Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945-ös alapítása óta négy fő céllal rendelkezik. Első és legfontosabb feladata, hogy „őrködjön a nemzetközi béke és biztonság fenntartásán”. Hasonlóan fontos „a nemzetek közötti baráti viszony” és a „nemzetközi problémák megoldására tett közös erőfeszítések támogatása”, illetve, hogy „ezen tevékenységek összehangolását segítse”. Mi értelme van ilyen nemes, de mégiscsak nehezen megfogható elveket megfogalmazni? A válasz az ellentétek elsimításában rejlik.
Az ENSZ több szempontból hasonlít elődintézményére, az 1920-ban létrehozott Népszövetségre. Az elvek, a célok és az eszközök sok tekintetben megegyeznek a két világháború közötti szervezetével. A világbékére való törekvést és az intézményi struktúrát is a Népszövetségtől örökölte meg az utókor. Egy lényeges ponton mégis eltérés mutatkozik.
A Népszövetség nem tudta megakadályozni egy újabb világháború kitörését, mert erőtlen, eszköztelen és tétova volt egy olyan nemzetközi rendszerben, ahol az Egyesült Államok, mint a világ vezető gazdasága nem vett részt az együttműködésben. A Népszövetség Tanácsa, mint végrehajtó szerv nem rendelkezett olyan hatáskörökkel, mint napjainkban a BT, így nem is tudott hatékonyan fellépni a nemzetközi béke ellenségeivel szemben.
Lehet és érdemes is vitát folytatni arról, hogy van-e értelme az ENSZ-nek és hogy milyen szerepet töltött be a világpolitika alakításában. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy fennállása alatt nem került sor újabb világégésre. Akik azt állítják, hogy az ENSZ a nemzetközi diplomácia csődje és jobban járnánk ha nem is lenne ilyen nemzetközi intézmény, azoknak érdemes áttanulmányozni a Népszövetség működésének történetét. Ebben az írásban azt a kérdést vetjük fel, hogy az ENSZ BT, mint a globális kormányzás legfontosabb szerve, nem zsákutcába jutott, hanem esetleg csupán megérett bizonyos átalakításokra.
Az ENSZ legfőbb végrehajtó szerve a Biztonsági Tanács, mely öt állandó és (1965 óta) tíz ideiglenes tagból áll. Az öt állandó tag vétójoggal rendelkezik és a leadott szavazatok közül kilenc szükséges a határozathozatalhoz. Az ENSZ Alapokmányának VII. fejezete biztosítja a BT számára a jogot, hogy a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetése esetén felhatalmazást adjon egy vagy több ország számára, hogy katonai akciót kezdeményezzen a nemzetközi jog és biztonság helyreállítására. A kényszerítő intézkedések azonban csak a legritkább esetben jutnak el a kollektív katonai cselekvés foganatosításáig. A BT által kezdeményezett határozatok gyakran inkább fegyverembargót vagy gazdasági szankciókat irányoznak elő. A BT rendelkezései pedig kötelező érvényűek és azok mindenkire vonatkoznak. Mint látszik a Biztonsági Tanács komoly nemzetközi szereppel bír és az ENSZ legjelentősebb szervének számít. Ezzel együtt súlyos problémák merülnek fel a testület működését illetően. Akik azt állítják, hogy az ENSZ zsákutcába futott, két kritikai szempontot fogalmaznak meg. Egyfelől a Biztonsági Tanács olyan tagokból áll, akik, rendkívüli helyzet esetén nem biztos, hogy közös álláspontra tudnak jutni.
Számos olyan kritika éri a szervezet működését, mely annak cselekvőképtelenségére és értelmetlenségére hívja fel a figyelmet, hiszen amikor a legnagyobb szükség lenne rá akkor döntésképtelen. Érvelésünk szerint nem igaz, hogy a Biztonsági Tanács feloszlatása a legkívánatosabb megoldás, akkor sem, ha az olyan döntéshozatali mechanizmussal rendelkezik, ami az állandó tagok egyetértéséhez kötött. Kína és Oroszország geopolitikai adottságaikból következően ellenérdekeltek a nyugati országokkal és sok esetben egymással is. Az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának szövetséges hatalmak lévén többnyire nem okoz gondot közös álláspontra jutni. A határozathozatal kerékkötője általánosságban véve a vétó. Érzékeny nemzetközi kérdések kezelésében pedig ritkán van összhang az állandó tagok között, nem is beszélve azokról az esetekről amikor az egyik tag közvetlenül érintett egy esetben. Azért hamis állítás „zsákutcának” nevezni a Biztonsági Tanács intézményét, mert ezzel azt feltételezzük, hogy teljes működésképtelenségről van szó. Ez azonban nem igaz. A BT számos esetben képes volt érdemi lépéseket tenni, melyre az 1991-ben elfogadott 678-as számú határozat a legjobb példa. Irak nemzetközi joggal össze nem egyeztethető magatartása ellen ekkor közös fellépés valósulhatott meg. A tény, hogy az ENSZ végrehajtószerve nem működik hatékonyan, nem a BT sajátossága. A nemzetközi szervezetek döntéshozó testületei mind olyan sokszereplős intézmények, ahol az eredmények csak lassan tudnak megszületni, ettől azonban önmagában még nem számítanak zsákutcának.
A Biztonsági Tanács megszüntetésére számos alternatív javaslat született. A kritikusok másik érve szerint, az ENSZ születésekor az azt létrehozó országok a nagyhatalmi együttműködésre alapozták az új szervezetet. Ezért is kaphatott állandó képviseletet és vétójogot a gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaország és Nagy-Britannia. A BT vétójoga csak a nagyhatalmaknak járt, hiszen a cél az volt, hogy elkerüljék a közöttük esetlegesen létrejövő globális katonai konfliktust. Évtizedek óta felmerülő probléma, hogy az akkor érvényes erőviszonyok gyakorlatilag megszűntek és újak vették át a helyüket. Az ENSZ BT-t bírálók másik érve tehát a tagságra vonatkozik. Franciaország és Nagy-Britannia elvesztették nagyhatalmi státuszukat csakúgy, mint gyarmataikat és globális pozícióikat. Felemelkedett viszont egy sor új állam, akik befolyásuknál fogva igényt formálnak az állandó BT tagságra. Az ENSZ BT létjogosultsága ellen érvelők rendszerint erre a változásra hívják fel a figyelmet, mely szerintük értelmetlenné teszi a szervezet fenntartását. Fontos azonban kiemelnünk, hogy a szervezet hiányosságai és hibái ellenére is, olyan funkciót lát el, ami mégiscsak szavatolja a „nemzetközi békét és biztonságot” azáltal, hogy közös platformot biztosít a valamennyi ország, köztük a nagyhatalmak számára is.
Kétségtelen azonban, hogy India, Brazília és Dél-Afrika jelentős gazdasági fejlődésen mentek keresztül az elmúlt fél évszázadban, mely növelte a világgazdaságban betöltött szerepüket, mely által jogosan formálnak igényt a nagyobb nemzetközi érdekérvényesítési lehetőségre. Németország Európa vezető hatalmaként, Japán pedig a világ harmadik legnagyobb gazdaságaként ugyanúgy helyet foglalhatna BT állandó tagjai között. A második világháborúban betöltött szerepük némileg nehezíti ugyan a két ország BT aspirációját, de egyre csekélyebb mértékben. Hogy kik rendelkeznek a Biztonsági Tanácsban állandó székkel, nem az intézmény létjogosultságát kérdőjelezi meg, csupán Nagy-Britannia és Franciaország magatartását, akiket gyarmatbirodalmuk jogosított fel egykor a pozíció elnyerésére. Az ENSZ alapokmányának módosítása kétségkívül bonyolult folyamat és az állandó tagság felülvizsgálata nemzetközi felháborodást váltana ki mind a pozíciójukat elveszítő államok, mind a névsorból kimaradó országok részéről, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen változtatás csakis egyoldalú döntés eredményeként születhet meg.
A BT tagság kérdését nem csak gazdasági alapon lehet megközelíteni. Meglátásunk szerint a feloszlatás helyett, legalább két további szempont szerint újjá lehet szervezni az intézményt. Számos olyan ötlet látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, mely a globális közjó alapján formálná újra az ENSZ végrehajtószervét, ezzel háttérbe szorítva a nagyhatalmi érdekeket. (Hogy ez mennyire reális elvárás, most maradjon zárójelben.) A BT tagjai jelenleg túlnyomóan a globális északot reprezentálják. Mivel az ENSZ globális szervezetként működik, ezért az érvelés szerint, annak csúcsintézménye sem képviselheti kizárólag a fejlett északi országok érdekeit. Kína egy vitatott kivételt képez abban a tekintetben, hogy hova érdemes sorolni. Ezen a helyzeten segítene némileg, ha India vagy Dél-Afrika állandó székhez jutna. Felmerült az is, hogy ilyen léptékű átalakításnál, már nem csak a földrajzi arányosság elvét, hanem kulturális szempontokat is figyelembe kellene venni. Felülreprezentáltak ugyanis a BT állandó tagjai között a fehér keresztény országok, kiszorítva a nemfehér nemkeresztény részeit a világnak. A muszlim és hindu országok egyaránt igényt formálhatnak állandó képviseletre tekintve, hogy a globális népesség jelentős részét teszik ki. A reformjavaslatok széles spektrumának ezutóbbi a legkevésbé kidolgozott pontja.
Nem világos ugyanis, hogy a vallási szempontokat miként lehetne egységes módon figyelembe venni. Nem valószínű, hogy a síita Iránt és a szunnita Szaúdi-Arábiát bármilyen módon lehetne egységesen képviselni csak azért, mert mindketten „mohamedán” vallást követnek. A nemzetközi rendszerben még ma is az államok a legfőbb szereplők, akik rendelkezhetnek ellentétes érdekekkel akkor is, ha közös vallással vagy kultúrával rendelkeznek. Éppen ezért kétséges és további javaslattételre szorul, hogy miként lehetne az ENSZ BT-ben egységes módon képviselni a muszlim vallású országokat.
Mint látszik, a javaslatok többsége hisz a BT megreformálásában és nem annak feloszlatásában gondolkodik. Ezzel pedig implicit módon feltételezik, hogy a testület hiánya nagyobb károkat okozna a nemzetközi béke és biztonság számára, mint annak tökéletlen, de mégiscsak meglevő gyakorlata. A nemzetközi erőviszonyok kétségkívül megváltoztak az elmúlt hetven évben, a BT összetétele pedig nem követte ezeket a változásokat. ami indokolttá teszi az ENSZ BT reformját. Egy Biztonsági Tanács, vagy adott esetben ENSZ nélküli világban, nem lenne olyan egységes egyeztető platform, ahol az államok békés úton rendezni tudnák nézeteltéréseiket. Nem lenne nemzetközi bíróság, ahová az államok peres ügyeikkel fordulhatnának és nem lenne integrált nemzetközi segélyezés sem, ami képes időben segítséget nyújtani a háború és katasztrófa által sújtott területeknek. Az államközi kapcsolatok széttöredeznének, a nagyhatalmak pedig elveszítenék azt a minimális képességüket is arra, hogy ellenőrizzék egymást. Bár az ENSZ intézmények működése nem hatékony, de tevékenységük nagyon is kívánatos. Hiányukkal a nemzetközi közösség pedig elveszítené kríziskezelő képességét.
