Csoda helyett több évtizedes folyamat eredménye - A levélszavazatokban megfigyelhető különbség okairól

Bár a levélszavazatok szerepe az egyéni választókerületekben keletkező töredékszavazatokhoz képest csekély – a becslések szerint a három érintett országgyűlési választás során egyik esetében sem döntöttek egynél több mandátumról – mégis visszatérően heves, érzelmektől fűtött viták tárgyát képezi. A levélszavazat megjelenése a magyar választási rendszerben két célt szolgált a politikai közösség szempontjából. Rendezni kellett az állampolgárság megszerzésének egyszerűsítése után szavazati jog szempontjából rendezni kellett azoknak helyzetét, akik nem rendelkeznek állandó magyarországi lakcímmel, továbbá újabb intézményi elemként fejezte ki, hogy a magyar nemzet nem korlátozódik a jelenlegi határok közé. Mindkét cél megjelenik más európai országok politikai intézményrendszerében is, akár külön erre a célra fenntartott parlamenti mandátumok formájában is (pl. Franciaország, Horvátország). A levélszavazat lehetőségével szembeni politikai támadások ezért elsősorban az eredményben jelentkező különbségek miatt kerülnek napirendre. A politikában viszont rendkívül ritkán alakul ki előzmények nélkül drasztikus különbség a szavazatok megoszlásában, ezért érdemes a 2022-es választás után áttekinteni, hogy milyen okok lehetnek a levélszavazatok esetében immár harmadik alkalommal jelentkező különbség hátterében.

Levélszavazatok eredménye 2014-2022 között

Carl Schmitt szerint a modern politikában használt fogalmak szekularizált teológiai fogalmak, a csoda megfelelője a politikában a rendkívüli állapot. Léteznek olyan rendkívüli események, amelyek alapjaiban változtatják meg a politikai környezetet és teremtenek új helyzetet, azonban a választási eredmények ritkán keletkeznek egyetlen rendkívüli pillanat hatására.

A 2014-től két jellegzetesség érvényesült a levélszavazatok esetében a három országgyűlési választás során: a Fidesz-KDNP a magyarországi állandó lakcímmel rendelkezőknél jóval magasabb támogatottsággal rendelkezett és ez a kimagasló érték annak ellenére sem változott érdemben, hogy a levélszavazatok száma választásról választásra növekedett. A Fidesz-KDNP szavazatszáma 2014-hez képest több mint kétszeresére növekedett, miközben szavazataránya bőven 90% felett maradt. Ezt a folyamatot mutatja be az alábbi táblázat:

Az érvényes levélszavazatok megoszlása a releváns pártok között 2014-2022 között

Forrás: Nemzeti Választási Iroda

Bár ilyen mértékű különbség tartós fennmaradása nemzetközi kontextusban nem példanélküli, mindig valamilyen speciális ok (pl. etnikai-regionális párt speciális szavazótábor, mély kulturális és politikai feszültség) következtében alakul ki és csak egy különleges helyszínre, társadalmi csoportra korlátozódik. Annak érdekében, hogy a magyar esetet megvizsgáljuk, az 1930-as évekig kell visszatekintenünk.

Volt-e bázisa a baloldalnak a határon túli magyarok körében?

A fenti táblázat eredményei alapján a Fidesz előnye természetesnek és adottnak tűnhet a határon túli magyarok körében, ahol a baloldali pártoknak soha semmire nem volt lehetősége. A politikai helyzet azonban ennél jóval összetettebb. A baloldali marginális támogatottsági szintje nem volt magától értetődő sem rendszerváltást követően, sem a 20. század korábbi évtizedeiben. A városi munkásság, sőt a középosztály körében is komoly támogatottsággal rendelkeztek baloldali pártok, ami a leglátványosabban az első csehszlovák állam választási eredményeiben tükröződött az 1920-as és 1930-as években. 

A II. világháború után a határon túli magyarok történetében is új fejezet kezdődött, amit a szomszédos országokban a kommunizmus idején is tovább élő magyarellenes érzelmek ellenére, illetve részben azok ellensúlyozására sokan lehetőségként értékeltek. A front áthaladását kísérő gyilkosságok, a kommunista rendszer kiépülését kísérő erőszak- és államosítás-hullámok ugyan nagyon mély sebeket ejtettek, mégis minden szomszédos országban akadtak nagyobb számban olyan magyarok, akik az 1940-es évek második felében bekövetkező politikai fordulatban személyi és közösségi szempontból (személytől függött, hogy ezek a szempontok milyen arányt képviseltek) egyaránt új perspektívát láttak. Jugoszláviában az etnikai és vallási kötődésekkel szemben meghirdetett új jugoszláv identitás a vajdasági magyarok körében a mai napig támogatottsággal rendelkezik. Csehszlovákiában sokan a kommunista fordulatot látták a kitelepítések leállításának hátterében. Romániában különleges helyzet alakult ki, mert a szovjet csapatok megjelenéséig, 1944 előtt a kommunista párt marginális szereplő volt az ország politikai életében. Tagjainak több mint a negyede magyar volt az 1930-as években, akik közül többen is komoly kapcsolati hálóval rendelkeztek az új politikai elitben. Ennek köszönhetően néhányan hosszabb időre is bekerülhettek a Román Kommunista Párt felsővezetésébe vagy kormányzati pozíciókat szerezhettek (pl. Mogyorós Sándor, Vincze János). A különböző kommunista csoportok küzdelme során fokozatosan háttérbe szorultak a magyar politikusok, akik közül azonban néhányan (pl. Fazekas János közel két évtized alatt több területet is irányított miniszterként, 1975-1982 között miniszterelnök-helyettes volt) még a Ceaușescu-korszak utolsó periódusáig is tartották pozícióikat. 

A II. világháború utáni időszakban sokan védelmet és egyben előre lépési lehetőséget láttak a kommunizmusban, amelynek illúziója az 1960-as évek végétől kibontakozó politikai fordulatig, illetve az 1970-es években jelentkező gazdasági problémákig tartott (amit jól illusztrál például Sütő András vagy Király Károly életútja). Az 1970-es évek második felében színre lépő új nemzedék számára is fontos volt a kommunizmus által hirdetett mobilitás és egzisztenciális biztonság, azonban az erősödő nacionalista elemek, valamint a fokozódó gazdasági problémákkal és a diktatórikus keretekkel szemben a liberalizmus kínált sokak számára olyan alternatívát, ami a nemzeti identitás kisebbségi környezetben történő megtartását, annak bemutatására lehetőséget biztosító alternatívának tűnt. Az 1970-es évektől alakult ki az az értelmiségi háló (pl. folyóiratok és könyvkiadók együttműködése terén), amelynek tagjai Kárpát-medence szerte megtalálhatók voltak, kapcsolatban álltak egymással és támogatták egymást, ha a kommunista hatalom részéről nyomás nehezedett rájuk.

A rendszerváltás utáni helyzet

A rendszerváltás során minden határon túli magyar közösség életében központi kérdésként merült fel, hogy miként szervezze meg saját politikai érdekképviseletét. A nagy, ideológiai szempontból sokszínű, ernyőszervezet modellje éppúgy alternatívának tűnt mint a politikai ideológia mentén alakuló, egymással is versengő pártok alapítása. Utóbbi keretében már az 1990-es évek elején színre léptek új szervezetek (pl. A. Nagy László vezetésével Csehszlovákiában, majd Szlovákiában a Magyar Polgári Párt) és a későbbiekben felszínre kerülő konfliktusok, pártszakadások vagy új pártok alapítása során is szerepet kapott. A politikai ellentétek az ernyőszervezeti, gyűjtőpárti logikát képviselő szervezetekben is rendre megjelent. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első elnöke Domokos Géza baloldalinak tekintett politikus volt, akinek fő riválisa a párt „jobbszárnya” által támogatott Szőcs Géza, a második Orbán-kormány kulturális államtitkára volt. Utódja, Markó Béla költőként a rendszerváltás előtti időszakban máig élő, szoros kapcsolatba került a magyarországi baloldali, liberális értelmiség egyes csoportjaival, amit 1993-tól pártelnökként is igyekezett fenntartani. 

Az MSZP ráadásul ebben az időszakban Kárpátalján és a Vajdaságban, sőt a horvátországi magyarok körében is önálló, befolyással rendelkező szereplőként jelent meg. 

Mi változott az 1990-es évek kezdetétől?

Az Antall-kormány a szimbolikus gesztusok mellett több intézmény létrehozásával (pl. Határon Túli Magyarok Hivatala, Illyés Közalapítvány, Duna TV) vállalt a korábbi évtizedeknél jóval aktívabb szerepet a határon túli magyarok életében, ami elsősorban az oktatási, kulturális intézményekre koncentrálódott. 1994-től annak ellenére is változás következett a magyar kormány viselkedésében, hogy a koalíciós pártok, az MSZP és az SZDSZ országgyűlési képviselői között számos határon túli születésű (4, illetve 5 fő), illetve olyan politikus volt, akik az előző pontban bemutatott módon személyes kapcsolatokra épülő értelmiségi hálóhoz kapcsolódtak. Az anyagi támogatások átalakítása mellett az igazi törést az okozta, hogy a Horn-kormány érdemben nem mert sem Slobodan Milošević, sem Vladimír Mečiar, sem Ion Iliescu világával konfrontálódni. Bár utóbbi esetében „könnyített” a magyar kormány helyzetén, hogy 1996-ban Iliescu szociáldemokratái ellenzékbe kerültek és a kormánykoalíció tagja lett az RMDSZ, azonban a magyar-román alapszerződést az RMDSZ vezetőinek tiltakozása ellenére (a dokumentum csak egyéni emberi jogokra koncentrált a kisebbségvédelem keretében) írta alá a magyar kormány.

1998-tól az első Orbán-kormány minden téren változást hozott az 1994-1998 közötti időszakhoz képest. Magyarország a régióban elsőként lett NATO-tag, ami a magyar pártokat tartalmazó szlovák és román kormánykoalíciókkal együtt politikai előnyt jelentett az új kormány számára, amivel határozottan élt is, nem csak a kisebbségvédelem jogi aspektusa szerint. Bővült a támogatási rendszer (pl. Apáczai Közalapítvány), új felsőoktatási intézmények jöttek létre (pl. Selye János Egyetemi Központ), intenzívebbé vált a kormány, illetve a kormánypártok és a határon túli magyar pártok közötti konzultáció. A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény (2001/LXII. tv.), ami később státustörvényként vált ismertté, úgy rendelkezett, hogy – Ausztria kivételével – a szomszédos országokban élő, „Magyar igazolványt” kiváltó személyek kedvezményekben részesülhetnek az oktatás, a kultúra, a tudomány, a munkavállalás, az egészségügyi ellátás és az utazás terén. Az akkori parlamenti pártok közül a szavazás során csak az SZDSZ ellenezte a törvényt, a 2002-es országgyűlési választási kampányban azonban az MSZP is a státustörvény ellen fordult.

A Medgyessy-kormány 2003-ban módosította a státustörvényt, megszüntetve az egészségügyi ellátásra és munkavállalásra vonatkozó kedvezményeket, a preambulumból pedig törölte az egységes nemzetre utalást. Az első Gyurcsány-kormány tovább mélyítette az akkori kormánypártok és határon túli magyar politikai szereplők közötti távolságot. A területre szánt források csökkentek, intézmények szűntek meg (pl. Határon Túli Magyarok Hivatala), a 2004. december 5-én, kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampányában képviselt álláspont a szimbolikus támogatást is megszűntette az MSZP és az SZDSZ részéről, amely kampány gyakorlatilag betetőzte a 2001 óta tartó folyamatot. A népszavazási kampány után a határon túli magyarok körében tarthatatlan állásponttá vált bármilyen témában közösséget vállalni az MSZP-SZDSZ kormánnyal. 

2010-től a Fidesz-KDNP a kettősállampolgárság, az oktatási együttműködés erősítése, a szimbolikus gesztusok mellett kiterjedt fejlesztési programokat valósított meg. Kezdetben az oktatási-kulturális területre koncentráltak a kormányzati lépések, később a gazdaság több szegmensére is kiterjedtek, ami új dimenziót hozott erre a területre. Az aktívabb szerepvállalás azonban nem okozott diplomáciai feszültségeket, sőt a szerb és román kapcsolatok esetében is komoly előre lépések történtek, amelyek elérését az érintett magyar pártok is segítették. Ez a folyamat nem írta felül, hogy a határon túli magyar közösségeken belül is számos politikai ellentét létezik (pl. területi, vallási, ideológiai konfliktusok mentén), azonban ezeket az országgyűlési választások során zárójelbe tette a magyar kormány és ahhoz kapcsolódva a Fidesz megítélésében is. Így növekedett a Fidesz-KDNP szavazatszáma választásról választásra, miközben a baloldali pártok továbbra sem tudnak kilépni a 2010 előtti események árnyékából, soraikból ráadásul eltűntek azok a politikusok, akik értenék a határon túli magyarokat, és bármilyen pozitív üzenetet tudnának megfogalmazni számukra. A kettős állampolgárság szabályozásának felülvizsgálata, a levélszavazat intézményének megszüntetése, a levélszavazatok érvénytelenítése, a „büszke szlovák/román” identitás alternatívája a választók körében nem bizonyult versenyképesnek a kormányzati lépésekkel.