Napjainkban talán még kihívásokkal telibb, mint korábban. Nem állítom, hogy rasszista országban élünk, de nyilvánvaló, hogy vannak társadalmi feszültségek, nehézségek, amelyek sokszor a hétköznapok langyos levegőjét pillanatok alatt felperzselik. Egy állítás biztosan megfogalmazható a társadalmunkról: a romákról mindenkinek van valamilyen véleménye. Azonban ezek a gondolatok többnyire csupán kapargatják a felszínt, ritkán merünk mélyebb vizekre merünk evezni, részleteiben és egészében is bátrak vagyunk megismerni az őket körül vevő körülményeket, problémákat. Miért égető kérdés a romák integrációja? Egyáltalán mi dolga a többségi társadalomnak a romákkal? Ilyen és hasonló kérdésekre ad választ a következő néhány gondolat, abbéli nem titkolt szándékkal, hogy elvezesse a gondolkodót ahhoz a felismeréshez, hogy ebben a kérdésben senki sem állhat és nézelődhet a partvonalon.
A Magyar Királyság területére a XIV. században érkeztek az első cigánykaravánok. A roma népcsoport több évszázados magyarországi jelenléte során mindig megtalálta a számára legkedvezőbb területet, ahol szabadon vándorolva megkereshette a mindennapi betevőt, és ahol – bár ez véleményem szerint nem tudatosodott benne kellőképpen – az általános kötöttségek nélkül, kereskedelmi tevékenységet folytatva válhatott a többségi társadalom hasznos részévé. Fontos megemlíteni, hogy a roma népcsoport nem egy homogén etnikai kisebbség. Három nagy csoportjukat különböztetjük meg: a romungrokat, a beásokat és az oláh cigányokat. Nyelvükben sem azonosak, de világszerte a lovári nyelvjárás az elfogadott, de többnyire ezt csak az oláh cigányok beszélik hazánkban. A cigányság számos mesterség birtokában volt, amelyek közül a teljesség igénye nélkül az alábbiak a legjelentősebbek: szegkovács, teknővájó, kosárfonó, vályogvető, üstfoltozó, kolompkészítő, köszörűs. Láthatjuk tehát, hogy szaktudásukat a mindennapi életben tudták kamatoztatni, hiszen munkájukkal az akkori parasztság életét, tevékenységeit könnyítették meg. Amíg a nyugati céhek nem jelentek meg hazánkban, s nem kerültek monopolhelyzetbe, addig a cigányság és parasztság között egy egészséges egymásra utaltság és kölcsönös tisztelet alakult ki.
Később fokozatosan elhalványult a cigány szakemberek munkájának jelentősége, kiszorultak a piacról, így addigi biztos megélhetésük kérdésessé vált. A két világháború között az ősi foglalkozások jelentéktelenné válása napról napra erősödött, a válságokkal tűzdelt technikai, társadalmi fejlődéssel szemben gyenge ellenfélnek bizonyult a cigány lakosság. Nehezítette a helyzetet a cigány bevándorlás a szomszédos államokból, hiszen a meglévő munkán és a jóval kevesebb munkalehetőségen egyre több romának kellett osztoznia. Így tehát e körülmények okán leszakadásuk a többségi társadalomtól jelentősen felgyorsult. Megélhetésükben a legnagyobb változást a szocialista gazdaság összeomlása hozta, mivel a Magyar Népköztársaság igazán nagy létszámú roma munkavállalót foglalkoztató iparágai (építőipar, kohászat, bányászat) a rendszerváltozást követően fokozatosan gyengültek, majd szinte teljesen eltűntek.
A roma népesség nagy százaléka aluliskolázott. A teljes magyar lakosság körében azoknak az aránya, akik 8 osztállyal vagy kevesebbel rendelkeznek 18%, a roma társadalomban ez 52%. Így kell egy olyan világban érvényesülniük, ahol már a takarítói munkához is bizonyítvány szükséges. Ez természetesen a munkaerőpiacra közvetett módon óriási hatással bír, hiszen a cigány lakosság jelenlegi száma hazánkat illetően eléri a 600-650 ezer főt, de bátrabb becslések számukat az 1 millióra teszik.
Így tehát a fenti megállapítást alapul véve, miszerint a romák körében nagymértékben jellemző a szakképzettség hiánya, ez a munkapiaci változás őket érintette a legsúlyosabban. A ’90-es évek közepétől egy teljes generáció majdnem egésze úgy nevelkedett, hogy szüleit nem látta dolgozni, a fizetséggel járó mindennapi munka nem volt része az életüknek. Ennek a folyamatnak a következményeit látjuk és tapasztaljuk korunk Magyarországán. Ezek után nyilvánvaló, hogy a romák integrációját az oktatás és a munkahelyteremtés segítheti a leghatékonyabban. Ebben a kihívásban vajon mi a szerepe az egyházaknak?
Általánosságban elmondható, hogy a roma közösségben a vallásnak, az Istenben való hitnek óriási szerepe van a hétköznapokban is. Saját tapasztalatom alapján pedig elmondhatom, hogy életem során nem találkoztam olyan roma emberrel, aki istentagadó vagy a transzcendens világ létezésének lehetőségétől teljesen elzárkózó gondolatokat dédelgetett volna. Talán ez az életük egyszerűségéből és a szegénységükből egyszerre fakad, hiszen nehéz körülmények között az ember titkon mindig várja a csodát, a megváltó segítséget.
Mint ismeretes a vallásgyakorlás akadályokba ütközött a rendszerváltozást megelőző időszakban, azonban saját közösségükben őrizték hitüket és gyermekeiket is istenfélő embereknek nevelték. Érdekesség, hogy Szűz Mária tisztelete, az Isten anyjába vetett hitük erősebb, mint Krisztushoz való kötődésük. Ez valószínűleg abból ered, hogy az anya tisztelete és megbecsülése a közösségen belül kiemelt fontosságú. Említést érdemel, hogy a régebbi generációk a hitüket igen erősen keverték a babonával, amelynek hatása a mai napig érezhető a roma közösségek hitéletében. A szentségek közül talán az egyik legjelentősebb számukra a keresztség. Hiszik, hogy gyermekeik megkeresztelésével védelmet szereznek nekik a gonosz ellen, a pogány gyermek védtelen a rontással szemben. Tehát a babona és a vallás kontradikciójának ellenére, az Istenhez, az egyházhoz való tartozás szándéka fontos eleme a roma kultúrának és így az integráció elősegítésének egyaránt. Erdő Péter bíboros úgy fogalmazott: „Meggyőződésem, hogy a társadalom által oly gyakran elutasításban részesülők szolgálatában egyházunknak az alázat, a bűnbánat, az önzetlenség s a közös emberi értékek iránti fogékonyság alapján kell állnia.”
A hit, mint kapcsolódási pont ember és egyház között segítheti a szociálisan hátrányos helyzetben élőkkel való kapcsolatfelvételt. A papság nyitottsága pedig kellőképpen kezelheti az előítéletek okozta sebeket. Szükséges és fontos lépésként a Magyar Püspöki konferencia minden egyházmegyében kijelölt egy szakembert, aki az adott területen élő romák lelki gondozásáért felelős. A cigány pasztoráció egy komplex folyamat, amelynek egyik céljaként definiálható a romák integrációja. A roma pasztoráció esszenciája a hitélet megerősítése, annak fellendítése. Az egyház olyannyira nyitott és szolgálatkész ezt a missziót illetően, hogy számos esetben papjai lovári nyelven mutatják be a szentmisét, illetve ezen a nyelven imádkoznak. Ez a gesztus a roma emberek szívéig hatol, ez is erősíti az egyház és az egyén közötti kapcsolatot.
Természetesen a cigány pasztorációnak van társadalmi vetülete is, hiszen a roma és nem roma közösségek alkalom adtán szembesülnek a való életben is azzal az isteni tanítással, miszerint Jézus Krisztusban mindannyian testvérek vagyunk. Ez a gondolat egy hívő ember számára az előítéletek által épített falak lebontásának előszobáját jelentheti. Nyilvánvaló, hogy minél több pozitív példával – természetesen mindkét oldalról - szembesül az ember, annál valószínűbb, hogy megszületik az a gondolat, miszerint nem minden ember ugyanolyan, ezért esélyt kell adni a másik megismerésében rejlő lehetőségek kibontakozásának. A magyarországi roma pasztoráció habár ez a legfontosabb célja, nem csupán az emberek lelki gondozásáról szól. Olyan programokat szervez országszerte, amelyek többek között a gyermek-és felnőtt oktatásra, munkahelyteremtésre, egzisztenciális helyzetük javítására fókuszál, hiszen csak így érhető el a teljes siker. De miről is szól ez a siker?
A demográfiai mutatók jelen állása szerint 2050-re a roma népesség elérheti az aktív magyar lakosság felét. Ez röviden annyit jelent, hogy a romák integrációja egyértelműen a többségi társadalom érdeke is. Ha a roma társadalom, gazdaságban betöltött szerepe nem változik és társadalmi kirekesztettsége nem enyhül jelentős mértékben a jelenlegihez képest, gyermekeink és unokáink korának nagy gazdasági- politikai-társadalmi válságát okozhatja a nagy létszámú, gazdaságilag inaktív roma lakosság. Nincs ország, amely olyan stabil társadalombiztosítási rendszerrel bír, amely - ugyan feltételes kalkulációk mellett- ilyen létszámú és arányú, szinte kizárólag a szociális hálóra támaszkodó csoportot elbírna. A helyzetnek ebből a szemszögből történő megvilágítása rögtön rádöbbenthet minket arra, hogy a roma társadalom felzárkóztatásának kihívásokkal teli folyamata és ennek fontossága nem csupán egy távolban lebegő délibáb, hanem korunk egyik kulcsfontosságú, jövőnket is befolyásoló sarokköve.
Az egyházak felismerték, hogy az oktatási és nevelési tevékenység kardinális szerepet játszik a roma közösség belső átalakulásában. Hazánkban jelenleg csak a baptista oktatási intézményekben 5000-7000 roma diák tanul, a katolikus iskolákban ez a szám még nagyobb. Látnunk kell, hogy az egyházi intézményekben tanuló roma fiatalok jelenléte, egy óriási lehetőséget rejt magában: az egyháznak módja van közvetlenül a diákoknak hirdetni az örömhírt, hogy azok később gyümölcsöt hozhassanak. Andrásfalvy János atya, a Szalézi rend magyarországi tartományfőnöke úgy fogalmaz: „Igyekezzünk megtanítani a fiatalokat arra, hogy merjenek távlatokba tekinteni, merjenek elindulni a hosszú úton, kísérjük el őket az Örök Atya felé!” Ebben segít többek között a magyarországi roma pasztoráció országos hálózata és a keresztény roma szakkollégiumi hálózat is. Ezek mindegyike azon munkálkodik, hogy a fiatal romák és nem romák lelki megújulásán keresztül az egymással szembeni előítéletek enyhüljenek. Továbbá a minőségi oktatás és képzés lehetőségének biztosítása és a lemorzsolódás csökkentése is fontos céljuk, hiszen a munkapiaci körülmények megkövetelik a szakképzett munkaerőt. E mellett pedig elengedhetetlen növelni azon fiatalok számát, akik a magyar-cigány párbeszédben hatékonyan képesek közreműködni. A fent említett roma szakkollégiumok megtestesítik a magyarországi romák integrációjának keresztény értékeken és minőségi oktatáson alapuló alternatíváját. A Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat 2011 márciusában alakult, 8 egyházi fenntartású és 3 egyetemi igazgatású működik országszerte. Fennállása óta minden évben több száz tehetséges roma diák kap lehetőséget arra, hogy hitük és tudásuk elmélyítésével, roma és magyar kettős identitásuk vállalásával példává váljanak és a cigány-magyar együttélést alapjaiban átformálják.
Összegezve elmondható, hogy a Hazánkban élő roma lakosság integrációját illetően a munka elkezdődött, folyamatban van, azonban olyannyira gyerekcipőben jár, hogy minden segítségre óriási szükség van. Ígéretes, hogy az imént részletezett összefüggéseket egyre több világi intézmény felismeri, és komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy javítsák a magyar cigányság esélyeit, főként az oktatás területén. Meggyőződésem, hogy amennyiben az egyház munkáját a továbbiakban is egy, a roma integrációt nem politikai, hanem nemzeti kérdésnek tekintő kormány támogatja, akkor közös munkájukkal elérhető a cigány lakosság oly mértékű integrációja, amely túllendítheti hazánkat a fent részletezett baljós jövőképen. Hálás vagyok, hogy az én életem alakulásában jelen van az egyház és egy olyan tehetséggondozó program is, mint a Mathias Corvinus Collegium Aranypánt ösztöndíjas programja, melynek mottója Kovács József Hontalan egyik meghatározó gondolata: „Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságom.”
