A Vitaakadémia négy részes sorozatban mutatja be a nemzetközi kapcsolatok elméletfejlődésén keresztül, hogy miként alakítja a világról alkotott képünket a vita. A nemzetközi kapcsolatok (modern) elméletei a globális rend működéséről, de mindenekelőtt az államok közötti kapcsolatok sajátosságairól beszélnek. Természetesen ettől eltérő elméletek is vannak, melyek más vizsgálati szinten kívánják feltárni a nemzetközi kapcsolatok működésének rejtelmeit. A nyolcvanas évek után kialakult elképzelések szerint például figyelembe kell venni az egyéni döntéshozatal és felelősség szerepét vagy a nemállami szereplők tevékenységeit. De általánosságban elmondható, hogy a nemzetközi tér legmeghatározóbb szereplője ma is az állam, így az első elméletek is erre igyekeztek reflektálni.
Mindenesetre kevés olyan tudomány van, melynek alapítását két dátumhoz is szokás kötni. A nemzetközi kapcsolatok, mint önálló tudományterület 1919-ben született meg az Aberystwyth egyetemen, majd 1948-ban (Hans J. Morgenthau híres Politics Among Nations könyvével) lezajlott egy „második alapításként” számontartott modernizációs fordulat is. Az alapítástól függetlenül a nemzetközi kapcsolatokról való gondolkodás évezredes hagyománnyal bír. Előbb a filozófia, később a történelem, végül pedig a politikatudományok része lett, modern tudományos formáját pedig csak a XX. század második felére nyerte el. „Nemzetközi kapcsolatokról” (vagy másként fogalmazva a politikai közösségek interakcióiról) azóta gondolkodik az emberiség, mióta az első emberi törzs követ vetett a szomszédos közösség tagjaira. A nemzetközi kapcsolatok tudományos igényű kutatását (mint oly sok másik területet is) egy kimondott cél elérése motiválta. Nem az eseményeket alakító dinamikák megismerésére, az összefüggések feltárására és a tények elfogulatlan leírásra törekedett az 1919-ben alapított első nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tanszék sem. Woodrow Wilson amerikai elnök támogatására még ugyanebben az évben létrehozták a szintén nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó Georgetown Egyetem külszolgálati iskoláját.
A húszas évek kutatási intézeteit az első világháború következményei hívták életre, azzal a céllal, hogy megoldást kínáljanak a háborúk elkerülésére. Az egyes elméletek a nemzetközi kapcsolatokra és világpolitikára tett megállapításai gyakran ütköztek egymással. Az ebből adódó ütközésipontok a nemzetközi kapcsolatok „nagy vitáiként” lettek ismertek, melyek közül az első (a két világháború között zajló) idealizmus és a realizmus vitája. A XX. század első felében az úgynevezett „idealista” megközelítés érvényesült a nemzetközi kapcsolatokban, csakúgy, mint azok tanulmányozásában. Fontos megemlíteni, hogy nem egységes irányzatokról beszélünk. A realista és idealista irányzatok egymástól eltérő szinten vizsgálták a nemzetközi rendszert, melyek közül a wilsoni idealizmus bizonyult meghatározó erejűnek, ezért elsőkörben érdemes az idevágó alapvetéseket felvázolni. A wilsoni világkép bemutatását követően kitérünk az erre adott realista válaszokra és végsősoron a két iskola közötti vitára.
Az idealista gondolkodás megértéséhez nem szabad elfelejtenünk, hogy az I. világháború okozta általános sokkhatás a (kül)politikáról alkotott gondolkodást is jelentősen átformálta. A tanulság világos volt. A háborút kirobbantó, zsarnoki dinasztiák ideje lejárt. A négy évig tartó vérontás arra ösztönözte a győztes hatalmakat, hogy tegyenek erőfeszítéseket a (demokratikus értékeken nyugvó) világbéke irányába. A technológiai fejlődés olyan hadászati fegyverek létrehozását eredményezte, melyek pusztító ereje sokszorosa volt a korábbiaknak. A nemzetközi kapcsolatok tudományának első nagy irányzata, az idealizmus (szemben a másik nagy irányzattal, a klasszikus realizmussal) a háborúk elkerülésének lehetőségét vizsgálta. A megközelítés szerint egy globalizálódó nemzetközi gazdaság, olyan interdependenciát (kölcsönös függési rendszert) képes teremteni, mely ellenérdekelté teszi a feleket egy esetleges háborúba való bocsátkozástól. Az idealista megközelítésről általánosságban véve elmondható, hogy központi szerepet szán az antropológiai optimizmusnak (az ember eredendő jóságát hangoztató megközelítésnek), mellyel egybefonódik a világ megváltoztathatóságába vetett hit. A korábbi évszázadot meghatározó (európai) hatalmi egyensúlyi rendszer, a titkos diplomácia és a „reálpolitika” helyett Woodrow Wilson (az irányzat legismertebb képviselője) a kölcsönös bizalmi rendszer kiépítését szorgalmazta. Az amerikai elnök érvelése szerint, nem lehet békét teremteni egy olyan nemzetközi rendszerben, ahol az államok arra kényszerülnek, hogy saját egyéni érdekeiket és biztonságukat védjék. A wilsoni gondolat szerint a biztonságnak kollektív formában kell megvalósulnia, egy olyan általános hatáskörű nemzetközi szervezeten (a Nemzetek Szövetségén) keresztül, mely képes szavatolni az államok közötti békét és útját állni egy újabb világégésnek. Wilson úgy gondolta, hogy
Az intézményeken keresztül kétirányú információáramlás jön létre, mely elősegíti a szorosabb kereskedelmi kapcsolatok kialakulását, ezzel is ellenérdekeltté téve a feleket az egymás elleni hadviselésben. A titkos diplomácia felszámolása és a külpolitikai döntéshozatal demokratizálása pedig rákényszeríti a vezetőket, hogy nyílt lapokkal játszanak. Az alapfeltételezés szerint az emberek természetükből adódóan nem pártolják a háborút, elvégre senki nem akar meghalni a frontokon. A nyilvános diplomácia pedig lehetővé teszi, hogy a közvélemény nyomást gyakoroljon a politikusokra annak érdekében, hogy elkerüljék a közvetlen összetűzést. Ha nincsenek titkos megállapodások, akkor nincsenek félreértések sem, melyek államközi konfliktushoz vezetnek. A korábban említett interdependencia (tehát, hogy pl. függ az ország a szomszédos állam gabona exportjától) érdekkeltté teszi a feleket a nemzetközi rendszer stabilitásának megőrzésében. A kölcsönös függések rendszere a szabadkereskedelemből következik. Az idealista megközelítésben a kereskedelem pacifikáló hatással bír, hiszen az ebből keletkező gazdasági többlet a hazai jólét növekedéséhez vezet, mely erősíti a háborút megakadályozni képes civil társadalmat. A gazdasági jólét mindemellett, az állam egyik olyan alapvető célja, melynek elérése esetén sokkal kevésbe valószínű, hogy a politikusok háborúba bocsátkoznak.
A nemzetközi kapcsolatok fejlődésének első nagy vitája a „realizmus” és az „idealizmus” között elsősorban a fenti tételek igazságáról folyt. Bár kétségtelen, hogy a két irányzat elnevezése némileg önkényes. Az önmagukat „realistának” tartó gondolkodók nevezték a nemzetközi együttműködésben hívők táborát „idealistáknak” vagy „utópistáknak”. A realista, vagyis pragmatikus államérdekeket szem előtt tartó politizálás (mely a külpolitikai döntéshozatalra is kiterjedt) már évszázados hagyománnyal bírt. Thomas Hobbes Leviatán című műve a XVII. századból, Jean-Jacques Rousseau egyes írásai a XVIII. századból vagy akár Thuküdidész kr. e. V. századi értekezése a peloponnészoszi háborúról mind a realista külpolitika szellemiségét tükrözték. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió első világháború utáni elszigetelődése, a Népszövetség kudarcai a nemzetközi viták feloldásában és végsősoron a második világháború keserves hat éve mutatott rá arra, hogy a nemzetközi biztonságot és békét nem lehet szavatolni hatalmi szempontok figyelembevétele nélkül. A Népszövetség akkor lehetett volna képes ellenállni az agresszív Németország vagy Japán terjeszkedési politikájának, ha rendelkezik a megfelelő katonai eszközökkel. A realisták szerint azonban hiú remény volt azt gondolni, hogy az államok önszántukból lemondanak az önvédelemhez szükséges eszközeikről. A wilsoni nemzetközi rendszer sikeressége már annak megalapítása előtt megpecsételődött Washington elfordulásával és a Népszövetségből való kimaradásával, melyet csak tovább tetézett Moszkva kizárása az együttműködésből. A nemzetközi jogba, diplomáciába és kooperációba vetett remény indokolatlan naivitás volt a realisták szerint. Kényszerítő erő alkalmazására nem képes nemzetközi szervezetekre átruházni az államközi béke garantálásának feladatát rendkívül veszélyes és kiszámíthatatlan. A nemzetközi kapcsolatok első nagy vitája egy ontológiai, vagy másként fogalmazva egy lételméleti vita volt, mely arra kereste a választ, hogy pontosan mit ismerjünk el a vizsgálat tárgyának. A realisták szerint Wilson elnök éppen ennek a kérdésnek a megválaszolásában vétette az első hibát. Általánosságban véve azt lehet mondani, hogy míg az idealisták a „kívánatos célra”, addig a realisták a „valóságra” koncentráltak. E. H. Carr (realista gondolkodó) a The Twenty Years' Crisis 1919-1939 című művében szintén erre az ontológiai vitára hívta fel a figyelmet. Carr szerint az utópisták hajlamosak azt vizsgálni, hogy „minek kellene lennie”, ahelyett, ami „van”. A „vágy vezérelt” vizsgálódás valamennyi tudomány kiindulópontja. Ennek megfelelően az orvosok sem az emberi test vizsgálatával, hanem a betegségek gyógyításával kezdték tevékenységüket, ugyanúgy, ahogy az alkimisták figyelme sem a természetben előforduló anyagok tanulmányozására irányult kezdetben, hanem az arany mesterséges létrehozására. Szerinte ez azonban a tudományosságnak egy olyan szükséges, de gyermekcipőben járó fázisa, melyet idővel meg kell haladni. Érthető, hogy az idealisták a nemzetközi rendszer „betegségét” (jelesül a háborút) akarják orvosolni, de ez eltereli a figyelmet magáról a vizsgálat tárgyáról, a nemzetközi rendszerről és annak valóságáról.
A realista megközelítés szerint hibás feltételezés volt azt gondolni, hogy a külpolitikát is meghatározó emberi természet eredendően jó. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az ember alapvetően egy önérdekkövető, haszonmaximalizáló lény, aki legritkább esetben dönt elvi megfontolások mentén. Bár a nagy viták összecsapásainak nincsenek „győztesei”, a második világháború utáni nemzetközi politika már a modern realizmus alapvetéseit elfogadva működött, melynek középpontjában egyértelműen a realisták által hangoztatott államérdek áll.
