A fegyveres csoportokat a szovjet hadsereg viszonylag gyorsan felszámolta ugyan, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy az ellenállás egyéb formái, szervezetei egy csapásra megszűntek volna. Éppen ellenkezőleg. Értelmiségi szervezetek – mint például az Írószövetség, vagy a november 21-én alakult Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa –, illetve munkástanácsok, majd a szintén a szovjet támadás után alakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács működése mutatta meg, hogy az ország nem kíván visszatérni az október 23-a előtti világba. Az ellenállás aktívabb formáját november 11-e, Csepel eleste után sztrájkok és tüntetések jelentették. A Szolnokról Budapestre szállított kormány, illetve annak vezetője, Kádár sem érezhette helyzetét kellőképpen stabilnak. Éppen ellenkezőleg. Jól tudta, hogy pozíciója kizárólag a szovjet katonai jelenléttől függött. A november 4-ét követő első időszakban az új kormány lépéseit leginkább a bizonytalanság jellemezte, többek között azért, mert ekkor még nem igazán vált világossá, hogy létrejöhet-e valamiféle kompromisszum társadalom többségének véleményét képviselő szervezetekkel. November végére aztán kiderült, hogy nem. A Magyar Szocialista Munkáspárt néven újjászerveződött, ekkor már teljes mértékben a szovjet irányba állt kommunista párt vezetősége december elején tartott értekezletén tárgyalta az októberi eseményeket, és levonva a tanulságokat, döntött a követendő stratégiáról. Ezt összegezve, a párt Ideiglenes Központi Bizottsága határozatában leszögezte, hogy már október 23-án megjelentek a „kimondottan ellenforradalmi jelszavak és követelések”. Ebből pedig egy lépéssel megszületett az események minősítése is: „(…) forradalom vagy nemzeti forradalom-e, szembenézve a tényekkel, csak azt válaszolhatjuk, hogy nem volt sem az egyik, sem a másik, hanem ellenforradalom volt”. Ez pedig szabad utat engedett a megtorlásnak.
Ennek egyrészt gyorsan kellett megtörténnie, másrészt pedig a jogszerűségnek legalább valamiféle látszatával kellett bírnia. Kellő gyorsaságát az eljárások egyszerűsítésével, ami leginkább a garanciális elemek mellőzését jelentette, és az eljárás lefolytatására rendelkezésre álló idő meghatározásával lehetett biztosítani. A jogszerűség látszatát a kormány azzal kívánta megteremteni, hogy rohamtempóban gondoskodott a valódi megtorlást lehetővé tévő jogforrások kidolgozásáról.
Nem árt tudni, hogy ekkoriban nem létezett egységes büntető kódex Magyarországon: a hazai büntetőjog két pillére így az 1878-as Btk, a Csemegi-kódex, melynek különös része volt hatályban, illetve a büntető törvénykönyv általános részéről szóló (Btá.) 1950. évi II. törvény volt. Természetesen számos különböző büntetőjogi, ilyen kapcsolódású vagy jellegű jogforrás született az 1956-ot megelőzően, s ezek között szép számmal voltak olyanok is, melyek egyértelműen a kiépülő diktatúra eszközei voltak, de a rendelkezésre álló jogszabályok a megtorlásra mégsem voltak igazán alkalmasak, hiszen például a halálbüntetés kiszabására is jóval szűkebb keretek között volt lehetőség. A cél tehát adott volt, gyors eljárást lehetővé tévő, a forradalomban való részvételt a lehető legszigorúbban sújtó, a társadalmat pedig megfélemlítő rendelkezéseket kellett beépíteni a joganyagba. A korszak sajátosságaként az Országgyűlés meglehetősen rövid ülésszakokban dolgozott, valódi jogalkotói szerepet alig játszott. Az országgyűlés alkotta törvény helyett 1949-től a Népköztársaság Elnöki Tanácsa alkotta törvényerejű rendelet (tvr.) vált meghatározóvá, mely a jogforrási rendszerben a törvénynek felelt meg. A megtorlás céljára alkotott jogforrások döntő többsége is ebben a formában jelent meg.
Már novembertől sorra jelentek meg tehát azok a törvényerejű rendeletek, melyek célja a minél gyorsabb eljárás lehetőségének megteremtése, illetve az ellenállás lehetőség szerint minden lehetséges formájának büntethetővé tétele volt. Az első ilyen szellemben készült jogforrás a november 12-én hatályba lépett 1956. évi 22. sz. tvr. volt, mely a Magyar Közlöny ugyanazon a számában jelent meg, mint ami a Nagy Imre-kormány felmentéséről, és a Kádár-kormány hivatalba lépéséről is tudósított. A meglehetősen szűkszavú jogszabály a „gyilkosság, a szándékos emberölés, a gyújtogatás, rablás, illetőleg fosztogatás, valamint lőfegyver jogtalan használatával elkövetett valamely bűntett vagy ezeknek a cselekményeknek a kísérlete esetében” tette lehetővé az elkövető vádirat mellőzésével történő bíróság elé állítását abban az esetben, ha az elkövetőt tetten érik, vagy ha a bizonyítékok rendelkezésre állnak. Ezt a sebtében kiadott törvényerejű rendeletet váltotta a már jóval részletesebb, 1957. január 15-én hatályba lépő, a gyorsított büntető eljárás szabályozásáról szóló 1957. évi 4. tvr. Ugyanúgy – bár jóval részletesebben – megszabja a bűncselekményi kört, melyben már a közlekedés szándékos veszélyeztetése, a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés, vagy a közérdekű üzem működésének megzavarása is helyet kapott. Ráadásul ebben már nem csupán az eljárást illető rendelkezések, hanem büntetési tételek is szerepelnek: alapesetben halálbüntetést, illetve az eset összes körülményeire tekintettel életfogytiglani, vagy 5-től 15 évig terjedő börtönbüntetést.
A gyorsított eljárás mellett megjelentek a rögtönbíráskodást lehetővé tévő jogforrások is. Elsőként a december 11-jén hatályba lépő 1956. évi 28. tvr. A más néven statáriális eljárás az előzőekhez hasonlóan a gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás és fosztogatás, a közérdekű üzemek megrongálása, ezek kísérlete, fegyverek, lőszer és robbanóanyag engedély nélküli tartása esetére vonatkozott. Újdonságként jelent meg, hogy ezekkel kapcsolatban bejelentési kötelezettséget írt elő. A rögtönbíráskodási eljárást a tvr. katonai bírósághoz utalta, illetve lehetőséget teremtett rögtönítélő tanácsok felállítására is. A rögtönbíráskodás részletes szabályait kormányrendelet (6/1956. (XII.11.)) állapította meg, mely mind eljárási, mind pedig a kiszabható büntetéseket illető pontokat tartalmazott. Az egy hivatásos bíróból és két népi ülnökből álló tanácsnak az eljárást – az ítélethozatalt is beleértve – háromszor 24 óra alatt kellett lefolytatnia azzal, ha ez a határidő nem tartható, akkor az ügyet át kell tenni a rendes bírósághoz. Ami pedig a büntetési tételeket illeti, a bíróságnak alapesetben halálbüntetést kellett kiszabnia akkor, ha a meghatározott cselekményi körben a tanács egyhangúlag bűnösnek mondta a vádlottat. A bíróságnak ezen kívül csak szűk mozgástere maradt: ha az eset összes körülményei nem indokolták a halálbüntetés kiszabását, akkor kiszabhatott 10-től 15 évig terjedő börtönbüntetést is. Ha az érintett a bűncselekmény elkövetésekor még nem töltötte be 20. életévét, akkor halálbüntetés helyett 10-től 15 évig tartó börtönbüntetést, ha pedig nem töltötte be 18. életévét, akkor 5-től 10 évig terjedő börtönbüntetést kellett kiszabni.
A szűkebb értelemben vett, legsúlyosabb megtorlást lehetővé tévő jogszabályokon kívül azért akadt más is. A közbiztonsági őrizet néven (1956. évi 31. tvr.) bevezetett kényszerintézkedés hivatalosan azokkal szemben, akiknek tevékenysége, magatartása a közbiztonságot, illetve a termelő munka és a közlekedés zavartalanságát veszélyeztette. Ennek tartama 6 hónap, ami meghosszabbítható volt. Ha elsőre nem is egyértelmű, de ez volt az internálás intézménye, melyet azokkal szemben alkalmaztak, akikkel szemben más eljárást nem lehetett indítani. Ilyenek lehettek azok, akik bármilyen módon kifejezték a kommunista rendszerrel szembeni ellenszenvüket, vagy egyszerűen jelen voltak a forradalom egy-egy fontos eseményénél. A legismertebb internáló-helyszínek a korábban már bezárt táborok, így a tököli és a kistarcsai lettek. Noha első hallásra jóval enyhébbnek tűnhet, mint a börtönbüntetés, valójában az internálás tartamának bizonytalansága, az embertelen körülmények, a beszervezési presszió, az azt követő rendőrhatósági felügyelet, megbélyegzettség életek százait törte meg.
A magyar társadalom 1957 elejére szembesült azzal, hogy nincs remény, az új hatalom mereven elutasítja a forradalom követeléseit és bármilyen áron, de megtör minden ellenállást. Ehhez azonban még a joganyag megtorlás céljaira szabása sem lett volna elég, biztosítani kellett az igazságszolgáltatás szerveinek közreműködését, a népbírósági tanácsok hadrendbe állítását is. Mindezzel együtt is megdöbbentő a megtorlás brutalitása és tömegessége, tragikus eredményessége, melyről a 229 kivégzett, mintegy 22.000 bebörtönzött és 13.000 internált sorsa tanúskodik.
