Annak idején megkért rá egy újság, hogy nézzek utána az „Iszlám Állam” terroristáinak magyarországi tevékenységének (mikor Budapestet többen "terror turntable"-ként, a terroristák átjáróházaként emlegették). Némelyikükről már volt információnk, hogy a 2015 novemberi párizsi terrortámadásban is szerepet vállalt.
Megígértem, hogy rögvest nekilátok. „Oké, de még van időnk – nem jelentetünk meg erről semmit vagy két hétig” tájékoztattak. Méghozzá azért, mert kaotikus volt a közhangulat és a lap attól tartott, a téma csak olaj lesz a tűzre.
A párizsi terrortámadás volt tehát a sztori, viszont akkor, 2016-ban történt egy másik merénylet is Brüsszelben. A terroristák, akikről írnom kellett, a Balkánon keresztül érkeztek „menekültként” és ez tovább gerjesztette a migráció és terrorizmus összefüggéséről szóló vitát. A német kormányzat azt képviselte, hogy nincs is közöttük semmiféle összefüggés. A német média is ódzkodott attól, hogy párhuzamba hozza őket egymással. De a közvélemény majd felrobbant, magyarázta a szerkesztőm, és a lap nem szerette volna rögvest tovább szítani a tüzet egy ilyen cikkel.
Végül is a cikk nem született meg – főleg azért, mert nem tudtam meg sokkal többet annál, amit a kollégáim is tudtak már. Az ő kiváló cikkük végül megjelent.
Egy fontos etikai problémával szembesít mindez minket: az újságírás és a felelősség kapcsolatával. Megeshet, hogy a média visszatart vagy elhallgat egyes témákat biztonsági okokból, mivel a rendőrség vagy a titkosszolgálat erre kéri őket. Ha ez életeket ment vagy veszélyes emberek letartóztatását segíti, akkor érthető.
De ez esetben csak attól tartottak, hogy az olvasók rossz következtetéseket vonnak le a migrációs vita kapcsán. A lap nem bízott az olvasóiban, hogy a tények alapján felelősen alkotnak majd véleményt.
Visszatekintve, úgy vélem ez volt az első találkozásom a „dadáskodó újságírással,” ami nem csak tájékoztatni akarja fogyasztóit, hanem az információk tálalása által egyúttal irányítani is. Nem csupán a véleményrovatban, hanem azzal, ahogy a híreket is közli. Ez az új jelenséget kicsit eltérő konnotációval az angolszász világban „woke” újságírásnak hívják (ami bizonyos ideológiai elképzelésekért és értékekért küzd), a németajkú világban pedig „Haltungsjournalismus”-ként ismert. A Haltung azt jelenti „tartás” vagy „magatartás”. Ezek a médiumok ugyan nem kötődnek politikai pártokhoz, de bizonyos politikai és értékfenntartásokkal írnak.
Az ilyen „állásfoglaló” újságírás komoly vitát váltott ki a nyugati világban, pedig gyanítom, hogy mindig is jelen volt, különösen is a világháború utáni Németországban. Sőt, konkrétan szerződési tételként szerepel ez a német médiapiacon kulcsszereplőnek számító Axel Springer kiadó munkaszerződéseiben. A nekik dolgozó újságíróknak bizonyos alapelveket magukévá kell tenniük. Jelenleg így szerepel ez a szerződésekben:
- Kiállunk a szabadságért, a jogállamiságért, a demokráciáért és az egyesült Európáért.
- Támogatjuk a zsidó népet és Izrael államának létezéshez való jogát.
- Egyetértéssel viszonyulunk az Amerikai Egyesült Államok szabad értékeihez.
- Támogatjuk a szabad piacgazdaság és a társadalmi felelősségvállalás elveit.
- Elutasítjuk a politikai és vallási szélsőségeket, illetve a faji és szexuális diszkrimináció minden formáját.
A német közmédiában is láthatunk hasonlót. Szabályzatuk elvárja például, hogy az újságírók munkájuk által elősegítsék az „európai integrációt.”
Mindezen szabályok egy elvgyűjteményből származnak, amelyet az amerikai megszálló hatóságok adtak ki „tízparancsolat” címen 1946-ban, amikor megkezdődött a szabad sajtó működése Németországban.
Nem nagyon van ezek közül olyan, amivel ne értenék egyet, és 20 évvel ezelőtt is az volt a német társadalmi konszenzus, hogy egyik tétel sem tartalmaz olyasmit, ami problémásnak mondható. Ez a konszenzus azonban az elmúlt pár évben kikopott. Könnyű belátni, milyen ambivalens tud lenni némely szabály: vajon Amerika mellett állunk Trump alatt is? Vagy csak „a szabad értékek” mellett és Trump ellen, mivelhogy szerintünk az ő „értékei” nem a szabadságot képviselik? Vajon tisztességesen meghallgatjuk az euroszkeptikus hangokat is és elgondolkodunk azon, hogy akár igazuk is lehet? Vagy inkább perifériára szorítjuk őket, mint akik „fenyegetik az egyesült Európát”?
Ahogy az új politikai pártok és mozgalmak pár éve elkezdték megkérdőjelezni ezeket az alapelveket, a főáramú média ösztönösen azzal reagált, hogy szembeszállt velük. Egyúttal olvasóikra is gyanakodva kezdtek nézni, hiszen honlapjaik kommentszekcióiban gyakran tűnhettek úgy, mint akik olyan vállalhatatlan pártokat támogatnak, mint a jobboldali AfD Németországban vagy az osztrák FPÖ.
Az „alapvető értékek” médiában való megvédésének egyik eszköze, hogy kevesebb felületet és műsoridőt kapnak jobboldali politikusok a hagyományos pártokhoz viszonyítva. Egy másik eszköz az úgynevezett „Einordnung”, vagyis a „kontextusba helyezés”. Amikor egy politikus interjút ad, a sajtóorgánum dönthet úgy, hogy nem kérdés-felelet formájában közli annak tartalmát, hanem cikket ír és ehhez idézi az interjúban elhangzottakat – de már az újságíró által „kontextusba helyezve”. A harmadik módszer az, hogy megbélyegeznek egyes pártokra és politikusokat úgy mint: populista, autoriter, autokrata stb. Nem emlékszem, hogy a „populista” kifejezést mondjuk 15 éve ilyen rutinszerűen alkalmazták volna az újságírásban. Hirtelen felütötte a fejét és már mindenhol ezt olvashatjuk.
Én sosem alkalmaztam ezeket a kifejezéseket saját írásaimban, mert úgy gondolom, hogy a helyzetelemzésen nem segít – nem azt szolgálják, hogy egy politikai jelenséget megértessenek, hanem egyszerűen negatív bélyegként alkalmazzák őket. A szövegeim megszerkesztett és publikált verzióiban viszont rendszerint feltűntek utólagos kiegészítésekként ezek a bélyegek. A sajtóorgánumoknak megvan a joga erre.
Ha jól tudom én voltam az első, vagy legalábbis az egyik első nyugati újságíró, aki interjút készített a Jobbik korábbi vezetőjével, Vona Gáborral. Igen konfrontatív beszélgetésre sikerült, de megadtam a lehetőséget neki, hogy kifejthesse a gondolatait. Egy évvel később már egy társalgóbb jellegű beszélgetésre került sor – próbálta pártját középre húzni és megkérdeztem tőle, hogy melyik más pártok jöhetnek előtte szóba partnerség szempontjából (történetesen a Jobbik ma már minden ellenzéki párttal összefog).
Az interjút nem hozták le. „Az olvasó magára van hagyva Vonával” panaszolták a szerkesztőim. Azt mondták, jobb lenne, ha inkább cikk formájában jelentetném meg, amelyben idézek az interjúban és az alany szavait „kontextusba helyezem”. A média szerint tehát az „Einordnung” eladható elemzésként, de szerintem ez gyakran túlmegy a határon és „véleménnyé” válik – méghozzá hírcikkben, nem pedig véleménycikkben. Számos alkalommal vitatkoztam erről a lapokkal, ahol dolgoztam. Azt mondtam nekik, hogy amit ők várnak – például azt, hogy egy magyar politikus családpolitikájának „nacionalista” jellegét hangsúlyozzuk – az vélemény, amit nem szabad a hír műfajával keverni..
Egyszer megkértek, hogy írjak az óvodákban bevezetett új tantervről és szállítottam is egy anyagot, amelyben megszólaltatok olyanokat, akik maguk, vagy akiknek gyerekeik jártak óvodába az elmúlt évtizedekben a kommunista időktől napjainkig. Leírtam, hogy az új tanítási programba beépített hazafias oktatás valamennyire mindig is létezett, még a kommunizmus alatt is. Még akkor is voltak olyan mondókák, hogy “Piros Fehér zöld, ez a magyar föld”. Úgy fogalmaztam: annyi változott csupán, hogy ezúttal a tananyag részeként jelölték meg, nem pedig csak úgy zajlik magától. (Illetve, hogy nyilván emiatt gyakoribbá válik.) Kiemeltem, hogy részben talán pontosan az ilyen jellegű oktatás miatt volt olyan nehézkes a kommunizmus kiépítése Magyarországon.
Ezt sem jelentették meg. „Mégis mi az állítás?” kérdezték a szerkesztők, akik nyilván egy erős címre hajaztak, amely lehordja a még óvodákba is begyűrűző magyarországi nacionalizmust. Megmondtam nekik, hogy erre más szerzőt keressenek és ezzel véget is ért az eszmecserénk.
A magyar politikusokkal készült interjúk körül mindig nagy felhajtás van, különösen, ha Orbán Viktor miniszerelnök az alany. Nagy gonddal dolgozzák ki a kritikus kérdéseket, ami helyén is van, de mindez elképesztő nyomás atmoszférájában zajlik: „Figyelnek bennünket” mondta nekem egyszer egy szerkesztő „és téged is figyelnek.” Magyarán más médiumok, liberális beállítottságú versenytársak azonnal és nagy nyilvánosság előtt lecsapnak arra, ha valamit kritikátlan tudósításnak tartanak. Ettől alakult ki az a jelenség a német médiában, amit egy ottani agytröszt, a DGAP (Külkapcsolatok Német Tanácsa) így nevezett el: „beilleszkedési nyomás”.
Viszont mindez roppant káros az újságírásra nézve. Lehetőségünk kell legyen arra, hogy az igazságot árnyalt és higgadt módon közölhessük. Sokan még ragaszkodnak ehhez. Nekem is lehetőségem nyílt olyan cikkeket publikálnom köztiszteletnek örvendő sajtóorgánumokba, amelyek az Orbán kormányzat napos és árnyas oldalával, tehát az orbáni politika pozitív és negatív aspektusaival is foglalkozik. És ennek így is kell lennie. Ám van olyan lap, amelyiknél sosem tudtam megjelentetni ilyen jellegű írást.
Persze arra még ők is megkértek, hogy küldjem el, mit írtam más lapokba. Az információt ők is akarták, csak leközölni már nem voltak hajlandóak.
A szerző újságíró, évtizedeken át német nyelvű lapok tudósítója, az MCC Média Iskolájának vezetője.
Megjegyzés: A szerző az összes németajkú ország számos sajtóorgánumnak dolgozott. E cikkben tartózkodunk egyes médiumok megnevezésétől.
