A forradalom fővárosi bölcsője a Műegyetem volt, ahol a hallgatók 1956. október 22-én 16 pontban foglalták össze, s öntötték végső formába a szegedi egyetemisták által már két nappal korábban megfogalmazott követeléseiket, melyek a szabadságharc elérendő célkitűzéseinek tekinthetők. Ilyen volt a többi között a megszálló szovjet csapatok kivonulása, a többpártrendszer bevezetése, általános, egyenlő és titkos választójog kidolgozása, illetőleg új kormány alakítása az országot 1953 és 1955 között egyszer már vezető Nagy Imrével az élen. A 16 pont kihirdetésének estéjén a roma származású Cziffra György zongoraművész játszotta Bartók Béla II. zongoraversenyét a Zeneakadémián. A rákosista kényszermunkatábort megjárt, és a szabadságharc leverése utáni nyugati emigrációja idején világhírűvé vált zenész játéka sokak szerint meghatározta a forradalom hangulatát, maga Cziffra az Ágyúk és virágok címet viselő visszaemlékezésében ekképpen fogalmazott az akkor történtekről: „Valójában ez a közönség kicsiben leképezte a népet, mely torkig volt már a rendszer túlkapásaival, melynek dicsőséges hadtestei immár tizenegy éve elfelejtettek hazamenni. Ez a zene, mely látszólag őrült komplexitása ellenére maga a rend, igazi önfeladást követelt meg, s hatására úgy tört ki a taps a közönségből, mint az olvadt láva. Ez a mintegy kétezer, rendszerint fegyelmezett ember most a magyar himnuszt skandálva tódult ki a koncertteremből, s a környező utcákon és sugárutakon letépett mindent, amit a nemzetiszínen kívül mást is talált. A nép felkelt…”
Az október 24-ével kezdődő fegyveres ellenállásban a romák jóformán minden nagyobb felkelőcsoportban, így például a Corvin közben, a Széna téren, vagy éppen a Baross téren is képviseltették magukat. A forradalmárok szociológiai hátterét behatóan vizsgáló történész, Eörsi László kutatásai alapján a felkelők nagy része a fiatal korosztályhoz tartozott, s bár voltak közöttük értelmiségiek és egyetemisták, a többségük az alsóbb társadalmi rétegekből érkezett, a kilenctizedük fizikai munkából élt. Nem volt rájuk jellemző a kirekesztés, ezért 5–10% között mozoghatott soraikban a romák aránya, akik hasonló szociális helyzetben voltak, mint a szabadságharcosok túlnyomó része. A cigányellenesség teljes hiányát támasztják alá a szabadságharc egyik emblematikus helyszínén, a Corvin közben idővel főparancsnokként szolgáló erdélyi örmény származású Pongrátz Gergely szavai is, aki a Corvin köz 1956 című emlékiratában így fogalmazott: „Akinek fegyvere volt, és az egyetemi 16 pontért harcolt – az bajtárs volt”.
Budapesten a Corvin Moziban, illetve a környező utcák épületeiben berendezkedő felkelők bizonyultak stratégiai szempontból a legveszélyesebbnek a politikai és katonai vezetés számára, amely ezért mindenáron fel akarta számolni ezt a fajta ellenállást. A főképpen benzines palackokkal, géppisztolyokkal, valamint kézigránátokkal felszerelt szabadságharcosok több szovjet támadást is visszavertek, mivel a Corvin közt a szűk bejárói miatt tankokkal nehezen lehetett támadni, viszont onnan könnyen célba lehetett venni az ellenséges alakulatokat. A Corvin közben küzdött az egyik legismertebb roma felkelő, a „Kócos” néven emlegetett Szabó Ilona, és párja, a „Bizsu” becenéven ismert Dilinkó Gábor. Szabó Ilona négyhónapos várandósan, 1956. október 28-án halt mártírhalált a Práter utcában, hősiessége tiszteletére 1994-ben emléktáblát avattak a Corvin közben. Dilinkó Gábor végigharcolta a népfelkelést, melynek vérbe fojtása után börtönbüntetésre ítélték, majd szabadulását követően ismert festőművész vált belőle. A szabadságharc ötvenedik évfordulóján adott interjújában a forradalom kapcsán arról beszélt, „hogy így belekeveredtem, a mai napig sem bántam meg, és nagyon büszke vagyok, hogy cigány létemre a magyar hazáért és szabadságért fegyvert fogtam.” A börtönben elmondása szerint együtt raboskodott Göncz Árpád későbbi köztársasági elnökkel, a fogság megpróbáltatásait pedig így értékelte: „Én nem panaszkodom. Ezt egy hazáért el kell viselni. Ha azt mondom, hogy magyar vagyok, akkor ilyenkor is magyarnak kell vallanom magam. Azt azonban sohasem tagadtam meg, hogy cigány vagyok. Ezt nem szabad!”
A Berzenczey utcai fegyveresek soraiban harcolt Onestyák László („Cigány”), valamint Falusi János („Bekötött Fejű Cigány”) is, akik olyan derekasan helytálltak, hogy rövid időn belül kivívták bajtársaik elismerését, mindkét fiatalt elfogadva főparancsnok-helyettesként. A szabadságharc leverése után Falusi elhagyta az országot, Onestyákot azonban 1957-ben letartóztatták, majd egy évre rá kivégezték. Vezetése alá tartozott az 1956-ban mindössze 15 esztendős Fehér Nándor, aki 1995-ben az alábbiakkal indokolta a csatlakozását a forradalmárokhoz: „Elmentünk a Rudas fürdőbe, onnan jöttünk haza, és akkor már a villamosok álltak. Kiabálták: aki magyar, velünk tart! Hát, mondom, én megyek velük, mint a franckarika. Persze, hogy megyek. Mert én egyszerre magyar meg cigány is vagyok.” A fentebb megnevezett roma hősökön túl mindenképpen említést érdemel Strausz Károly, azaz „Cigány Karesz” is, akinek az irányításával Soroksáron önálló roma szakasz szerveződött. Ők a mai Soroksár és Pesterzsébet határában egykoron fekvő dombsoron, az azóta a kommunista rezsim bosszújaként munkagépekkel már széthordott és eltüntetett néhai Juta-dombon, a Pestre dél felől vezető országút mentén vették fel a harcot a november 4-én meginduló szovjet invázióval szemben. A térségben további egy héten keresztül tartottak ki a hatalmas túlerő ellenében, és a fővárosi népfelkelők közül utolsóként, november 11-én tették le a fegyvert. A csoport tagjait, köztük Strauszt is, a későbbiekben hosszú börtönbüntetésre ítélték.
Jól látható tehát, hogy a roma szabadságharcosokra is kemény megtorlás várt a forradalom eltiprása után. Voltak, akiket kivégeztek, másokat rácsok mögé zártak, többük pedig kénytelen volt elhagyni a hazáját. Áldozatvállalásukat azonban mindmáig őrzi a közemlékezet, nemcsak szobrok és emléktáblák formájában, hanem például a Terror Háza Múzeum azon 2016-os kezdeményezése révén, amely emlékkiállításon mutatta be portréikat a szélesebb közvéleménynek. Két esztendővel később pedig a Magyar Posta alkalmi bélyegkisív kiadásával fejezte ki tiszteletét 1956 roma hősei előtt, akik vérüket hullajtották az önazonosságában megsértett nemzet szabadságküzdelmében.
Borítókép: 1956 cigány hősei (Terror Háza Múzeum)
