Az első hír, amely felkeltette a nagyközönség figyelmét az volt, hogy Törökország bejelentette, blokkolni fogja Svédország és Finnország csatlakozását az Észak-atlanti Szerződéshez. A két északi állam eddig még nem kérte a felvételét az 1949-ben alapított NATO-hoz, de a február végi, Ukrajna elleni orosz agresszió teljesen megváltoztatta a hozzáállásukat. Sauli Nénistől finn elnök és Sanna Marin kormányfő 2022. május 15-én, Magdalena Andersson svéd miniszterelnök pedig egy nappal később jelentette be, hogy országa csatlakozni kíván az Észak-atlanti Szövetséghez. Ehhez az is kellett, hogy az eddig semleges országokban a lakosság nagyrésze is támogassa a csatlakozási kérelmet. Egy május eleji felmérés szerint Finnországban a csatlakozást támogatók aránya 76%-ra nőtt.  Svédországban a támogatottság nem ér el ilyen szintet, de meghaladja az 50%-ot.

Sosem volt még ekkora össznépi támogatottsága a katonai függetlenség feladásának ezekben az országokba, és ebbe az idillbe rondított bele Törökország a belengetett vétóval.

 Az orosz reakció sem váratott magára sokáig a két ország bejelentése után, Moszkva következményeket helyezett kilátásba, mivel szerintük ez a folyamat a térség militarizálásához vezet, tehát kénytelenek lesznek válaszolni, ha a NATO nukleáris fegyvereket telepít határai közelébe. Az kijelenthető, hogy a jövőben el fognak szaporodni az orosz kibertámadások különböző európai célpontok ellen, valamint egyre gyakoribbak lesznek a diplomáciai vagy katonai provokációk, az energetikai nyomásgyakorlásról nem is beszélve. A bejelentés utáni napokban a Gazprom le is állítottaa finnországi gázexportot. Feltevődik a kérdés, hogy vajon Ankara Moszkva kívánságát teljesíti-e a NATO bővítés lehetséges megakadályozásával? A válasz inkább nem. Az orosz-török diplomáciai viszony, ha nincs is épp mélyponton, de azért nem nevezhető felhőtlennek. Még Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szerint sem reális, hogy Ankara meg fogja akadályozni a két skandináv állam csatlakozását a katonai szövetséghez.

Akkor mégis mi ez a keménykedés? A török álláspont szerint a két északi állam nemcsak, hogy befogadott, de támogatis olyan kurd fegyveres csoportokat, amelyek mind Törökországban, mind Európában terrorszervezetként vannak nyilvántartva. A másik érv szerint, a 2016-os puccskísérlete után, Fethullah Gülen hitszónok számos híve Svédországba és Finnországba menekült a török hatóságok elől. A török kormánypárti média szerint összesen 17 állítólagos PKK-tagot és 33 üldözött gülenistát kellene kiadniuk az északiaknak, ezek azonban nincsenek arról meggyőződve, hogy nem csak egyszerű politikai leszámolásról van szó.

Tehát a NATO bővítés blokkolásának szándéka komplex, egyik részét a török belpolitika, míg a másikat az amerikai-török viszony adja. Május végén a török vezetés nagy felháborodással vette tudomásul, hogy a görög miniszterelnök az Egyesült Államokbeli útján, megpróbálta megakadályozni a törökök F-16-os vadászrepülő beszerzésük. A görög-török viszály nem újkeletű, régóta különböznek tengeri határokról és migrációról, sőt újabban a Földközi-tenger keleti medencéjében felfedezett jelentős földgázmezők hovatartozásáról. De várhatóan az Egyesült Államok vadászbombázó eladási terveit nem fogja túlságosan érinteni a görög vezetők álláspontja. Az Egyesült Államok félelme egy másik, nagy volumenű török harcieszköz beszerzésnél, hogy a legmodernebb F-35-ösök technológiája az oroszokhoz kerülhet.

A fentebb leírtakon túl, a nemzetközi sajtóban egy másik vezető hír volt, hogy Törökország egymillió szír menekült hazatelepítését tervezi rövid időn belül.

Az elképzelés szerint, helyi és nemzetközi civil szervezetek bevonásával, százezer házat építenének a részben török erők által biztosított Idlíb tartományban, ahova önkéntes alapon térhetnének vissza az emberek. A projekt nemcsak lakónegyedekről, hanem mecsetek, iskolák, korházak, játszóterek, valamint ipari létesítmények építéséről szól. De ne tévesszen meg senkit ez a nagy jószándék a török vezetés részéről. Ezen tervek motivációja is nagyrészben belpolitikai, mivel a 2023-as választásokra hangolódva az ellenzék egyre gyakrabban játssza ki a „menekültkártyát”. Ugyanilyen szándékot vélünk felfedezni az Irak területén indított katonai offenzívákkapcsán is. Itt egy harminc kilométer mély „biztonsági zóna” kialakítása a cél egy 1200 kilométeres szakaszon, nem csak a kurd milíciák felszámolása.

 

A szomszédunkban zajló háború kitörése után az európai országok függetlenedi szeretnének az orosz energiahordozóktól, de legalábbis diverzifikálni a beszerzésüket. Erre egy opció lehet a Fekete-tenger alatti, Törökországhoz tartozó nemrég felfedezett gázmező. Az itt található mennyiséget 320 milliárd köbméterre becsülik, ami nagyjából Magyarország 40 évnyi földgázfogyasztásával egyenlő. Igaz, hogy ez a mennyiség nem számít óriásinak, de Ankara tervei szerint már jövőre megindulhat a kitermelés. Eddig nem tervezték a gázkincset kivinni az országból, de a mostani európai energiaigény felülírhatja az elképzeléseket. Mindenesetre az oroszországi gázimport fokozatos csökkentésére irányuló európai erőfeszítések Törökországot helyezhetik az Azerbajdzsánból és Izraelből származó alternatív szállítási útvonalak középpontjába.

Törökország az ukrán gabona elszállítására is bejelentkezett.  

Terveik szerint Odesszából indulva, a Boszporuszon keresztül, egy török hadihajók által biztosított folyosón kéne eljuttatni a háború miatt megrekedt gabonaszállítmányokat és egyéb élelmiszer-alapanyagokat a világ különböző pontjaira. Török tisztviselők szerint a tárgyalások már folyamatban vannak az orosz és az ukrán féllel is egyaránt. 

Ankara nemcsak a Nyugattal próbál egy jobb tárgyalási pozíciót kialakítani, hanem Moszkvával is. A török vezetés párhuzamosan kettős játékot játszik: egyfelől harci drónokkal támogatja Ukrajnát, majd Ankara megtagadta Moszkva néhány hadihajójának belépését a Fekete-tengerre, mindeközben otthont adott az orosz–ukrán-béketárgyalások első két fordulójának. Másfelől Törökország nem vezet be szankciókat Oroszországgal szemben, így akarván bevonzani az orosz pénzeket és turistákat. A török elnök jól lavírozik a nemzetközi politikában, mivel azon kevés vezetők közé tartozik, aki rendszeres kapcsolat tart fenn Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.

Láthatjuk, hogy az ankarai vezetés mennyire ügyesen használja ki az orosz-ukrán háborút geopolitikai céljai érvényesítésének érdekében. A tőle távol eső konfliktust felhasználva akar több legyet is üthet egy csapásra. Prioritás számára a korszerű amerikai fegyverek beszerzése, de a szír menekültek egy nagy részétől is meg szeretne szabadulni, mindeznek érdekében nem tántorodik el a politikai zsarolástól az Észak-atlanti Szerződés Szervezetén belül. Azt se felejtsük el, hogy a 2023-as választási év lesz Törökországban, nemcsak az elnököt választják meg, hanem egyidejűleg a törvényhozás tagjait is. Ezek a külföldi politikai konfrontációk jót tesznek a regnáló politikai erőknek egy igen gyenge gazdasági környezetben. Hogy mekkora sikereket fog az ország geopolitiakailag elérni, az kiderül a közeljövőben.