A tekintélyes Pesti Napló helyszínen tartózkodó tudósítója a lehető legnagyobb részletességgel számolt be a tragikus eseményről, így a magyar közönség már az első oldalról értesülhetett arról is, hogy a merénylőt a helyszínen agyonverték. A lap nem csak az esemény lefolyását taglalta bulvár-részletekbe menően, hanem igyekezett azt is bemutatni, hogyan fogadták a hírt a világban. A merénylettel, majd pedig a nyomozással kapcsolatos hírek hetekig kitüntetett helyet kaptak a lapok hasábjain. De ez nem minden.
Egy gyilkosság részleteinek tisztázása persze alapvetően a rendőrség dolga. Ebben az esetben úgy gondolnánk, ez könnyű feladat: százak voltak tanúi a merényletnek, fényképezőgépek lencséinek tucatjai követték az érkezés pillanatait, filmfelvétel készült a menet haladásáról, majd magáról a merényletről is. Mégis, ahogy haladt a nyomozás, mintha egyre nyomasztóbbá vált volna az eseményt övező megannyi bizonytalanság. Például: hiába jelent meg a merénylet másnapján az elkövető neve a címlapokon, csakhamar kiderült, hogy az időközben elhunyt gyilkos azonosítása is komoly feladat a nyomozóknak.
Közismert, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven létrejött államot szinte megalakulásának másnapjától kezdve komoly belső feszültségek terhelték. A soknemzetiségű, eltérő kulturális, vallási karakterű, változatos gazdasági fejlettségű területekből összeálló ország működtetése komoly feladványt jelentett. Az eredendő feszültségeket nem is sikerült csillapítani, s az alapvetően szerb dominanciájú, a szerb Karađorđević-ház uralma alatt álló királyság jövőjét több szeparatista, nemzetiségi alapon szerveződő csoport képzelte el egészen másként, mint a belgrádi kormány.
Jugoszlávia puszta léte azonban nem csak a szeparatista terveket szövő hazai csoportok, hanem Olaszország számára is kényelmetlen volt. A Nagy Háború győztes, birodalmi álmokat dédelgető hatalma számára az expanzió legtermészetesebb iránya Jugoszlávia volt. Róma számára az Adria-medence megszerzése, a balkáni, illetve közép-európai befolyási övezet kialakítása fontos cél, így Jugoszlávia pedig természetes ellenség volt, melynek felbomlása az egyik legkívánatosabb forgatókönyvet jelentette. Minden arra mutatott tehát, hogy a szeparatista csoportok, a Belgrádtól való elszakadást kívánó erők számára Olaszország partnerként jelenthet meg. Róma természetesen kereste a kapcsolatot a Jugoszlávia felbomlásában érdekelt országokkal. Ennek is köszönhetően váltak az 1920-as években élénkké az olasz-magyar kapcsolatok, hiszen Budapest számára létfontosságú volt a kisantant szorításával szemben szövetségeseket és ellensúlyokat találni.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság az 1920-as évek végére mély belső válságba jutott, melyből az uralkodó a kiutat a királyi diktatúra bevezetésében látta. Ez az 1929-es fejlemény tovább tüzelte a radikális csoportok harci kedvét. Létrejött a horvát Usztasa, s egyre több fegyveres akcióra került sor, melyhez hátországot Róma és Budapest készségesen biztosított. Mindez nem maradt titokban Belgrád előtt sem, ami alaposan megterhelte magyar-jugoszláv kapcsolatokat. Belgrád számára különösen zavaró volt a Jankapusztán létrehozott usztasa-menedék. A bázis neve 1933-ban vált közismertté, amikor Jelka Pogorelec, sokat látott revütáncosnő, Gustav Perčeć usztasa-vezető hajdani szeretője – szerelmi csalódása után ‒ a jugoszláv sajtó számára részletesen beszámolt a tábor működéséről, s nem utolsó sorban az usztasa-mozgalom magyar és olasz támogatásáról. Ezt követően, 1934 tavaszára a jankapusztai tábort kiürítették, a horvát emigránsok egy része Nagykanizsára, másik részük – magyar útlevéllel – Svájcba került.
A marseille-i lövések ilyen előzmények után, ebben az igen összetett helyzetben dördültek el. Budapest számára várható volt, hogy a felelősök keresése nem áll meg a marseille-i csoport azonosításánál, hanem mindazon államok látókörbe kerülnek majd, melyek a merénylőknek, vagy szervezeteiknek bármilyen formában támogatást nyújtottak. Hogyan is állt ekkor a nagyobb szereplők dolga? A jugoszláviai szeparatista mozgalmak legfőbb támogatója ugyanis Olaszország volt, így akár felmerülhetett az olasz felelősség kérdése is. Csakhogy Párizs ekkor éppen az olasz kapcsolatok javításán dolgozott, s ebben az időszakban igen rosszul érintette volna, ha terítékre kerül az usztasa-mozgalom hathatós támogatásának ügye. Az olasz kormány gyorsan intézkedett is néhány usztasa vezető letartóztatásáról. A látókörbe került Ausztria – hiszen usztasák ide is menekültek – nevében Schuschnigg kancellár igyekezett az osztrák felelősséget elhárító nyilatkozatot tenni. A horvát emigránsok támogatói közül maradt tehát Magyarország, így Budapest számára is világossá vált, hogy az ország felelőssége a politikai menekültek befogadásán túl a menekültek ellenőrzésével kapcsolatban mindenképpen, a terrorcselekmények támogatásával összefüggésben pedig valószínűsíthetően fel fog merülni. Annál is inkább, mert a kisantant vezetői közül a magyarbarátsággal nehezen vádolható Eduard Beneš igyekezett Budapest szerepét hangsúlyozni az ügyben, s gondoskodni a tények Magyarországra kellemetlen értelmezéséről.
Melyek lehettek a felelősség megállapításának fontos pontjai, melyek azok a kérdések, melyek szinte biztosan előkerülhetnek a vizsgálatok során? Megállapítható-e egyáltalán egy állam jogi felelőssége ebben az esetben? Erre nem is olyan egyszerű válaszolni. Hiszen mit is tudunk a merényletről? A jugoszláv uralkodó Franciaország területén macedón tettes által elkövetett merénylet áldozatává vált. A merénylet végrehajtásában többen vettek részt: az első információk hétfős csoportról szóltak, s biztosnak látszik, hogy ennek horvátok is tagjai voltak, akik közül néhányan korábban Magyarországon is tartózkodtak. A lövéseket leadó elkövető – a karján lévő tetoválás tanúsága szerint – a VMRO titkos macedón szervezet, az usztasa macedón partner-szervezetének tagja volt, azt azonban nem lehetett megállapítani, hogy pontosan honnan érkezett Marseille-be. A francia nyomozati anyag meglehetősen sok – politikailag érzékeny – pontot hagyott homályban.
Kérdés tehát, hogy egy adott állam mit kezdjen, mit is kezdhet a politikai menekültekkel, mikor várható el a kiadatásuk, felelős lehet-e saját területén más államok biztonsága ellen elkövetett cselekményekért, lehetséges-e, hogy felelős azért, ha külföldi állampolgárok, külföldön elkövetendő bűncselekmény céljából szövetkeznek és előkészületi cselekményeket valósítanak meg a területén. Mennyire várható el egy államtól az ilyen személyek ellenőrzése, vagyis, hogy tudjon az adott esetben politikai menekültként területén tartózkodók ilyen tevékenységéről.
A marseille-i merénylet kapcsán kirajzolódó problémakör nem ekkor került sem a jogtudomány, sem pedig a politika látóterébe: a politikai bűncselekmények és a menedékjog kereteinek meghatározásáról már a XIX. század első felétől folytak viták. A közérdeklődésre leginkább számot tartó, s egyben a legkényesebb kérdést mindig is a marseille-ihez hasonló, „felségmerényleti” esetek képezték, hiszen nem csak egy adott állam, hanem egy személy ellen is irányultak, így sok egyéb kérdés mellett fontos tisztán látni azt, hogy egy merénylő számára biztosítható-e a menedékjog.
Különböző megoldásokat találunk az európai államok büntetőjogában, ami pedig a Nemzetek Szövetségét és a nemzetközi szerződések szintjét illeti, éppen a merénylet előtti időszakban készültek az állami felelősséggel kapcsolatos egyezmény-tervezetek. A marseille-i ügy háttere azonban olyan összetett volt, hogy továbbra sem volt egyértelmű, pontosan miben is lehetne megállapítani Magyarország felelősségét.
Tudunk-e olyan precedensről, ami esetleg támpontot adhatna ebben az ügyben? Olyat, ami minden elemében megfeleltethető, persze igen nehéz. De hasonló ügyek azért akadtak: nem is sokkal korábban, 1923-ban Enrico Tellini olasz tábornokot a Népszövetség által küldött bizottság tagjaként ölték meg, meg görög területen. Ez a merénylet volt a korfui incidensként elhíresült eset kiváltó oka, melynek során olasz csapatok megszállták a szigetet. De volt egy még szélesebb körben ismert ügy: 1914. jún. 28-án Szarajevóban, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia területén, egy bizonyos Gavrilo Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét.
Magyarország ekkorra több olyan, nemzetközi szinten is jegyzett botrány szereplője volt, mint a frankhamisítás (1925), vagy éppen az olasz fegyverszállítások (1928) ügye, de azért világháború kitörésétől nem kellett tartani. Az ország nemzetközi pozícióinak romlásával persze számolni lehetett, tehát nem volt közömbös az ügy kimenetele. Ha már a tényállást sem sikerült megfelelőképpen tisztázni, akkor mi is határozhatta végül meg, hogy szégyenpadra kerül-e Magyarország, vagy kisebb karcolásokkal úszhatja meg a vihart? Természetesen a politika, ami az ügy kezelését már a kezdetektől átszőtte. Gyorsan eldőlt, hogy az ügyet Belgrád a Népszövetség elé viszi. A kérdés ettől kezdve annak megállapítása volt, hogy a menekültek befogadásával a magyar kormány lehetővé tette-e, hogy területéről támadásokat intézzenek jugoszláv állami szervek ellen. Viszont éppen a politikai kapcsolódások miatt Belgrád mozgástere is korlátozott volt. Végső soron a nagyhatalmak, Franciaország és Anglia szabták meg játék tényleges kereteit valamennyi kisebb szereplőnek, így a sértett Jugoszláviának is. Éppen nagyhatalmak érdekei miatt nem lehetett teljes mértékben tisztázni a tényállás minden elemét, sem pedig túlságosan szigorúan megbüntetni az egyetlen kéznél lévő országot, azaz Magyarországot. Mi is lehetne ilyenkor alkalmasabb az ügy fájdalommentes elintézésére, mint egy népszövetségi eljárás, melynek üléstermében a nagyközönséget érdeklő eset magasra csapó hullámai észrevétlenül elsimulhatnak.
Nagyjából ez is történt. Hála a kockázatokat nagyon is érző Rómának, illetve a feszültségek éleződésétől tartó Franciaországnak és Angliának, Budapest kellemetlenségei meg sem közelítették a frankhamisítás ügyének kínjait, és 1934. december 10-ére így tulajdonképpen már túl is volt a nehezén. A Tanács által elfogadott határozat megfogalmazása nem Magyarország közvetlen felelősségére, hanem mindössze egyes alsóbb hatóságainak negligenciájára utalt, ami végső soron elfogadható volt Budapestnek is. Hátra volt még néhány magyar felelős felkutatása, ami gyorsan megtörtént. Némi diplomáciai utóvédharc árán sikerült végül elérni, hogy 1935 májusára formálisan is lezáruljon az ügy, s ettől kezdve már csak a nemzetközi terrorizmus elleni egyezmény kidolgozása maradt hátra, mely aztán több forduló és tervezet után végül 1937. november 16-ára születhetett meg.
