1873. november 17–én ült össze Budapest első közgyűlése, amivel befejeződött a főváros egyesítésének folyamata. Nagyon hosszú, viták és kétségek által övezett út vezetett idáig. Annak ellenére, hogy már a reformkor egyik széles körben elfogadott célja volt a főváros megteremtése, a megvalósítás küszöbén meglepően erős volt az egyesítéstől ódzkodók, az aggályokat sorolók kórusa.
Ahhoz, hogy egy város valódi fővárosi szerepet tudjon betölteni, igen sok feltételnek kell megfelelnie, hiszen megfelelő számú lakosságra, kellő gazdasági erőre éppúgy szüksége van, mint arra, hogy kulturális központ, végül pedig, hogy a kormányzati intézmények székhelye is legyen. Ezeket az elemeket Pest és Buda csak fokozatosan tudta megszerezni.
A török idők és főképp a felszabadító háborúk örökségeként Buda, az ország hajdani királyi székhelye, a XVIII. század elején gyászos képet mutatott. Az ostrom során komoly károkat szenvedett város újjáépítése ugyan megkezdődött, de messze volt még attól, hogy meghatározó szerepet kapjon az ország életében. Pest nemkülönben. A városok kedvező fekvése persze nyilvánvaló volt: a jó közlekedési lehetőségeket biztosító Duna, a központi, az alföldi és a hegyvidéki régiók határvidékén való elhelyezkedés továbbra is ígéretes jövőt jósolt. Az országgyűlés székhelye ugyanakkor Pozsonyban, míg az uralkodó, s vele a legfontosabb kormányzati szervek többségének székhelye Bécsben volt.
Mégis, már ebben a században sor került olyan lépésekre, melyek megalapozták a majdani fővárosi szerepkört. A kormányzati pozíciót illető lépésként III. Károly uralkodása alatt, 1724-ben Pestre települtek a központi bíróságok, a királyi- és a hétszemélyes tábla, majd unokája, II. József alatt az addig Pozsonyban működő Helytartótanács és a Királyi Kamara települt Budára.
A Pázmány Péter alapította, addig Nagyszombatban működő egyetem pedig Mária Terézia intézkedése nyomán került 1777-ben Budára, majd pedig már II. József alatt, 1784-ben Pestre. Mivel az országgyűlés továbbra is Pozsonyban ülésezett, az ország három központúvá vált azzal, hogy az uralkodó tényleges székhelye továbbra is Bécs maradt.
A XVIII. század a korábbi időszakkal összevetve a nyugodt gyarapodás időszaka volt mind Pest, mind Buda és Óbuda életében. A török háborúk nyomai lassan eltűntek, de ami még fontosabb, a városok lakossága – elsősorban a bevándorlásnak köszönhetően – növekedni kezdett. A legerőteljesebb növekedéssel Pest büszkélkedhetett, melynek lakosságával együtt a gazdasági ereje is egyre jelentősebbé vált.
A reformkor nagyjainak elképzeléseiben helyet kapott a nemzeti főváros megteremtésének célja. Széchenyi István révén lett ismert és használt a Budapest elnevezés már az 1830-as években, ő volt az, aki megfogalmazta, hogy Magyarországnak szüksége van Budapestre, a modernizációban kulcsszerepet betölteni képes fővárosra. Ekkor még azonban Pest-Buda egyáltalán nem állt készen a fővárosi funkció betöltésére. Ennek legfontosabb akadálya az állandó fizikai összeköttetés, vagyis az állandó híd hiánya volt. Nem véletlen, hogy Széchenyi akkora jelentőséget tulajdonított a Lánchíd megépítésének. Ilyen összeköttetés nélkül ugyanis, pusztán időszakos hajóhídra alapozva nem lehetséges a gazdasági, kulturális és igazgatási szerepkört a kor elvárásainak megfelelően betölteni képes város kialakítása.
Másrészt, noha a városok lakossága ekkor már egyenletesen nőtt, sőt, Pest az ország városainak élbolyába került, a nemzeti főváros kritérium betöltéséhez elengedhetetlennek látott magyar karakterről még nehéz lett volna beszélni: nem csak a túlnyomó többségében német Óbuda, a többségében német Buda, hanem még Pest is jelentős német lakossággal rendelkezett.
A Duna két partján elhelyezkedő városok összeköttetése 1849-re megvalósult. Ezért sem véletlen talán, hogy a Szemere-kormány a szabadságharc utolsó időszakában, 1849. június 24-én intézkedett Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről. A főváros kiürítése előtt nem sokkal napvilágot látott rendelet tényleges végrehajtása nem volt már lehetséges, de a rövid jogforrás akár a reformkori elképzelések összefoglalója is lehetne. Az egyesítés indoklásául említi, hogy Buda képviseli a történelmi múltban gyökerező hagyományt, míg Pest a dinamikus modernitást, mely két elemre egyformán szüksége van az országnak.
A szabadságharcot követően is láthatók további, az egyesítés felé mutató lépések: 1849. december 19-én, igaz felemás módon, a pénz- és adóügyek külön kezelését meghagyva, Buda és Óbuda egyesítéséről született leirat. A forradalom központjának számító Pest külön igazgatása megmaradt ugyan, de 1850. november 23-án Pest, Buda és Óbuda zárt várossá lett, sor került a bor- és húsfogyasztási adó kivetésére, ehhez kapcsolódóan a fogyasztási adóvonal megállapítására.
1867-ben, a kiegyezést követően lehetőség nyílt képviselő-testületi választások tartására is. Ekkor, az országos politikai hangulatnak megfelelően alapvetően Deák-párti testületek alakultak, és előléptek az egyesítés időszakának meghatározó várospolitikusai is: Szentkirályi Mór, Pest főpolgármestere és Házmán Ferenc, Buda polgármestere is. A nagy, országos jelentőségű események, az Andrássy-kormány megalakulása, majd a koronázás mellett azonban ekkor nem még nem merült fel a formális egyesítés. A kormány nem sokkal később, a közigazgatás átalakításának, modernizálásának programját indította el, mely heves vitákat váltott ki, hiszen a centralizáció és az önkormányzatiság kérdése, a kormány és a megye, illetve a városok közötti viszony került terítékre. Elvi és nagyon is gyakorlati szempontok ütköztek, és úgy tűnt, hogy Pest, Buda és Óbuda egyesítésének programja ebbe a vita-térbe került.
1870-ben, ugyanis, amikor már látszottak a kormány közigazgatást, főképpen a megyei és a városi önkormányzatokat érintő elképzelései, Wahrmann Mór indítványt terjesztett be a képviselőházban a főváros egyesítéséről, mely arra utasította a kormányt, hogy kezdje meg a tárgyalásokat az érintett városokkal. Hihetnénk, hogy egy lényegében eldöntött kérdésről folytak az egyeztetések, hiszen 1870-ben már létrejött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, de meglepő módon, mintha a Tóth Vilmos belügyminiszter által összehívott értekezlet alkalmával szembesültek volna a résztvevők az egyesítés küszöbön álló lehetőségével. Kifogások, ellenvélemények sora hangzott el az ekkor meginduló, s a belügyminiszter által vezetett tárgyalásokon kívül a városok közgyűlésein is. A reformkor óta érlelt, a szélesebb közvélemény által elfogadott, a kormány részéről is támogatott elképzeléssel szemben, a megvalósítást közvetlenül megelőző szakaszban a városok részéről a legkülönfélébb érveket fölsorakoztató, még az egyesítés alapjait is kétségbe vonó érvek kerültek az asztalra.
Szentkirályi, Pest korábbi főpolgármestere az egyesítéssel szemben átfogó kritikát fogalmazott meg. Szemében a reformkorig visszanyúló program, a nemzeti főváros megteremtésének lehetősége vált kétségessé. Fő kifogása, hogy az erősen német karakterű budai oldal az egyesítést követően várhatóan átformálja a főváros arculatát, megakadályozva, hogy a főváros valóban magyar lehessen. Ezen túl, Szentkirályi az egyesítés kedvező gazdasági hatásait sem látta. Úgy vélte, hogy Budának nincsenek olyan perspektívái, mint a szinte akadálytalanul terjeszkedni képes Pestnek, hiszen a földrajzi viszonyok, a város övező hegyvidékek lezárják a további növekedés lehetőségét. Mindez pedig végső soron ahhoz vezethetne, hogy a jobbparti városrész szegény rokonként válna hosszú időre teherré a dinamikus Pest vállán. Az eltérő gazdasági helyzet, igazgatási hagyományok és érdekek miatt pedig óriási nehézséget jelentene a különböző érdekek összehangolása, ami patthelyzetek sorozatához vezethetne a városházán.
De más félelmek is akadtak. Annak ellenére, hogy a Lánchíd 1849-óta állt, az állandó fizikai összeköttetés létrejött a budai és a pesti oldal között, a forgalom mégsem volt teljesen szabad, hiszen vámot kellett fizetni az átkelésért. A hídpénz fizetése egykor, Széchenyi elképzeléseiben még a polgári jogegyenlőség eszméjének egyik gyakorlati megjelenése volt, de az 1870-es években már egyre többen, köztük Reitter Ferenc, vagy Jókai Mór, inkább az egyesülés gátjaként tekintettek rá: a budai és a pesti oldal közötti kereskedelmi forgalom számára egyáltalán nem volt közömbös a hídvám megléte. Nem is csoda, hogy az egyesítési tárgyalások során valamennyi, az érintett városokat képviselő bizottság, illetve valamennyi megszólaló kifogásolta a vám fenntartását.
A főváros létrehozásával kapcsolatos egyeztetések a kormány közigazgatást érintő nagyobb ívű reformjainak erőterében zajlottak, annál is inkább, mert hamar kiderült, hogy az egyesítés csak a főváros működésére vonatkozó szabályok reformjával együtt lehetséges. A képviselőtestületi választásokat, a város vezetését, a kormány és a törvényhatóság kapcsolatát és más pontokat érintő reform heves vitákat váltott ki.
A legérzékenyebb kérdések közül is kiemelkedett a kormány által bevezetni kívánt virilizmus intézménye, illetve a főváros élére állítani kívánt főispáni méltóság kérdése. A virilizmus, ami a vagyonos elemek érdekeinek érvényesülését volt hivatva biztosítani a döntéshozatalban, garantálva bizonyos számú széket a képviselőtestületben a legtöbb adót fizetők számára, élesen szembeállt nem csak a jogegyenlőség 1848-as hagyományaival, hanem a magyar jogi hagyományokkal is.
A főváros élére állítani szándékozott főispán intézményét a virilizmushoz hasonlóan mereven elutasították az egyesítendő városok képviselői. Az önkormányzatiság általános problémájához, a kormány és a város viszonyához kapcsolódó vita tágabb keretek között arról folyt ebben az időszakban, hogy vajon a megyék a polgári állam kiépítését követően továbbra is betölthetik-e az országos politikában korábban elfoglalt, „alkotmányvédő” szerepkört, mennyire csorbul a megyék önállósága. Márpedig a széles jogkörökkel felruházott főispánban a szélesebb közvélemény, valamint természetesen az érintett városok vezetése is a kormány emberét látta.
Az 1871-1872-ben folyt szakmai egyeztetések során, az országgyűlésben és a sajtó hasábjain megfogalmazott ellenvetések nem akasztották meg az egyesítés folyamatát. Igaz, hogy Budapest még hosszú évtizedekig soknyelvű város maradt, de Szentkirályi félelmei nem igazolódtak be, hiszen dacára annak, hogy a német nyelv sokáig megőrizte helyzetét, a város magyarosodása megállíthatatlannak bizonyult.
A Lánchíd vámja ugyan még sokáig megmaradt, de úgy tűnt, hogy bár népszerűtlen, a város fejlődését mégsem gátolta lényegesen a hídpénz. Ami a város igazgatásával összefüggő ügyeket illeti: a virilizmus végül nem az eredeti formájában épült be a fővárosi szabályozásba, hanem annak egyfajta finomított változataként, a közgyűlés tagjainak felét a legnagyobb adót fizetők közül választották. A főispán kérdésében hasonlóan kompromisszumos megoldás született: a tisztség betöltőjét a főváros esetében nem főispánnak, hanem főpolgármesternek hívták, a kinevezés helyett pedig az uralkodó által kijelölt három személyből választhatta meg a közgyűlés. Ennyire volt elegendő az érintett városok kitartó tiltakozása.
Noha az egyesítés részletei a kortársak szemében egyáltalán nem voltak hibátlanok, és a későbbiekben a megoldások egy része finomításra is szorult, a reformkor nemzedékének víziója mégiscsak megvalósulhatott, létrejöhetett a századfordulóra világvárossá fejlődő Budapest.
