Úgy tűnik, hogy a 21. században egy olyan vita kelt újra életre, amely egészen Rousseau idejére nyúlik vissza, a liberális demokrácia megalapozása előtti időkre. A „liberalizmus és demokrácia” időszakából újra a „liberalizmus vagy demokrácia” korába csöppentünk. A két felfogás közötti vita a globalizmus, az elitizmus, a populizmus és a nacionalizmus   palástjába bújva jelenik meg, az egyes vitapartnereket pedig a bal- és a jobboldal táborai képviselik.

Rousseau, bár nem az első ember volt, aki minden erejével a népszuverenitás mellett állt ki, mégis annak legerősebb és a legmeggyőzőbb szószólójaként tartjuk nyilván. Ennek is köszönhető, hogy híres politikai munkáját – „A társadalmi szerződést” – megjelenése óta folyamatosan újranyomtatják, és több ezren forgatják még napjainkban is világszerte.

A svájci származású filozófus egy olyan kor a szülöttje, amely forradalmi hevülettel teremtette meg a liberális értékvilág alapjait. Ezzel a liberális forradalommal szemben indított Rousseau ellenforradalmat. A felvilágosodás liberális gondolkodói – a klerikus zsarnokság és az Isten kegyelméből uralkodó monarchák korát meghaladva – egy sajátos szabadságfelfogás hívei voltak. Míg az ember szabadsága az ókorban vagy a középkorban az erényes életben teljesedett ki, addig a 18. században kialakuló, máig uralkodó liberális paradigma a közösség és a természet korlátai alól felszabadult szabadságot hirdette. Ez vezette el a társadalmat ahhoz  a felismeréshez, hogy az embert – és vele együtt az uralkodó elitet – hiúsága, önzése és önös érdekei vitték előre az erkölcsökön alapuló erényes élet vágya helyett. Ahogyan Karácsony Benő is megírta: „mi feltaláltuk a villanyt, de a céljaink, a vágyaink a korlátoltság, az önzés a durva ostobaság sötétjében tévelyegnek… A világosság, amit feltaláltunk, csak hazug kirakatainkban csillog… bennünk még teljes az éjszaka”.

A demokrácia azon népszuverenitáson alapuló formája, amelyet Rousseau propagált, nem volt liberális. Gyökereit az ókori Spártában és Athénban találta meg. Rousseau úgy vélte, hogy a politikai uralom egyedüli legitim alapja kizárólag az általános akarat – vagyis a volonté générale– lehet. A demokrácia szerinte csak akkor működhet, ha az állampolgárok visszatérnek ahhoz a liberális felfogás előtti időszakhoz, amikor a magánérdekük helyett a közjó mozgatta cselekedeteiket. A legjobb módszer ennek elérésére pedig az az egykori emberi erény újbóli meghonosítása, amely legyőzi természetes önzésünket és megerősíti az állampolgárságunk kötelékeit.

„Azt akarjuk, hogy az emberek erényesek legyenek?” – tette fel a kérdést Rousseau. „Akkor először is szerettessük meg velük a hazájukat.”

Rousseau-t a 20. század liberális gondolkodói totalitárius demokratának titulálták, hiszen a többség zsarnokságának csábítását olvasták ki műveiből. Ez a leegyszerűsítő dichotómiagyártás azóta is bevett eszköz: a liberálisok szemében az, aki nem liberális, automatikusan diktatúrapárti. De nem mindenki feltétlenül totalitárius, aki elutasítja a demokrácia liberális formáját. Rousseau már saját korában alapvető összeférhetetlenséget látott a liberalizmus és a demokrácia között, és utóbbi mellett foglalt állást. Ahhoz, hogy megértsük logikáját, egy mai fogalmat kell alkalmaznunk: közelítsük meg Rousseau elméletét a nemzeti populizmus felől. Ezt a kifejezést nemrégiben Matthew Goodwin és Roger Eatwell politológusok vezették be a köztudatba National Populism: The Revolt Against Liberal Democracy című könyvükkel. A szerzőpáros szerint a nemzeti populizmusra a Nyugat szellemi hagyományaként kell tekinteni. Egy olyan ideológia, amely a nemzet kultúráját és érdekeit helyezi előtérbe, és amely ígéretet tesz arra, hogy hangot ad a nép ellenszenvének az elidegenült elittel szemben. A nemzeti populizmus képviselői a nemzeti identitás radikális megváltoztatása ellen küzdenek, valamint a nemzeti érdekek előmozdításáért. Goodwin és Eatwell hangsúlyozza, hogy a nemzeti populizmusnak semmi köze a fasiszta nacionalizmushoz. 

Rousseau szegény családból származott. Korát mélyen korruptnak, megosztottnak és igazságtalannak látta. Azoknak kívánt szócsőve lenni, akiktől a hatalmon lévők eltávolodtak, és akiknek akaratát és érdekeit figyelmen kívül hagyták. Éppen ez az elitréteg az, amely a legtöbb hasznot húzta abból a politikai rendszerből, melynek „az emberek által és az emberekért” elv alapján kellene működnie. Rousseau a hétköznapi polgárok egyszerű erényeiben és alázatában hitt, amelyet szembeállított a Franciaországot irányító elit dekadenciájával és arroganciájával. Olyan társadalmi rendszert képzelt el, amelyben a hatalmat a nép birtokolja, a hatalom a nemzeti érdekeket szolgálja, és nem a privilegizált, önérdekkövető elit uralma határozza meg a közösség sorsát. Láthatjuk tehát, hogy a populizmus és a demokrácia nem zárja ki egymást. Ahogyan Ralf Dahrendorf szociológus is mondta: „ami az egyiknek populizmus, az a másiknak demokrácia, és fordítva.”

Ebben az értelemben tehát Rousseau a nemzeti populizmus előfutára volt.

Az összetákolt liberális demokrácia úgy esik szét napjainkban, ahogyan azt akár Rousseau is megjósolhatta volna: az önmagából eredő ellentmondások okozzák vesztét. Az emberi szabadság kiteljesítése iránti törekvés paradox módon a szabadság korlátozását hozta magával. Erre a gondolatmenetre csatlakozott rá Patrick J. Deneen is, aki A liberalizmus kudarca című művében azt állítja, hogy a liberalizmus az egyén szabadságának garantálását tűzte ki legfőbb céljául, ennek köszönhetően pedig az emberek elérhetik vágyaikat, és megvalósíthatják önmagukat. Az emberek mégis úgy érzik, hogy nincs lehetőségük kontrollálni sem a politikai elitet, sem a kormány cselekedeteit: így saját sorsukat sem tudják befolyásolni.

Következményképpen napjainkban egyre nagyobb az ellenszenv a liberális, kozmopolita értékek iránt, amelyekre az állampolgárok úgy tekintenek, mint egy kiváltságos elit eszmerendszerére, amely elszakad a hétköznapi emberek életétől, és közben meg is veti őket.

A liberális demokrácia ellentmondásai állnak társadalmunk középpontjában. Mert „ami van az erény nélküli becsület, bölcsesség nélküli ész és boldogság nélküli öröm” – írja Rousseau. Vissza kell térnünk azokhoz az erényekhez, amelyek fáklyaként világítják meg előttünk a közösség felvirágoztatásához vezető utat. Önös érdekeinket félretéve, újra meg kell szeretnünk a hazánkat.
Rousseaunak, a nemzeti populizmus megjövendölőjének így ismét eljött az ideje.

A szerző politológus, az MCC akadémiai ügyekért felelős igazgatói megbízottja.

Borítókép: Jean-Jacques Rousseau és René Louis de Girardin, Vauvray márkija Château d'Ermelonovil-ban (ismeretlen 19. századi francia festő)