Általánosságban véve elmondható, hogy ha a szegényebb és konfliktusokkal sújtott arab országokban (pl. Libanon, Szíria, Jemen, Líbia) nem sikerül tartós megoldást találni az ellátási problémákra, akkor az egy újabb, elvándorlást motiváló faktort jelenthet, ami tovább mélyítheti az évek óta húzódó migrációs válságot. Ebből kifolyólag kijelenthetjük, hogy

hatalmas vétek volna az arab világban végbemenő negatív folyamatok ignorálása, mivel azok hatással vannak Európa, és végső soron Magyarország biztonságára is, nem mellesleg humanitárius és lelkiismereti kérdéseket is felvetnek.

Az arab országokban egyre jobban érezhető élelmiszer-krízis három fő okra vezethető vissza:

  1. Az alacsony termelési tevékenységre, ami a csapadékmentes és aszályos időjárás, valamint a korlátozott öntözési lehetőségek miatt alakult ki;
  2. A belső kereslet folyamatos növekedésére, mivel a régióban a világ legdinamikusabban növekvő populációi élnek (pl. Egyiptom lakossága évi 2 millió fővel, Irak lakossága évi 1 millió fővel növekszik);
  3. A több évtizede húzódó máig megoldatlan strukturális gazdasági problémákra (importtól való túlzott függés, mezőgazdasági termelés visszaesése, magas munkanélküliségi ráta, gazdasági diverzifikáció elmaradása stb.).

Mindezek miatt az arab országok nagymértékben támaszkodnak az Oroszországból és Ukrajnából importált gabonafélékre, és búzájuk több mint 60 százalékát a két országból vásárolják. Az igazi gondot most az okozza, hogy zavar keletkezett az ellátási láncokban, valamint az ukrán gabona szinte egyáltalán nem jut el az importáló országokba, és drasztikus áremelkedés is tapasztalható a globális élelmiszerpiacon. Azok az államok, amelyek már korábban is gazdasági problémákkal vagy konfliktusokkal néztek szembe, most még nehezebb helyzetben találták magukat, amire sürgősen megoldásokat keresnek. A források diverzifikálása pedig korántsem egyszerű feladat, mert az olaj magas ára meglehetősen költségessé teszi a gabonafélék távoli termelőktől való importját.

A Közel-Keleten és Észak-Afrikában (MENA-régió) emberek milliói már jóval azelőtt szenvedtek az éhezés és az alultápláltság súlyos következményeitől, hogy a COVID-19 világjárvány zavart okozott volna az ellátási láncokban. Most az ukrajnai háború tovább fokozza az élelmiszer-ellátásra eddig is jellemző bizonytalanságot. Az ENSZ szerint2022 márciusában az élelmiszerárak a valaha volt legmagasabb szintre emelkedtek Oroszország ukrajnai inváziója következtében, és e trend folytatódhat világszerte. 

Az arab országok politikai stabilitásához nagymértékben hozzájárul, hogy a különböző kormányok mesterségesen alacsonyan tartják a kenyér és más alapvető élelmiszerek árát. Azonban a történelem folyamán, ha gazdasági okok miatt e segítséget megvonták az állampolgároktól, akkor gyakran történtek lázadások és súlyos konfliktusok a lakosság és a mindenkori hatalom között. Például Egyiptomban véres zavargások törtek ki, miután 1977-ben megszüntették a kenyértámogatásokat, de hasonló események történtek más arab országokban is. 

A politikai törékenység és a nemzetközi élelmiszerpiacoktól való nagymértékű függés kombinációja számos MENA-országban könnyen társadalmi instabilitást eredményez, amely gyakran a globális élelmiszerár-emelkedések nyomán alakul ki. Jó példa erre a régióban 2011-ben bekövetkező forradalmak sorozata – amelyet gyakran „arab tavasznak” is neveznek –, amely egybeesett a FAO élelmiszerár-indexének történelmi csúcsdöntésével.  2010 decemberétől Tunéziában az erőszakos és erőszakmentes tiltakozások forradalmi hulláma gyorsan átterjedt Észak-Afrika és a Közel-Kelet további államaira. E folyamat az autokratikus rezsimek megdöntéséhez vezetett Tunéziában és Egyiptomban, valamint elhúzódó konfliktushoz Szíriában, Líbiában és Jemenben, de sok más országban is voltak tiltakozások és kormányerőkkel való összecsapások. Azonban érdemes óvatosan kezelni az élelmiszerek inflációjának szerepét az arab tavasz előidézésében.  A probléma ennél lényegesen komplexebb, mivel a helyi forradalmak kirobbanásában az élelmiszerár-index emelkedésén túl markáns szerepet játszottak az egyre mélyülő társadalmi egyenlőtlenségek és az évtizedekig tartó politikai jogfosztottság is, amelyek szintén katalizátorként működtek.

A különböző arab országok eltérő módon reagálnak a krízisre, aminek megfelelően két csoportot különböztethetünk meg:

  1. A nyersanyagban gazdag Öböl-menti olajállamok proaktív stratégiákat dolgoznak ki (például az Egyesült Arab Emírségek vagy Szaúd-Arábia). A szárazságnak ellenálló durumbúzafajták előállításával kísérleteznek, és néhány éven belül önellátóvá kívánnak válni. Emellett stratégiákat dolgoztak ki arra nézve, hogy a közeljövőben sokkal kisebb mértékben kelljen az orosz és ukrán gabonára támaszkodniuk. Ez főként az öntözési rendszerek fejlesztését, a mezőgazdasági területek növelését és a hatékonyabb gazdálkodást jelenti.
  2. A második csoportot az erőforrásban szegényebb vagy konfliktusokkal sújtott államok alkotják, amelyek külső támogatásra szorulnak (például Libanon, Jemen vagy Szíria). Ezen országok némelyike élelmiszer protekcionista politikát folytat (mint például az észak-afrikai arab országok), aminek értelmében megtiltották az alapvető élelmiszerek exportját és felhalmozzák, valamint adagolják készleteiket. Az olaj exportjából élő Irak új, távoli beszállítók után néz (például Ausztrália). Egyiptomban pedig jól sikerült az ez évi betakarítás, ami kilenc hónapra növelte stratégiai búzatartalékukat, aminek köszönhetően némi időt nyertek. Igazán kritikus helyzetben a háborúval sújtott Szíria és Jemen és a gazdasági összeomlás szélén álló Libanon van, mivel külső segítség nélkül képtelenek volnának az élelmiszer-krízis leküzdésére.

A Human Rights Watch megoldási javaslatokat gyűjtött össze egy friss jelentésben, amelyben leírták, hogy a válságot csak nemzetközi összefogás útján, az exportáló és importáló országok együttműködésén keresztül, valamint alternatív ellátási láncok létrehozása által lehet leküzdeni. Azt is kijelentették, hogy

a kormányoknak és a nemzetközi intézményeknek növelniük kell a humanitárius segítségnyújtást azon államok számára, amelyek nem rendelkeznek megfelelő forrásokkal.

Az előbb ismertetett javaslatok azonban kissé utópisztikusnak tűnnek, és nem képesek hosszútávon javítani a bajba jutott országok helyzetén, ezért az igazi megoldást az importtól való függetlenedés és az önellátás irányába való elmozdulás jelentené, amit azonban a korábban már szóba került környezeti tényezők nehezítenek. Ha a közeljövőben az arab világban nem tudnak gátat szabni az éghajlatváltozás negatív hatásainak, az élelmiszerválság súlyosbodásának, valamint a dinamikus népességnövekedésnek, akkor könnyen lehet, hogy újfent forradalmak sorozata fog végigsöpörni a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, aminek a következményei rövid idő alatt Európát is elérnék.