Egyesek számára továbbra is támogatandó vagy elutasítandó gondolat marad; azonban egy olyan, folyamatos történelmi kontextus, amelyet el kell fogadni a fennmaradás érdekében. Aki elszakad tőle, elbukik; aki ragaszkodik hozzá, megőrzi az esélyét arra, hogy érvényesítse nézeteit. Az Európai Unió (EU) politikai tömörülés, amely túlmutat a keretein (nemzetek kialakulása, vám, oktatás, egészségügy, ökológia, biztonság stb.), önmagáról is dönt. Soha nem tűnt ilyen meghatározónak a szerepe, ugyanakkor a szoftvere is egyre inkább frissítésre szorul.
Brüsszelben és az európai kancelláriákban az ellenzékiek küzdelme gyakran valamiféle diszkrét ökölharcra emlékeztet, amely néha a csúcsokat és a fennsíkokat is eléri. A média nyilvánossága előtt zajló viták sokasága, valamint a sajtóvisszhangok elkerülhetetlenül oda vezetnek, hogy kevesebb lesz a párbeszéd. Mindez pedig ránk erőlteti azt a hamis elképzelést, hogy egyetlen alternatíva lehetséges: az Európai Unió felbomlása, és ennek hamvain az Európai Egyesült Államok létrehozása. Bármennyire nyers is, ez a leegyszerűsítés két dolgot világít meg előttünk: az Európával kapcsolatos víziók sokszor élesen szembemennek egymással, és nem tudjuk, milyen formát ölt majd az EU a következő évtizedben.
A mostani vita alapvetően az eszmék háborúja. A liberális demokrácia nem olyan régen honosodott meg a kontinens országaiban. Nagy vonalakban elmondhatjuk, hogy az Európai Unió két alapelvre épül: a demokráciára és a liberalizmusra. Az egyik a nemzet szuverenitása, a másik a jogállamiság. Ez a két elv ma eltér egymástól, és az Európai Unió egyik fele háborúban áll a másikkal. A népek önrendelkezési joga ütközik az egyén korlátlan jogaival; a képlékeny társadalom alapelvei ütköznek a történelmi folytonosságot fenntartókéval; a nemzeti demokráciák helyenként megőrzik szuverenitásukat, másutt megkurtítják az őket keretező szabályrendszert. Fogadjuk el Jean-Claude Juncker gondolatmenetét, miszerint „az európai szerződéseken kívül nem létezik demokrácia”? Hogy Európa nemzetei nem többek, mint egy szövetségi állam végtelen prológusa? Vagy hogy a közösségi integráció kudarcba fulladt kísérlet, mint sok más elképzelés a kontinens egyesítésére?
A jelenlegi politikai széttagoltság kéz a kézben jár az egységes piac integrációjának mértékével, mintha a gazdasági kilátástalanság új súrlódásokat teremtene. Az Egyesült Királyság már ki is lépett az EU-ból. A liberális haszonelvűség súlyosbítja az országok és az egyének bénultságát. Az önzés mindenütt tetten érhető, és ez fokozottan igaz a gazdasági színtéren. Az európai oikosz realitása elsorvad, miközben a civilizáció glóriájától megfosztott „gazdasági közösség” oximoronja végzetes ellentmondásáról tanúskodik.
Emlékezzünk vissza az Európai Unió kezdeteire, hogy megértsük, miért olyan bizonytalan de facto politikai volta. Az EU-t az 1950. május 9-i visszafogott „Schuman-nyilatkozat” indítja útjára. Az európai országokat arra ösztönzik, hogy „konkrét eredményeket érjenek el, mindenekelőtt tényleges szolidaritást teremtsenek”. Az európai kaland nagyon szerényen kezdődik: ebben az esetben az országok acél- és széntermelő minőségükben álltak rajthoz, amely igen csekély részét jelenti egy olyan kontinens civilizációs tőkéjének, amelyet negyven évvel korábban a glóbusz világítótornyaként csodáltak. Mindazonáltal a római szerződéssel (1957) az Európai Gazdasági Közösség (EGK) létrehozása azt jelzi, hogy a homo economicus egyetlen vívmánya a keresztény Nyugat hat országából álló egységes keret összekovácsolása.
Philippe de Villiers alaposan dokumentált esszéje óta tudjuk, hogy „Európa atyjainak” szándékai sem ártatlanok, sem igazán jók nem voltak. Ezek a békés úttörők az öreg kontinens romjain „egy gazdasági közösség létrehozását részesítették előnyben, szemben egy nagyobb és mélyebb közösség megerősítésével a véres megosztottság által régóta szétszabdalt országok között”. Bármennyire is „szélesebb és mélyebb” lett, a közösség továbbra is a gazdaságra korlátozódott. Ami még ennél is rosszabb, Európát is erre korlátozta. Ne tekintsünk apoteózisként a jóléti gazdaság ilyen módon történő létrehozására; azért történt mindez, mert semmi sem támogathatta volna jobban felemelkedését az 1914 és 1945 között zajló belharc során demoralizált Európában. A kontinenst összetörték, majd becsapták. A népek eltompultsága és a nemzetek gyengesége mutatkozik meg ebben az apolitikus gazdasági logikában, az ezzel együtt járó elhagyatottságban, amelyet elemi liberális katekizmus jellemez. Mindez ráadásul azt sugallja, hogy a nagy piac jobb, mint a kicsi, és az országok jelentéktelenségbe süllyedése felkészítette őket arra, hogy a szupranacionális szintért szálljanak síkra: a Föld csak a lesüllyedő népek számára lapos.
A felelősség nem is igazán a közösségi integráció alapítóit terheli, mint inkább túlságosan engedelmes utódaikat, akik csupán tökéletlen csemetét tudtak nevelni mindabból, amit Európa kinemesnek. Súlyosabb probléma, hogy a neoliberális fordulat, amelyet az EGK a Delors-bizottság (1985–1995) hatására hajtott végre, az Európai Unió tervének fókuszát az egységes piacra és az általános versenyre helyezte át. Kétségtelen, hogy ez az irányultság ellentétes Robert Schuman kezdeményezésével, melyhez Charles de Gaulle és Konrad Adenauer is hozzájárult.
Az idő tájt az angolszász modell diadala a szocializmus összeomlásával szemben rivalizálást idézett elő. Néhányan azt hitték, hogy elérkezett a történelem vége, és hogy Európa már csak a békés világpiac létrehozására várt. Ezeket az illúziókat tagadják, ám a még túlnyomó részt hatalmi pozícióban lévő döntéshozók régi gárdája mindmáig hisz bennük. Az EGK-ból a maastrichti szerződés 1992-es elfogadásával megszületett az Európai Unió. Politikai közösségként való érvényesülése továbbra is óriási hátrányból indult, mivel génjeiben kódolva volt a semlegesség lehetetlensége. A másság meghatározása, a barát megkülönböztetése az ellenségtől, a határ körvonalazása, a hatalom helyi adottságokhoz kötése, valamint a növekedés más céloknak való alárendelése: megannyi „fóbia”, amely mind veszélyezteti az EU jövőjét.
A történelem iróniája révén ebben a halott eszmék késői ragyogása figyelhető meg, akárcsak a csillagoknál. A liberális Európa számára 2004 és 2013 között egy „önmaga ellenére birodalom” kialakításának esélye tárul fel, amikor csatlakozik a volt szocialista Európa kilenc országa és két földközi-tengeri sziget. A jelenlegi Európa-terv határait Közép-Európa nemzetei kiváltképp hevesen érzékelik, éppen azért, mert nem ők képezik a magját, a gyökereit.
*
A „harminc dicsőséges év” olyan gazdasági minősítés, amely helyett etikusan inkább a „harminc év a mocsárban” megnevezés használata lenne helyénvaló, a vulgármaterializmus időszaka alatt ugyanis az európaiak ki voltak téve a szovjet elnyomásnak, amelyben sokan életüket vesztették. 1956-ban „Magyarországért és Európáért” haltak meg, ahogy a Magyar Távirati Iroda szerkesztője sürgönyözte a világba Budapestről a szovjet invázió kezdetekor. 1968-ban Alexander Dubček csehszlovák vezető kísérletet tett a szocialista rendszer megdöntésére, ami a Varsói Szerződés hadseregeinek beavatkozását eredményezte; Jan Palach, Jan Zajič és Evzen Plocek felgyújtották magukat a prágai tavasz alkonyatában. Ezek a mártírok a lengyel hős, Ryszard Siwiec példáját követték, akinek öngyilkossága százezer embert egyesített a Dziesięciolecia stadionban egy propagandaesemény során; olyan önfeláldozás ez, amely az „elátkozott katonák” harcát tükrözte vissza; mint például Josef Franczakét, a lengyel ellenállás 1963-ban meggyilkolt mártírjáét. Ez utóbbi harcos alakjához kapcsolódik a balti országok „erdei testvéreinek” példája, valamint azoknak a parasztoknak a története, akik fellázadnak a Romániában bevezetett kollektivizmus ellen. A szabad nép edzett és ellenálló lelkét tükrözi a lengyel Solidarność (Szolidaritás) nagyszerű társadalmi mozgalma is.
Az említett küzdelmek tanúskodnak arról, hogy a törvények mellett szellemi erőforrások is léteznek. Ennek a két erőnek kéz a kézben kell járnia, és soha nem hagyhatják figyelmen kívül egymást: Antigoné álljon Kreón előtt, ha már nem állhat mellette. A szóban forgó két erő – a törvény és a hit, az ész és a szellem, a józanság és az ihlet – határozza meg leginkább a népek történelmét.
A jelenlegi Európa e nehézségekkel átitatott perifériája sokkal inkább civilizációnk középpontjában áll, mint korábban bármikor. Szeretném röviden szemléltetni az okokat. A törvénytiszteletben tartása alapvető erény, amelyet a brüsszeli hivatalok és hatóságok szeretnek hangsúlyozni, főként akkor, amikor erősen támadják Közép-Európa országait, mert állítólag „megsértették a jogállamiságot”. A törvényt azonban nem kevésbé tisztelik Budapesten, mint Brüsszelben. De Közép-Európában mélyebb forrásból táplálkozik, mint „a kényszerítéssel szembeni egyéni védelem”. Így a magyar megközelítés szerint a jog egy a többi eszköz mellett a közjó szolgálatában. Azért van rá szükség, hogy Magyarország létezzen és fennmaradhasson. A magyar meghal a nemzetéért, és ipso facto a törvényért, amely a hatalmat jelenti a nemzeten belül. De egyetlen nyugati ember sem halna meg a „jogállamiságért”. A zűrzavaros időkben, amelyekben élünk, ez egy óriási különbség.
*
Azt hitték, hogy a történelemnek vége, holott az emberek bebizonyították, hogy fel lehet támasztani. A félreértés kolosszális: Nyugat-Európa alávetését az atlanti blokknak egy látszólagos győzelemmel szentesítették. Mindez a diadal érzésével töltötte el a liberális Európát az Egyesült Államokkal együtt, miközben a babérok a vasfüggönytől keletre fekvő szláv országokat, valamint a balti népeket és a magyarokat illették, akik túlléptek a kommunizmus intézményén, és makacsul elutasították annak legitimitását. A Nyugat megszelídített tömegei az uralkodó ideológiára ruházták át a győzelem lendületét, amikor a Kelet szolgasorban élő népei kisiklatták a szocializmust.
Nem arról van szó, hogy az egyiket vagy a másikat részesítjük előnyben, hanem arról, hogy mindkettőt elutasítjuk, ha alávetjük magunkat. A korabeli európaiak, a kérdésben egyedül érintett személyek, a maguk idejében döntöttek. A mai kor Európájának is el kell döntenie, mit kezd ezzel az örökséggel, amely – vállaira nehezedve – teljes mértékben az övé.
Az Európai Unió kelet-nyugati megosztottsága nem csak a hidegháború öröksége. Ha ezt gondolnánk, az azt jelentené, hogy a kommunizmust olyan konzervatív erénnyel ruházzuk fel, amely soha nem volt rá jellemző. A háború utáni rendszerek mind kulturális, mind politikai és gazdasági szempontból összezsugorították Közép-Európa országait. A szocializmus ugyanúgy dolgozott a materialista és a posztnacionális korszak eljövetelén, mint a liberalizmus. A két ideológia alapvető konvergenciája rávilágít a keletnémetek kapitalista bőség iránti állhatatos vágyakozására, amelyet a Good bye, Lenin! című filmben vászonra vittek. A materializmus tehát máshol is létezett, és ehhez nem volt szükség kollektivizmusra. Hozzá kell tenni, hogy a szocializmus és a liberalizmus versengtek a vasfüggöny bal- és jobboldalán, s összességében azt lehet mondani, tiszteletben tartották egymást. Ez segít megmagyarázni a szovjet nyomás alól „felszabadult” nyugati társadalmak brutális átalakulását is az elmúlt harminc évben.
*
Valóban létezik egy nagy Európa a kontinensen: a Karoling-ág örökösei, nagy népesség- és vagyonkoncentrációval, valamint számos és sokféle hatalommal. Ez a megalopolisz, a Rajna torkolatától az Alpok hegyvonulatáig és Párizstól Frankfurtig, többé-kevésbé a kontinens szíve maradt a Római Birodalom bukása óta. Van egy kisebb Európa is, az előbbi központi terület keleti peremén. De vajon Nyugat-Európának születési előjoga-e mindig a helyzet magaslatán lenni? Az elmúlt évek számtalan kudarca nem arra mutat rá, hogy régóta zsákutcában vagyunk? Ha a karoling Európa továbbra is a kontinens súlypontja marad, akkor fennáll annak a veszélye, hogy összeomlik, mert hiányzik a támaszpont, amelyet ma a visegrádi Európában kell keresni. Ott van az alteregója, a rossz lelkiismerete, az előfutára az új évszázadra.
A titkosított Európa kontúrjai és kitérői
A visegrádi csoport (V4) az Európai Unió négy országát tömöríti: Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot és Szlovákiát. Ennek a csoportnak 64 millió lakosa van 530 000 km²-es területen, amely Franciaország területének felel meg a germán világ keleti peremén.
1335-ben a cseh, a magyar és a lengyel királyok megkötötték a visegrádi szövetséget, egy Dunára néző erődben Budától északra, válaszképpen a szomszédos Habsburgok megerősödésére, akik a Német-római Birodalomhoz tartozó területet – a későbbi Ausztriát – uralták. Ezt a történelmi eseményt vették alapul, amikor 1991. február 15-én együttműködési szerződést írtak alá a fent említett országok annak érdekében, hogy felkészüljenek a belépésre az Európai Unióba. Csehszlovákia 1992. december 31-i egyeztetett kettéválása után a V3 V4-re változott.
Ő volt az, aki értelmet adott a visegrádi csoport fejlődésének – különösen a nemzetközi együttműködésre való alkalmasságának előmozdításával. Lengyelország és Magyarország évszázadokon keresztül jelentős keresztény államok voltak. Csehország, amelyet korábban Cseh-Morvaországnak neveztek, szintén fontos kiváltságokkal rendelkező királyság volt, igaz, a Német-római Szent Birodalom részeként. Szlovákia hivatalosan csak a XX. században jelent meg Európa térképén önálló nemzetként – korábban a Magyar Királysághoz tartozott. Ezekben a szomszédokban az a közös, hogy évszázadok óta ellenálltak a betörő – germán, orosz vagy oszmán – hatalom uralmának.
*
A kommunizmus összeomlása nyilvánvalóan izgalmas kihívás volt a V4-országok számára: visszatérés a nagy európai családba, amelyhez ezer évvel korábban csatlakoztak, s amelyben nemzetük kiteljesedett és virágzott. Nincs szerződés, nincs jogi keretrendszer vagy erőltetett gazdasági iránymutatás – csak az egyszerű visszatérés önmagukhoz. A helyzetet ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor egy férfi hosszú börtönbüntetés után hazatér: nem kérdezi, hogyan építették a házat, vagy hogyan szervezték a házimunkát. Békében szeretne visszatérni az övéihez. Ilyen lelkiállapotban voltak ezek a nemzetek is, amikor az Európai Unióba kérték felvételüket.
De, mint említettük, a szocialista versenytől megszabadult liberalizmus forradalmi dinamikával újult meg. Ezt tovább fokozta az új piacok villámgyors meghódítása, a keleti iparágak felvásárlása és felszámolása a munkások millióinak munkanélkülisége árán, a nyugati kapitalizmustól függő és azt kiegészítő termelőapparátus újjáépítése érdekében.
Közép-Európa alávetette magát az uralkodó törvénynek, és jól teljesített a számára kijelölt liberális paradicsomban. Mindaddig, amíg a kommunizmus által eltompult nemzetek a döbbenet kábulatban nézték a Nyugat sikereit, amely megkérdőjelezhetetlenné tette saját elveit, és amíg az ígéretek felülmúlták a szorongást, megmaradhatott a bizonyosság, hogy „nincs más alternatíva” (Margaret Thatcher szavai a liberális globalizációról).
Ez az állapot a 2008-as pénzügyi válságig tartott, amely elindította az Európában és a világban zajló felfordulást, –, s amelyet Hervé Juvin 2010-ben zseniálisan elemzett. Ekkor körvonalazódott a liberalizmus hanyatlása: Nyugat-Európa dogmái megrendültek, mielőtt Közép-Európa népei átvehették volna őket. Azóta a rendszerben keletkező valamennyi hiba hic et nunc válaszadást igényelt, amelyet a bizonytalan világba küldött nemzetek akkor és ott fogalmaztak meg. A Covid–19-világjárvány okozta globális válság jelentős mérföldkövet jelent az eddig megtett úton. Erről tanúskodik a közép-európai országok hatékonysága a járvánnyal szembeni küzdelemben: a politikai zsákutca nem a nemzetekben, hanem a felbomló ideológiában rejlik.
*
Néhány közéleti személyiség katalizátorszerepet játszott a történelemben. Arcot adtak a korszaknak. A valódi feltámadás Közép-Európában Orbán Viktor révén jött el. Az 1980-as években a kommunista rendszerrel, majd a 2010-es években a liberális modellel szembeni ellenvéleményével e rendkívüli vezető politikai pályája követi vagy előrevetíti a magyarországi, illetve a közép-európai eszmeiség és mentalitás alakulását. Orbán Viktornak már kijár egy oldal a történelemkönyvben, méghozzá egy sűrűn teleírt oldal, amelynek olvasása során nemcsak értékes betekintést nyerünk a közelmúlt eseményeibe, de a jövőbeli eseményekre is következtethetünk.
A szomszédos országokban a nép támogatását élvező nemzeti elit egy, a nemzetek védelmére nagyobb hangsúlyt fektető Európa megvalósítását tűzte ki célul, és a keresztény évszázadok nagyszerű örökségét részesíti előnyben a tömeges fogyasztás feltételekhez kötött örömeivel szemben. Kétségtelen, hogy ez a kívánság nem egyhangúlag elfogadott, de a 2014–2021-es időszak éveinek eseményei – kezdve Brüsszel laza és kényszeredett migrációs politikájának elutasításával – mégis azt bizonyítják, hogy semmi sem történhetett volna, ahogyan történt, ha a nemesség egy szikrája nem marad fenn.
*
Nem szeretném Nyugat-Európa lakosságát azzal az illúzióval kecsegtetni, hogy ha ők nem találják meg a kivezető utat az erdőből, akkor mások majd megmutatják azt nekik.
Két dolgot szeretnék bemutatni: még Brüsszel tökéletlen keretei között is jól teljesíthetünk politikailag 2020 Európájában; ez egy olyan elmozdulás, amely túlmutat az Európai Unión, ugyanakkor azzal együtt erősödik. Helytelen lenne az Európai Uniót csak a kudarcok alapján megítélni, és Közép-Európának jó oka van büszkén tekinteni a közösségi intézményekben eltöltött tizenöt évre. Egy olyan korszakban, amikor az erőviszonyok elsősorban gazdasági jellegűek, amikor a hatalom eszközei elválaszthatatlanok a finanszírozási képességektől, ez a térség jelentősen gyarapodott. A volt Szovjetunió szatellitországai járnak élen valamennyi gazdasági mutatót együttvéve: az ipari termelés növekedése, a teljes foglalkoztatottság, a bérek növekedése, a kiegyensúlyozott költségvetés stb. tekintetében.
Az európai strukturális alapok, amelyek nettó kedvezményezettje a V4, hozzájárulnak ehhez a javuláshoz. A Közép-Európából a nyugati gazdaságokba irányuló transzferek viszont nagyban ellensúlyozzák e költségeket. Sokkal összetettebb a szerepek elosztása a nyertesek és az európai integrációban hátramaradottak között, mint gondolnánk. Az uniós költségvetéshez való hozzájáruláson túl nem fogjuk elmulasztani annak elemzését sem, hogy a gazdaság mely ágazatai és a lakosság mely szegmensei aratják le a kollektív erőfeszítések gyümölcsét.
Érdemes megnézni a számokat: a V4-országok munkaerőköltsége az EU átlagának mindössze 35 százaléka (Lengyelországban) és 45 százaléka (Csehországban). Még a vásárlóerő-paritás tekintetében is az egy főre jutó GDP az EU-15 egy főre jutó GDP-jének 65 százalékát teszi ki (Magyarországon) és 80 százalékát (Csehországban). Ezt az alsóbbrendű helyzetet türelmesen viseli az a több tízmillió munkás, aki a külföldre költözéssel szemben az otthonmaradást választja.
Az Osztrák–Magyar Monarchia egy évszázaddal ezelőtti összeomlása óta a régió töredezett maradt, vagy vegetáló állapotban húzta az idegen hatalmak igáját. Ám most a kontinenst összekötő infrastruktúrának köszönhetően fejlődése visszanyerheti korábbi dinamikáját: az európai gazdaság újbóli felosztása nem ellentétes ezen országok hagyományaival. Végezetül, egy egységes kontinentális perspektíva, amelynek kialakításához húsz év kellett, tiszteletre méltó kollektív teljesítmény.
*
A gazdaságnak megvannak a maga törvényei, ugyanez igaz a politikára is. A visegrádi Európa az előbbit kívánja alárendelni az utóbbinak. A csatlakozást követő tíz év alatt a jelentkezők gazdagodhattak anélkül, hogy valóban szenvedtek volna a szupranacionális lojalitással járó kockázatoktól. Ugyan a pénz beszél, de ennek nyomása alatt a liberális logika alkalmazása hosszú távon magában foglalja a társadalmi struktúrák és mentalitás fejlődését. A nyugati országok ezen az úton megelőzték a V4-et, ám a történelmi körülmények eltérőek. A 2015-ös migrációs válság végre lehetővé tette, hogy különbséget tegyünk azon engedmények között, amelyeket egy nép tehet, és azon lemondások között, amelyek nem alku tárgyai. A vörös vonalat itt húzták meg: „Senki sem kényszeríthet minket arra, hogy idegen népeket fogadjunk be hazánkba.” A visegrádi csoport elutasító magatartása elsőre lényegtelennek tűnhet. Néhány ezer migráns befogadásának megtagadása révén egyszerűen elszalasztják annak lehetőséget, hogy a liberális elittel egyetértésben állíthassák: ezek a bevándorlók értékes erőforrást jelentenek. De
Közép-Európa leleplezi az Európai Unió kettős személyiségét: egyfelől menedék, amely kitart, másfelől terv, amelynek alávetjük magunkat. Egyszerre látható a kontinens egységes arcának „doktor Jekyll”-je és az arctalan kozmopolitizmus „Mister Hyde-ja”.
Más szóval, egy uralom alatt lévő Európa tudomást szerez a benne uralkodó Európáról – és az erőviszonyok gyorsan változnak: lehet másik politikai irányvonalat tervezni, mert azt a nemzetek kívánják és az államok akarják. Figyelemre méltó, hogy a budapesti, pozsonyi, prágai és varsói kormányzópártok mind mérsékelt politikai formációkhoz tartoznak. A Fidesz ekkor már (és még) hosszú ideje tagja az Európai Néppártnak (EPP), a szlovák SMER az Európai Szocialisták Pártjának (PES), a cseh ANO 2011 a Renew Europe-nak (Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért [ALDE] 2018 előtt) és a lengyel PiS az európai konzervatívok és reformisták (CRE) pártjának.
Az, hogy ez az európai ellenzék nem korlátozódik a népi elégedetlenségre, hanem szövetségbe tömöríti az államokat, egyfajta forradalomról tanúskodik. E riposztot az európai intézmények jelenlegi keretei között koordinálják, bizonyítva, hogy azok nem teljesen cselekvőképtelenek. Hosszú utat tettünk meg 2010 óta, amikor Orbán Viktor alkotmányos többsége segítségével visszaszerezte a hatalmat egy szétrombolt és talajt vesztett Magyarországon. 2018-ban a magyarok harmadszorra is diadalmasan újraválasztották, majd júliusban beszédet tartott Tusványoson: „Harminc évvel ezelőtt Európa volt a jövőnk, ma mi vagyunk Európa jövője”.
A történelem visszatérésével szembesülve az Európai Unió paradox módon századunk fő kérdéseinek hangszórójává, és az ebben együttműködő nemzetek fórumává válik. Friss erő kap szárnyra, Európa egy része újjá fog születni. Nem ismerhetjük a ma felvázolt alternatíva horderejét. Hatalmas lehet ez az erő: Európa számos hasonló példát tud felmutatni történelme során, és nemzetei még további jelentős erőforrásokkal rendelkeznek.
Új évszázad jön
A történelem nemcsak a szemünk előtt teljesedik be, hanem saját magunkban is, és reméljük, hogy az olvasó felfedezi, ő maga is része ennek a gyötrelmes sorsnak, amelyből új évszázad születik. Ahelyett, hogy absztrakciókba szorítanánk, ezeknek a szereplőknek láttatniuk kell Európával, hogy az ideák inkább a tényekből születnek, mintsem hogy felmerüljenek a számok és a dogma tengeréből. Hagyjuk, hogy a gondolat menekülés és kárpótlás helyett ismét valósággal átitatott kalanddá váljon, hasonlóan Odüsszeusz kíváncsiságához, amikor vitorlát bont és elhajózik a bizonytalan tengeren. Elmélkedéseink forrásánál bizonyos érzékenység érvényesül: egy olyan ifjúságé, amely fényévekre van a régi század bálványaitól – úgy is mondhatnánk, a mi ancien régime-ünktől. Az oldalon, amelyet épp lapozunk, nagybetűkkel a következő cím olvasható: „Liberalizmus”. Itt egyértelműnek kell lennünk, és Jean-Claude Michéa válasza a kérdésben meghatározónak tűnik: a liberalizmus azért hagyja el a történelmet, mert azzá lett, ami. A nyugati fiatalság issza meg hanyatlásának a levét, miközben a neki tulajdonított erényeknek csak az árnyékát látta. Az új generáció feladata elutasítani azon elveket, amelyeket zsoltárokká változtattunk, és amelyek éneklése a vágóhídra vagy a szakadékba vezet.
A Közép-Európát alkotó országok nem voltak az Európát szétszakító ideológiák egyikének – a kommunizmusnak, a liberalizmusnak, a fasizmusnak – sem laboratóriumai, sem főszereplői.
Az ideológiák szellemi termékek, változó tulajdonságokkal, amelyek közül választani kell. Olyan ez, mint egy recept: csak testre kell szabni. Már maga az ideológia fogalma is idegen számunkra. Az, hogy az emberi agy keményen dolgozik azon, hogy értelmezze a kollektív létezés finomságait, szemfényvesztésnek tűnik számunkra; az egyén nem tudja leigázni a csoportot. Az az elképzelés, miszerint hadd foghassa fel végérvényesen az igazságot egy felvilágosult nemzedék, mely dacol az évszázadok örökségével, és erre buzdítja az utána jövő generációkat is, téves. Ez egy abszurd gondolat, amelyet Európának maga mögött kell hagynia. Ne ítélkezzünk a XX. század felett: fordítsunk hátat neki. Ha még nem ért véget, akkor kitartóan munkálkodjunk azon, hogy elvessük ezt az örökséget. Újra vissza kell találnunk szilárd alapjainkhoz.
Aki megveti az ideológiákat, nem tud újat javasolni. Tehát nem teszünk úgy, mintha felfednénk az igazságot. Mégpedig egyszerűen azért nem, hogy cserébe megismertethessük az olvasót egy kairoszszal, amely összességében kedvező Európa és nemzetei számára. Azért, hogy ezek újra a kronoszba vésődjenek. Azért, hogy civilizációnk számára biztosítsuk lényegének folyamatosságát, hogy megújítsuk azt a rendet, amely összehangolja a cselekvés ízét a megváltoztathatatlan érzésével, hogy kibékítsen minket azokkal a tendenciákkal, melyek fölemelnek és éltetnek bennünket.
(Ez a cikk a szerző nemrég az MCC Pressnél megjelent könyvének - Orbán Viktor győzelemre játszik - bevezető fejezete).
