Lankadni tűnik az önérvényesítés szándéka a nyugati világban, mindez kiemelten igaz Németországra és a német társadalmi elitre a felsőoktatástól a médián át egészen a parlamentekig. Saját önérvényesítésük helyett kultúránk és érdekeink bírálatával és bomlasztásával foglalatoskodnak.

Ez a radikális önmegtagadás evolúciós szempontból meglepő, hiszen az emberiség történelme és fejlődése során minden egyes élőlénynek és emberi közösségének küzdenie kell az önérvényesítésért. Meddig engedhetjük meg magunknak, hogy megfeledkezzünk erről? Ez a kérdés annál is inkább drámai, mert más kultúrák és hatalmak – legyen az az iszlám, Kína darwinizmusa vagy Oroszország nacionalizmusa – kihasználják ezt a hozzáállást, sőt cserébe radikális mértékben fokozzák önérvényesítésüket.

A globalizációt a tekintélyelvű rendszerek sokkal inkább arra használták ki, hogy erősítsék a hatalmukat, mind saját polgáraik felett, mind a Nyugattal szemben. A Nyugat, a mi fogalomrendszerünkben az Európai Unió és Észak-Amerika államai, a csendes-óceáni térség és néhány kelet-ázsiai állam a világ népességének alig tíz százalékát képviseli. Egyre kevesebb a demokrácia, ellenben terjed az iszlámizmus, a tekintélyelvű berendezkedések, sőt Kínában még a totalitarizmus is.

A globalizmus, mint új világnézet

Ilyen körülmények között a nyugati elit jelentős része elveszíti a valóságérzetét, sőt még az alapvető határokról, a lehetőségek határaitól és a szükséges lépések felismeréséről is megfeledkezni látszanak.

Észérvekkel nem lehet az új globalizmussal szemben érvelni, hiszen nyilvánvalóan valláspótló vágyakozásról van szó. Úgy tűnik, hogy ez egyúttal történelmi törvényszerűség, mert ahogy lankad az istenbe vetett hit, úgy nő egyre inkább a hit politikai istenekben. A nyugati világban a keresztény hitvallás történelmi mélyponton van. Az energia-megmaradás törvényéhez hasonlóan az emberekben ébredő vágyak viszont nem tűnnek el, csak átalakulnak.

A globalizmus nem véletlenül indult ki az amerikai egyetemekről azzal, hogy a legtöbb esetben jómódú családból származó egyetemistáknál a globális humanitarizmus egyfajta bűneiktől megváltó búcsúként szolgál. A „globális gondolkodás” jogot formál arra, hogy a világot átfogóan szemlélje. A szembenállás és ellentét számukra megengedhetetlen, ezért megszűnik az árnyalatok megkülönböztetése is. A partikuláris saját érdekeket elfogadhatatlannak tartják és nácinak vagy akár fajgyűlölőként bélyegzik meg azokat. 

A globalizmussal a helyi javak lerombolása fenyeget – ahogy az Európába irányuló migrációval is, amelynek keretében a földrész állami szociális ellátórendszere mágnesként vonzza a tanulatlan tömegeket, túlterhelve a nemzeti alapon szerveződő szociális államokat, sőt akár a saját kultúrákat is. A határvonalak szándékos lebontásának árnyoldala nyilvánvalóvá vált, amikor a koronavírus kínai fertőzésből világjárvánnyá vált. A gyógyszerpiacon mostanában tapasztalt hiány még gazdasági tekintetben is lerántja a leplet arról, hogy mekkora utópia a globalizmus.

Az Ukrajnában folyó háborúval és az ezt követő, Oroszország elleni nyugati szankciós háborúval ripityára tört a valósággal szembesülő „egy világ”, és ezzel magyarázható az a kevéssé sem diplomatikus harag, amellyel (Annalena Baerbock német külügyminiszter szavaival élve) „tönkre akarják tenni Oroszországot”. A „feminista külpolitika” például Afganisztánban sem tűnik befutónak. A tálib hatalom elfogadta azt a 200 millió eurót, amit Baerbock miniszter asszony utalt a nők támogatására, majd kizárta a nőket az oktatásból és a felsőoktatásból.

A „Global Governance“ olyan belterjes egyezményekben fut ki, mint a globális migrációs, klímavédelmi vagy a biológiai sokszínűséget védő paktum is. Aki betartja a megállapodásokat, hátrányt szenved a versenyben. A „déli világ” államainak fontos a gazdagabbakra kirótt bírság: A nyugati globalizmust más kultúrákban csak akkor becsülik, ha előnyt lehet belőle kovácsolni.

Árnyalt protekcionizmus

A szabadkereskedelmi költségelőnyök törvénye a jövőben is érvényben marad. Arról, hogy miben érvényesüljön a verseny és miben nem, arról pont a helyi és nemzeti érdekek fényében kellene vitázni.

A rendre „jobboldalinak” megbélyegzett erők valójában protekcionisták és meg akarják őrizni azt, ami az övék. Minél inkább kiszorítják ezeket az erőket, annál inkább fenyeget a radikalizálódásuk. Ezért inkább a globalizmus és a protekcionizmus közötti helyi és globális középútról indított vitába kellene őket bevonni.

Korunk legnagyobb konfliktusai már nem a bal- és a jobboldal, hanem a globalisták és a protekcionisták között zajlanak. Az utóbbiak követeléseihez tartozik például az alapvető gyógyszerek vagy élelmiszerek ellátásának decentralizálása és a középvállalatok működésének fokozott védelme. A jövő politikai feladata a helyi és világméretű középutak felkutatása.

Az ellenőrizhető határok visszatérése jelentené az előfeltételt a kevésbé központosított megoldásokhoz. A többpólusú világrend jelentené a középutat az utópista globalizmus és a regresszív nacionalizmus között. Ebben a világrendben kölcsönösen tisztelniük kellene a legnagyobb hatalmú szereplőknek mások befolyási övezetét. A többpólusú rendhez tartozik a határok és befolyási övezetek, a katonailag semleges köztes terek, mint korábban Finnország és egykoron Ukrajna tiszteletben tartása, mindenek előtt azonban a saját korlátok és lehetőségek felismerése.

A kultúra helyreállítása és az ideológia kivezetése a politikából

A felháborodó polgárok jogosnak ugyan jogos, de mégsem elégséges haragja az istenhithez való kötődés és saját pozitív történetek hiányában bukással fenyeget. Mind Trump, mind a brexit támogatói csak a globalizáció részproblémáira reagáltak és csak ezekre a részleges válaszokra szorítkoztak. Az új kulturális forradalom vélhetően nem elsődlegesen a múlt visszaállítását tűzné maga elé (a „Take back Control“ vagy a „Make America great again“ jegyében), hanem a múlt jobbnak bizonyult elemeit kellene felhasználnia a jövő újjáalakításához.

Az egykoron „Napnyugatnak” hívott Nyugat nem mondhat le az emberi természetre vonatkozó keresztény bölcsességekről, Szent Benedek szabályairól és a keresztény társadalom tanairól. A lelki és világi kategóriák szétválasztásával, a szekularizációs hajlamával és hajlandóságával a kereszténység teremtette meg az alapját annak, hogy a logikája más funkcionális rendszerekben is kibontakozhasson.

Erre alapult a nyugati világ lendületes fejlődése és ez az egész világra kiterjedő lendület alapozta meg a későbbi globalizációs folyamatokat. A kereszténység határival azonban megjelennek a Nyugat globalizációs lehetőségeinek határai is, és ezek kiemelten sújtják a kultúrát relativizáló Nyugatot.

Végeredményben az európai kultúra helyreállításának lehetőségén mérhetjük fel, hogy felvérteztük-e magunkat a felbukkanó fenyegetésekre. A politikai kultúra területén már legalább mutatkoznak a jelei a valósághoz történő visszatérésnek. Kultúránkat alapvető lényegében jellemzi, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást az eszmei és anyagi, a kulturális és a civilizációs erők. Társadalmi értelemben a kiindulási pontot a jogok és kötelezettségek egyedi egyensúlyát biztosító polgárság helyreállítása jelentené.

A régi ideológiák a szükséges önérvényesítés paradigmájában önkorlátozással kezdik újradefiniálni saját magukat. Ha például a dán szociáldemokraták a szociális állam megmentése érdekében szüntetik meg a visszaélést gerjesztő menedékügyi szabályokat és ha egyre több liberális akarja megvédeni a szabadságjogokat az iszlám jogrendtől, akkor a kényszerű önérvényesítésnek ebben az új szükségszerűségében összezárnak a korábban baloldaliak a jobboldaliakkal, a liberálisok a konzervatívokkal.

Önkorlátozás decentralizációval

Antonio Gramsci azt tanácsolta a politikai baloldalnak, hogy először a kulturális hegemóniát, majd a hatalmat hódítsa meg. Napjainkban viszont éppen ellenkezőleg az a feladat, hogy ismét visszanyerjük a polgári hegemóniát és hogy magunk és sajátosságaink sokadik dekonstrukciója után megkeressük az utat a Nyugat helyreállításához.

A decentralizáció erősítése lenne a szükséges ellenpont a globalizált világhoz. Ide tartozik például a családi életformák helyreállítása, az európai gazdasági térség nagyobb mértékű védelme és a munka alapú társadalmi rendszer felépítése. A leginkább sürgető feladat viszont a jelenlegi és saját érdekeink rehabilitálása a végeredményben nagyzási mániával átitatott, csakis a jövőbe révedező megváltási képzetekkel szemben.