak lehetőségeim – ott abban a helyzetben nem voltak. Az ember ott azt várja, hogy a szerencséje mit dob ki.

Belülről mennyinek érződött ez a három óra akkor?

Pont három órának. A hat nap alatt többször is hallucináltam, ezek teljesen összecsúsztak. Hol magamnál voltam, hol nem. Viszont abban a három órában csak kapaszkodtam és hallgattam a hullámok törését. Vajon melyik fogja maga alá gyűrni a mentőtutajt? Számoltam azzal, hogy a következő percet már nem élem meg. Ettől talán kicsit hosszabbnak tűnt.

Van-e példaképed a nagy határátkelők között? Kik voltak azok, akik inspiráltak téged?

Reinhold Messner nagy példaképem. Van hajós és sarkvidéki szempontból is pár olyan ember, akik sok mindent túléltek és felnézek rájuk. Azt gondolom, hogy az extrém sportoknál kétféle veszély van. Az egyik, amit hirtelen kezelni kell – mint mondjuk egy autóbalesetnél –, s amely a reflexeken múlik. A másik pedig a klasszikus betegség, amikor az illető szép lassan leépül, és már nem tudja megmenteni az orvostudomány. Ha az ember belekerül az első kategóriába, ott nagyrészt rajta múlik a dolgok kimenetele. Én most a másik kategóriában voltam, ahol egy idő után már nem tudtam aktívan részt venni a folyamatban. Nekem ez az első ilyen tapasztalásom. Korábban csak az balesetszerű helyzeteket tapasztaltam meg. Ilyen volt például a kenumnak a felborulása, vagy amikor Grönlandon egy jéghasadékba becsúszott a szánom, de szerencsére engem nem rántott magával. Huszonévesen ezen sokat agyaltam, hogy tulajdonképpen azon szocializálódunk, hogy amikor van egy drámai helyzet egy filmben, akkor lelassul a kép, szól a zene… De a valóságban egyszer csak megtörténik a baj: nem szól közben zene és nem tudjuk visszacsinálni.

Te szeretnél egyébként példakép lenni?

Tisztában vagyok vele, hogy sok embernek példakép vagyok. Emiatt nem mindegy, hogy mit csinálok. Többek között ezért is érzem kicsit gáznak a történteket, mert tudom, hogy sok ember nyomon követi, amit csinálok. Rengeteg üzenetet kapok mindig és sok előadást tartok. Mindig elmondják nekem a céljaikat és azt, hogy mivel inspiráltam őket. Nyilván ennek megvan a felelőssége.

Voltál-e már abban az állapotban, hogy abbahagyod az extrém sportot és elmész mondjuk filmkritikusnak – ha már szóba jött a mozi?

Igen, elég sokszor. Most is volt egy fél nap, amikor azt éreztem: most kell abbahagyni. Aztán az ember kijön ebből és azt mondja: jó, jó, azért ezt nem kéne még befejezni. A kenus út után körülbelül két év volt, mire ebből kimásztam. Azt mondtam, hogy soha többet. Semmilyen módon nem megyek ki semmilyen nagyobb vízre, mert majdnem ott maradtam. De ez a futóknál is így van. Amikor az ember fut egy nagyobb távot, utána azt mondja, hogy soha többet. Aztán egy hét múlva benevez egy újabb futóversenyre. Amikor eljutottunk a Déli-sarkra, én már azon pörögtem, hogy mi lesz a következő cél, de a camp manager és a biztonsági szakemberek szerint ilyenkor az szokott lenni, hogy a sarki hideg után két évig csak a trópusokon tud gondolkozni mindenki. Nálam ez gyorsabban történik. Én nem az óceán vagy a hajózás miatt akarok menni, ez csak egy része. Eennél komplexebb a történet.

Használsz-e valamilyen mantrát vagy valamilyen belső gondolatot, imát, ami segít az útjaid során?

Ma már nem. Régen ezek sokat számítottak. Idézetek, sztorik, bármi, ami tovább lendíthet egy nehéz ponton. De mára ezek valahogy kiüresedtek. Extrémebb szituációkban annyira már nincs számomra tartalma. Jólesnek a bátorítások és a gratulációk, de már nincs akkora súlyuk. Minél régebb óta csinálom, annál inkább a saját fejem után megyek. Régen kabalákat és fotókat is vittem magammal az utakra. Ma már figyelek rá, hogy az érzelmek egyre inkább kimaradjanak, mert ha jön egy nehéz helyzet, azt leginkább szakmai módon kell kezelni, megoldani. Hideg fejjel kell ott lenni.

Ha az adott helyzetben nem azon dolgozom, hogy megmeneküljek, akkor nem menekülök meg. Nem annyira romantikus dolgok ezek.

Amikor az ember benne van, akkor nyersebb a szituáció. Csak tettek léteznek. Rossz tettekkel rossz dolgok történnek, jókkal pedig jó dolgok.

Milyen hatással van rád, ha kikísérnek az utadra – mint ahogy a mostani indulásodkor is?

Nem akarok megbántani senkit, mert tényleg jó érzés, viszont az indulás előtt már nem ezen van a fókusz. Ilyenkor már teljesen máshol járok. A legtöbb útra egyedül indultam el. Régen nem kezeltem ilyen szárazon, ezért sokkal nehezebb volt. Az érzelmi részt egyszerűen félre kell tenni, mert amúgy túl veszélyes. Ha nem koncentrálunk 100 százalékosan, akkor nem fog menni. Ez sokkal biztonságosabbá teszi. Az érzelmi részt a hazajövetel utáni pillanatokra tartogatom.

Megszületett-e már a fejedben a következő kísérleted?

Igen, az, hogy ennek újra nekimegyek.

Alaposabban, több átgondolással. Szeretném, ha maradna az alapkoncepció, kabin nélkül evezve. Futásban is elég komoly terveim vannak. Hegymászással összekapcsolt ultrafutások. Emellett van egy nagy sarkvidéki terv, egy nagy Antarktisz-átkelés, de ez nagyon nagy falat.

Köszönjük Nagy Zsoltnak az interjú megszervezésében nyújtott segítségét!

A szerzők az MCC-Mindset Pszichológia Iskola vezetője és diákja.

Borítókép: MTI/Kovács Tamás.