E könyv megjelenésének évében, 1699-ben máris öt kiadása követte egymást, valamint egy spanyol fordítás. Később szinte valamennyi európai nyelvre lefordították. Szerzője François de Salignac de La Mothe-Fénelon volt, egy ősi périgord-i család sarja, aki papi pályára lépve pedagógiai műveket írt. 1689-ben XIV. Lajos unokájának, Burgundia hercegének egyik tanítójává, majd Cambrai érsekévé nevezték ki. Irodalmi művekkel próbált mintaszerű uralkodót faragni a Napkirály legidősebb unokájából, aki azonban még nagyapja életében elhalálozott. Az érsek már tanítványa életében kegyvesztett lett. Előbb egy névtelen röpiratban bírálta XIV. Lajos hódító külpolitikáját, s azzal vádolta a Napkirályt, hogy adóival tönkreteszi a társadalmat, majd támogatta a quietizmus misztikus megújulási mozgalmát, s egyes tanításait a pápa is elítélte. Ideálja a vallásos, egyszerű, luxust megvető uralkodó volt, aki fenntartja a társadalmi rendek szigorú elkülönítését. Fénelon nem vette figyelembe a vallás és a politika szféráinak elkülönülését, s azt sem, hogy egy húszmilliós társadalmat aligha lehet úgy kormányozni, ahogy egy apa irányítja gyermekeit.
Leghíresebb műve, a Télemakhosz kalandjai (Les Aventures de Télémaque) a XVIII. század egyik bestsellerének bizonyult. Idegen nyelvű kiadásainak pontos számát máig sem sikerült meghatározni, de népszerűségét jelzi, hogy Pierre-Valentin Faydit francia író már 1700-ban két kötetet publikált a Télemakhosz-mániáról (Télémachomanie). A regény kétnyelvű kiadásait a nyelvoktatáshoz használták fel, a német államok területén ez volt az első angol nyelven kiadott könyv (1726), és még a XVIII. században két latin nyelvű, verses átirata is megjelent Berlinben és Párizsban. Az 1715-ben trónra lépő XV. Lajost új Télemakhoszként magasztalták, Marivaux pedig 1717-ben paródiát készített a regényből. Az arisztokrata udvarok valamennyi bírálója magasztalta, Montesquieu ugyanúgy kedvelte, mint Rousseau, aki Emil, avagy a nevelésről című könyvében Fénelon hőseihez hasonlította önmagát és neveltjét. A Télemakhosz kalandjait dicsőítette az Enciklopédia, ott állt Robespierre könyvespolcán, Thomas Jeffersonnak pedig egy francia, egy angol és egy spanyol kiadás is a birtokában volt. Amikor XV. Lajos francia király fia, Lajos Ferdinánd dauphin gyermekei neveltetését tervezgette, és érdeklődött anyai nagyapja, Leszczyński Szaniszló véleménye iránt, Lotaringia uralkodó hercege így írt neki: „Őszintén beismerem magának, hogy az egyetlen fejedelmi neveltetés, amely modellként szolgálhat számunkra, a maga nagyapjáé volt.” (Vagyis Burgundia hercegéé, a Napkirály unokájáé.) „XIV. Lajosnak nem volt más tanítója, mint a józan esze. Fia gyengébb volt nála, pedig őt Bossuet nevelte. Nem tudom, hogy Bossuet, aki oly nagyszerűnek bizonyult a férfiakkal, le tudott volna-e ereszkedni a gyermekekhez. Ebben állt Fénelon nagy tehetsége.”
A száraz és unalmas irományok után a XVIII. századi diákok valószínűleg olyan örömmel és megkönnyebbüléssel olvasgatták Fénelon regényét, mintha egy mai diáknak az elvont filozófiai értekezések után A gyűrűk ura vagy A tűz és jég dalaköteteiből kellene levonnia az erkölcsi tanulságokat. A regény hőse ugyanis, az ifjú Télemakhosz, Odüsszeusz fia elképesztő kalandokat él át. Párviadalokat vív meg, ütközetekben harcol, a fordulatos cselekményben egymást követik a hajótörések, összeesküvések, hadjáratok és menekülések. Sőt, a hős még a túlvilági birodalmakba is ellátogat, ahogy ezt Homérosz és Vergilius eposzainak főszereplői is megtették. Mellette pedig ott áll az író „szócsöve”, Minerva istennő, akiről oly sokszor olvashatjuk az Odüsszeia énekeiben, hogy „Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.” Vagyis az istennő Mentórnak, Odüsszeusz idős barátjának az alakjában kíséri el Télemakhoszt utazásaira, s gondoskodik róla, hogy minden kalandból levonják a megfelelő tanulságot.
Fénelon műve minden bizonnyal elnyerte Berry hercegének, a későbbi XVI. Lajosnak tetszését, mert felnőtt korában saját gyermekeivel is elolvastatta. Mit tanulhatott gyermekkora kedvenc olvasmányából? A regény elsősorban megerősítette mindazt, amit apjától és nevelőitől hallott, vagyis összegezte a paternalista, vallásos monarchia alapszabályait. Az uralkodót „nem őérte magáért tették királlyá az istenek, azért király, hogy a népeié legyen. Népeinek tartozik ő adni minden idejét, minden gondoskodásit, minden szeretetét. És csak annyiban méltó a királyságra, amennyiben maga magát elfelejti, hogy a közjó érdekében feláldozza magát.” A társadalom tagjait úgy kell kormányozni, mint birkákat és kiskorúakat: „A király csak azért király, hogy gondja legyen az ő népére, mint a pásztornak az ő nyájára vagy mint az atyának háza népére…” Az alattvaló még a zsarnoki uralkodónak is feltétlen engedelmességgel tartozik: „Ami engem illet, én félem az isteneket: akármibe kerüljön az nekem, hűséges leszek ahhoz a királyhoz, akit nekem adtak. Jobban szeretném, hogy ő ölessen meg engem, mint hogy én öljem meg őt, vagy ne védelmezzem meg az ő életét.”
Fénelon azonban mindenképpen el akarja kerülni a zsarnokságot. Ezt két tényező biztosíthatja: egyrészt az uralkodó jóságos, szeretetteljes és bölcs viselkedése, másrészt a törvények tiszteletben tartása. Mentór így beszél Télemakhoszhoz, a majdani uralkodóhoz: „Szeresd a te népeidet, mint gyermekeidet, abban találj gyönyörűséget, hogy ők téged szeretnek, és vidd véghez azt, hogy azok soha a békességet és örömet ne érezhessék, hogy az eszükbe ne jusson, hogy a jó király az, aki nekik e gazdag ajándékokat szerzette. Az olyan királyok, akik csak arra törekednek, hogy féljenek tőlük, és elnyomhassák alattvalóikat, … az emberi nemzetnek ostori.” A király egyáltalán nem áll a törvények felett: „…Mindent megtehet a népekkel, de a törvények is mindent megtehetnek vele. Teljhatalma van, hogy jót cselekedjen, de meg vannak kezei kötve, hogy rosszat ne cselekedhessen… Azoknak, kiknek kezeiben vannak a törvények, hogy a népeket igazgassák, mindenkor a törvényektől kell magukat igazgattatni hagyniuk. A törvénynek kell uralkodni, nem az embernek.” Ez az utóbbi gondolat az európai politikai gondolkodás egyik alapeszméje, amelyet mind az ógörög, mind a latin gondolkodók műveiben megtalálhatunk. A XVII. században a klasszikus republikánus eszméket felelevenítő, angol James Harrington fogalmazta meg: „A kormányzás… mesterség, mellyel az emberek civil társadalmát megalapozzuk és fenntartjuk a közös jog és érdek alapján, vagy (ahogy Arisztotelész és Livius mondta) ez a törvények uralma és nem embereké.” Ugyanezt hangoztatták később a felvilágosodás legkülönbözőbb brit, francia és amerikai képviselői. Vagyis bármilyen sokszor emlegette Fénelon az uralkodók osztatlan hatalmát, a jogállam alapelvének elfogadásával korlátozta is ezt a hatalmat.
Fénelon már nem csak az ősi törvények óvatos módosítását fogadja el, hanem olyan törvényhozó tevékenységet is felvázol, amellyel radikálisan átalakíthatják az emberek mindennapi életét. A képzeletbeli Salentum királyságban a bölcs Mentór (vagyis Minerva istennő) egész sor új törvényt vezet be. Fénelon ideálja a szigorú rendi elkülönülés mezőgazdasági tevékenységen alapuló társadalma, melyben a törvényhozó pontosan előírja a nem kevesebb, mint nyolc rendnek, mekkora földet birtokolhatnak, hogyan étkezzenek, milyen házakban lakjanak, mivel legyenek felszerelve a háztartások, és milyen ruhát viselhetnek. „A rabszolgák setét szürke színben járnak” – írja, tehát Salentum távolról sem a szabadság és egyenlőség hazája. Mentór erkölcsös, egyszerű életet élő társadalmat kíván létrehozni, s ezért egyik fő célja „kiirtani a pompát, mely az erkölcsöket megvesztegeti.” Nincs szükség díszes házakra: „Felettébb ragaszkodik az a földhöz, aki azon olyan hajlékot csinál magának, amely sokkal tovább tartson magánál…” Mentór szűk keretek közé szorítaná a művészeteket is, ezért betiltaná „a puha és asszonyos muzsikát, mely az ifjúságot megvesztegette… A képfaragókat és képírókat nem kell egyébre fordítani, hanem hogy a nagy embereknek és nagy cselekedeteknek emlékezetit fenntartsák.” Még az étkezési fűszereket is kitiltja Salentumból, és „ha igen sok szőlőt plántáltak, azt ki kell vágni. A bor a legnagyobb gonoszoknak kútfeje a népek közt.” Mintha minden zavarná, amelyben valaki élvezetet találhat az erkölcsös magatartáson való örvendezésen kívül.
Fénelon város-ellenessége és a luxus iránti megvetése a francia forradalom Spárta-imádó radikálisainak is elnyerte volna a tetszését: „Melyik ér többet, monda Mentór, egy város-e, amely márvánnyal, arannyal, ezüsttel kevélykedik, de a mezeje el van hagyva és terméketlen? Vagy egy jól művelt és termő mező, egy középszerű és erkölcseiben módot tartó várossal?” A kereskedelmet viszont Fénelon felszabadította volna minden kötöttség alól. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy XVI. Lajos uralkodása első évében oly könnyen elfogadta Turgot fiziokrata gazdaságpolitikáját. Bár Mentórnak a társadalmi élet minden aspektusára kiterjedő előírásai mélységesen konzervatív jellegűek, Fénelon tanítványa végső soron a felvilágosodás legfontosabb üzenetét fogadta el: megfelelő törvényhozással világunk teljesen átalakítható, az embereket pedig boldoggá lehet tenni.
Vajon a hallgatag és titoktartó magatartás fontosságát is Fénelontól tanulta meg XVI. Lajos? „Aki nem tud hallgatni, nem méltó arra, hogy másokat igazgasson – olvashatjuk a regényben. Mentór még a bizalmas barátoktól is óvta tanítványát: „Ne bocsásd őket a te legtitkosabb tanácskozásidba. Legyen mindenkor készen egy olyan rugód, mellyek akaratod szerint mozgathasd őket, de ne add soha kezekbe a te szívednek és dolgaidnak kulcsát.” A nevelés a regényben eredményesnek bizonyul: „Télemakhosz mind azok mellett a hibák mellett is, melyeket benne látunk, sokkal okosabb volt a titoknak megtartásában. Ez által az ő szíve általláthatatlanná és hozzájárulhatatlanná lett; legjobb baráti sem tudtak tőle egyebet, hanem csak azt, amit hasznosnak ítélt nekik megjelenteni.”
XVI. Lajost a történészek különösen visszafogott, kiismerhetetlen uralkodóként mutatták be, olyan is akadt köztük, aki életrajzának ezt az alcímet adta: „A hallgatag király”. Egyszer kijelentette: „Jobban szeretem, ha hallgatásomat magyarázzák, mint ha a szavaimat.” Vajon Jézusra gondolt, aki hallgatással válaszolt Pilátus híres kérdésére? A hallgatagság, titoktartás magától értetődő követelmény volt az uralkodók körében. Valamennyien tisztában voltak azzal, hogy egyetlen elejtett szavuk, gesztusuk, önkéntelen mosolyuk is a legsúlyosabb következményeket vonhatta maga után, főnemesi családok sértődését, az udvari klánok átrendeződését, nagyhatalmi szövetségek megrendülését. Már XIV. Lajost is „a kiszámított hallgatással és a kitérés művészetével” jellemezte egyik életrajzírója. A Napkirály fiához írott, híres Instrukció című művében úgy fogalmazott, hogy az uralkodóknak „elegendő visszafogottsággal kell rendelkezniük ahhoz, hogy semmit se döntsenek el azonnal, ami töprengést igényel, és megfelelően kell uralkodniuk arckifejezésük és szavaik felett, hogy megismerjék mindenki érzelmeit, anélkül, hogy a sajátjaikat másokkal is tudatnák, mint akikkel kívánják, vagy inkább egyáltalán senkivel sem…” Utóda, XV. Lajos ifjúkorában olyan hallgatag volt, hogy első menyasszonya, V. Fülöp spanyol király lánya tapsolni és ujjongani kezdett örömében, amikor vőlegénye nagy ritkán szólt hozzá egy szót. Argenson márkija kijelentette róla, hogy „kifürkészhetetlen és kiismerhetetlen”, maga XV. Lajos pedig így írt egy levelében unokájának, Ferdinándnak, Parma hercegének: „Bármiről van szó, legyen nyugodt, és senkinek se hagyja, hogy észrevegye, mit is gondol.” A titoktartó, hallgatag viselkedés tehát nem XVI. Lajos saját jellemvonása volt, hanem az uralkodók számára ajánlott magatartás. E téren csak elődei példáját követte, Fénelon pedig csak megerősítette törekvését.
A szerelem és a szexualitás terén Fénelon egy szent életű érsekhez illő nézeteket vallott. Küproszt, Vénusz istennő szigetét veszedelmesebb helynek tüntette fel még az alvilágnál is. Amikor a regényben Cupidó (vagyis Ámor) gonosz mosollyal célba veszi Télemakhoszt, Minerva istennő az „égiszével” fedi be a fiatalembert, s e szavakkal űzi el a szerelem istennőjének fiát: „Távozz innen, vakmerő gyermek! Nem fogsz te legyőzni soha másokat, mint az alávaló lelkeket, akik jobban szeretik a te gyalázatos gyönyörűségeidet, mint a bölcsességet, az erényt és a dicsőséget!” Télemakhosz számára pedig egyetlen megoldást javasol: a fejvesztett futást. „Menekülj e kegyetlen földről, e pestises szigetről, ahol nem szívnak be egyebet bujaságnál! Itt a legbátrabb virtusnak is reszketni kell, és magát meg nem mentheti mással, hanem csak szaladással.”
Az ifjú Télemakhosz természetesen nem marad érzéketlen Vénusz varázslatára, de belátja Mentór (Minerva) igazát, és így panaszkodik: „Ó, miért nem vagyok én fejér hajjal befedve, meggörbítve és a koporsó szélén, mint nagyatyám, Láertész! A halál édesebb lenne nékem, mint ez a gyalázatos erőtlenség, amelyben látom magamat.” Mentór pedig így sürgeti: „Szaladj… szaladj, siess elfutni! Itt a föld nem hoz egyéb gyümölcsöt méregnél; a levegő, melyet beszívnak, dögletes; a ragadós nyavalyában lévő emberek nem egyébért beszélnek egymással, hanem hogy egymásnak által adják a halálos mérget. A tunya és becstelen gyönyörűség, mely a Pandóra pixiséből kijött gonoszok közül legirtóztatóbb, elpuhíttya a szíveket, és itt semmi erény meg nem marad. Szaladj, mit késel, hátra se nézz futtodban, töröld ki elmédből legkisebb emlékét is ennek az átkozott szigetnek!” Talán a világirodalom egyetlen írója sem tüntette fel ennyire visszataszítónak a szerelem varázsát, mint a Télemakhosz… írója.
Vajon Fénelon csak a szexuális kicsapongástól próbálta visszariasztani ifjú olvasóit? Nem erről van szó, mert Minerva szerint „a vastag vétek irtózást szerez, a baromi szemtelenség megharagít; de a magát tartózkodva viselő tisztességes szépség sokkal veszedelmesebb. Aki ezt szereti, azt gondolja, hogy csak az erényt szereti, és észrevétlenül átengedi magát egy olyan szenvedély csalárd édesgetéseinek, amelyet csak akkor vesz észre, amikor már késő azt eloltani.” Vagyis a szemérmes és érzelmeken alapuló szerelem is veszedelmes, és boldogtalanságot okoz, mert viszonzatlan marad: „A kegyetlen Szerelem, hogy az embereket gyötörje, azt cselekszi, hogy nem szeretik azt a személyt, aki őket szereti.” Egyetlen megoldás létezik: „Fuss el Télemakhosz, fuss el! Nem lehet a Szerelmet másként legyőzni, hanem csak elfutással. Az ilyen ellenség ellen abban áll a vitézség, hogy félj és szaladj!”
Természetesen nem vezethetjük vissza XVI. Lajos későbbi szexuális problémáit kizárólag Fénelon tanítására. A gyermekekre elsősorban családtagjaik gyakorolnak maradandó hatást, másodsorban tágabb környezetük, neveltetésük, és csak csekélyebb mértékben az olvasmányaik. XVI. Lajost azonban kisgyermek korától arra nevelték, irtózzon nagyapja vonzó szeretőitől, és imádkozzon, hogy hagyjon fel bűnös, erkölcstelen életmódjával, mellyel oly sok szomorúságot okozott nagyanyjának. Szülei a valláserkölcs előírásait követték, s apja – minden ellentétes híresztelés dacára – nem csalta meg egyik feleségét sem. Az érzékiség, a hedonizmus, a szexuális szabadosság annak az udvarnak volt a jellegzetessége, amelytől a család tudatosan elhúzódott. A nagyapa feltűnően nőies szeretőinek mindennapos látványa nyilván zavarba hozta az önbizalomhiánytól szenvedő unokát, akinek gátlásait csak tovább erősíthette, amit kedvenc regényéből megtudhatott a szerelemről.
Fénelon egy másik gátlást is megerősíthetett: azt, amelyet a vérontás ellen alakítottak ki a személyiségében. A Télemakhosz… írója mélységesen elítélte XIV. Lajos háborús politikáját, és úgy vélekedett, hogy az igazságos uralkodónak el kell kerülnie a vérontást. „Irtózunk attól a baromságtól, mely a nagyravágyásnak és dicsőségnek szép nevei alatt, bolondul pusztítja a tartományokat és ontja az emberek vérét, kik mindnyájan atyafiak… Az egész emberi nemzet nem egyéb, hanem egy háznép, mely az egész földnek színén elszéledt. Minden népek atyafiak, és úgy kell egymást szeretniük, mint atyafiaknak. Jajj azoknak az istenteleneknek, kik az ő atyafiaknak vérében, mely ő maguk vére, kegyetlen dicsőséget keresnek.” A pacifisták örök dilemmájára (hogyan védelmezzék meg a békés országot a külső támadóktól?), Fénelon a következő választ adta: „…Hogy a nemzet el ne puhuljon, és a hadakozást el ne felejtse, az ifjú nemességet az idegenek hadakozásiba el kell küldeni.” XVI. Lajos pontosan így cselekedett, s a forradalom előtti, egyetlen háborújában az óceánon túlra küldte „az ifjú nemességet”.
Leghíresebb elődjei, XIII. és XIV. Lajos fiatal korukban alig várták, hogy átvehessék a hatalmat. XV. Lajos már nem volt ennyire magabiztos. Félénk volt, határozatlan, és önbizalomhiánnyal küszködve egyszer így írt Noailles marsallnak: „Nem vagyok nagyon szellemdús, de annyi bizonyos, hogy megteszem, ami tőlem telik.” Croÿ herceg, aki jól ismerte, azt mondta róla, hogy minden megvolt benne, hogy a világ legnagyobb királya legyen, „de nem bízott meg eléggé magában… A szerénysége olyan tulajdonsága volt, amelyet már bűnös méretűre fejlesztett.” Szorongását a fia is örökölte, aki gyakran emlegette azt a „balszerencsét, hogy egyszer trónra léphet”. Unokáját, a majdani XVI. Lajost pedig kedvenc olvasmánya is arról győzte meg, hogy trónra lépése után nem reménykedhet a boldogságban. Fénelon regényében ugyanis szinte minden fejezetben efféle mondatokat találhatunk: „Ó mily boldogtalan, aki felette áll a többi embernek!... A legjobb királyok sem boldogok, mert majd sohasem cselekszik azt a jót, amelyet akarnának… Ó, melly esztelen az, aki az uralkodást keresi! Boldog az, aki megelégszik a hivatal nélkül való csendes állapottal, melyben a virtust nem olyan nehéz követni…Mely csalárd a királyság! Aki azt messzirül nézi, nem lát egyebet nagyságnál, fényességnél és gyönyörűségeknél: de közelebbrűl minden tövisbűl áll... Félj hát fiam, félj ettűl a veszedelmes hivataltúl, fegyverkezzél fel erős szívvel te magad ellen, a te indulatid ellen és a hízelkedők ellen.”
