Egy nemzeti és európai alkotmányjoggal foglalkozó alkotmányjogász kutatót mindig eufórikus örömmel tölt el, hogy egy ősi elvvel, elmélettel kapcsolatosan a tudományos közélet és közvita fellendül és új lendületet kap. A jogállamiság elvével kapcsolatban is így lenne ez, hiszen ebben a felfokozott nemzetközi klímában (amelyet a COVID-19 járvány miatti számos nemzeti intézkedéssel kapcsolatos vita is csak tovább fűtött), érhetné akár az orvosi szaknyelvben eustressz, "jó stressz" is a témával foglalkozó kutatókat. De ezzel nem igazán találkozunk és mindenki az állami jogállamiság haláláról (ha tetszik eutanáziájáról) beszél.

Európát és az uniós integrációt – nemcsak annak jogásztársadalmát – az utóbbi években nagyon hevesen foglalkoztatja az ún. jogállamisági kérdés, a "rule of law" körüli problémák. Ebből az ún. joguralom elnevezésből az is következik, hogy a fogalomról és annak tartalmáról folytatott vitákat a jognak – és nem a politikának – kellene uralnia. Ellenkező esetben (tekintettel arra, hogy milyen kilengésekre hajlamos műfaj a napi politika), túlmutat a vita a jogi kereteken és nem a jogi szempontok és érvek fognak abban főszerepet játszani. Ez alapvetően – a napi politikai szempontok figyelembevételével – lehet, hogy kívánatos, de nem helyes.

Ezen jogi szempontokat sokszor nélkülöző vitáknak köszönhetően a jogállamisági kérdésről folytatott vita erodálódik és nem maga a jogállamiság.

A jogállamiság mint érték és egységesítő jelszó természetesen nemcsak nemzetközi szervezetek (Európa Tanács, Európai Unió) alapdokumentumaiban jelenik meg, hanem a nemzeti alkotmányokban is. A jogállamiság szó egyben a „jog államiságára” is utal, arra hogy a jog elsősorban és elsőként az államtól ered, és minden állami közhatalom – ha tetszik „az államiság jogán” – ezen jog alá rendelt. Természetesen minden állam sajátosan – történeti, kulturális, politikai hagyományainak megfelelően – gondolkodik arról, hogy mit jelent számára a jog, a törvények uralma, felsőbbsége, ezért nem is véletlen, hogy az Európa Tanács Velencei Bizottsága is a fogalom átfogó értelmezését célzó jelentésében úgy közelített a kérdéshez már 10 évvel ezelőtt is, hogy azt nem egy szóval írta le, hanem rögtön három nyelven, három különböző nemzeti – angol, német és francia – eredetre, történeti összefüggésrendszerben: rule of law, Etat de droit, Rechtstaat, és ezek „kibékítésére” tett javaslatot. Ezek után, Európa posztszovjet államai vonatkozásában a sok eltérő állami megközelítés miatt azt is felveti a jelentés, hogy kétely ébredhet azzal kapcsolatban, hogy a jogállamiságot a közjog fundamentális fogalmaként kellene használni, és a fogalom nemzeti alkotmányok szintjén való megjelenésével kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy az „az államok egyik fő tulajdonsága”.

Az EU államiságának hiánya miatt kérdéssé válik a jogállamiság mércéinek EU általi meghatározhatósága is, amelyről szintén vita folyik. Rainer Arnold szerint például a jogállamiság külső aspektusának nagyon fontos része, hogy a tagállamtól az EU-s intézményre ruházott hatáskörök határain belül járjanak el ezek az intézmények. Arnold azt is kifejti, hogy a tagállami alkotmánybíróságok és az EUB közötti hatásköri (ún. ultra vires) vita az alkotmány által megtestesített „nyitott és zárt államiság” közötti egyensúlyi állapot kifejeződése (értsd: mi minősül kizárólagosan tagállami hatáskörnek, s mi nem), és annak központi hangsúlya, hogy az integrációs folyamat jogállami alapon nyugodjon.

Az integrációs folyamat jogállami alapjaival kapcsolatban, nem elfeledve az Európa Tanács jogállamiságra vonatkozó jelentése kapcsán fentebb írtakat, az Európai Unió első jogállamisági jelentését is meg kell említenünk, amely 2020 őszén látott napvilágot. Az Európai Bizottság 2020-as jogállamisági jelentése a fogalom értelmezési kérdéseivel nem időzik sokat, hanem az uniós – értsd: tagállami szintű – „jogállamisági helyzetet” vizsgálja meg. A jelentés szerint a jogállamiság olyan közös érték, amelyet minden tagállam magáénak vall. A jogállamiságot a jelentés „megszilárdult elvnek” nevezi, amelynek lényegi tartalma az egész EU-ban azonos, mégis mechanizmust hoz létre, az amelynek során folytatott (kimondatlanul, de politikai) párbeszéd „elmélyíti a közös értelmezést”.

A fogalom viszont – ahogy ez fentebb megállapítást nyert – a közjog egyik legfontosabb kulcsfogalma, ezért hát ahány féle nemzeti közjog, annyi féle jogi megközelítése lehetséges.

Ahogy a fentiekből is látszik, voltak és vannak természetesen törekvések a jogállamisággal kapcsolatos nemzetközi és EU-s standardrendszerek kialakítására, és ezek mellett természetesen vannak sui generis állami megközelítések is.

Ezen nemzetközi és nemzeti megközelítések között van vagy lehet egyfajta konvergencia- és konszenzus-keresés, de ezt a folyamatot nem lehetséges és nem is nagyon célravezető olyan „politikai lóversenyként” kezelni, amelyre a felkészülés közben bottal és répával „jutalmazzák” a rosszul vagy jól teljesítő lovakat, a tagállamokat.

Tulajdonképpen rossz is a hasonlat, hiszen nem is lehet a jogállamisági kérdést versenyként szemlélni, nem olyan, mint az űrfegyverkezés, amelynek vannak bajnokai és vannak vesztesei. A nemzeti jogrendszerek mindennapjainak akut és krónikus problémákkal szembesülő komplex folyamataiban minden állam egyszerre bajnok és vesztes, lehetetlen (de ahogy erre a mércék kapcsán fent idézett pár szerző is rámutat, módszertanilag legalábbis nagyon-nagyon nehéz) élesen elválasztott kategóriákban gondolkodni, és ezek alapján indexálni, rangsorolni őket. Persze tudjuk, hogy nem az, hiszen a scoreboardok, kondicionalitási listák és benchmarkok világában ez teljesen megszokott, ettől azonban még nem helyes, mert ezekkel a folyamatokkal átesünk annak a bizonyos ’law’-nak a túloldalára.

Ez pedig rövid-, közép és hosszú távon az államkapcsolatok elhidegülését, integrációs válságot okozhat, amelynek jeleit jelenleg is érezhetjük, van egy lassú, de folyamatos sodródás a leépülés felé, fokozatos erózió – de ez nem a jogállamiság eróziója. Eufória és eustressz helyett az európai integráció szépen lassan, de biztosan sodródik az eutanázia irányába. Ez pedig nincs rendjén, a sokféleség tiszteletben tartása mellett kialakított európai egység életben tartása minden európai állam és polgár érdeke.

Az ezeket a folyamatokat „az ügető lelátójáról” szemlélő alkotmányjogász számára az eufória és eustressz irányába való elmozdulás olyan jogi viták révén válhat valósággá, amelyek ténylegesen a jogállamisági kérdés jogi tartalmára vonatkoznak. Ilyen lehet például az állami és az önszabályozás viszonya, ezek kapcsolatának kérdése. Ha a jog – nevesül egy alapjog szabályozása – az államtól ered, akkor a gazdasági élet szereplőinek (pl. a közösségi médiáknak) mozgásterét keretek közé kell szorítani ezek korlátozása, szabályozása vonatkozásában. Az állami joghatóságot alapjogi kérdésekben alapvetően érvényesítő nemzeti alkotmánybíróságok egyenkénti gyakorlatának és együttműködésének is egyik legnagyobb jogi – ad absurdum jogállami – kihívását a jövőben az fogja jelenteni, hogy pl. az online véleménynyilvánítás szabadságának kérdésében meddig terjedhet az állami jogi szabályozás, és mi lesz a vállalati önszabályozás tere? Ebben sem szabad átesnünk a ’law’ túloldalára.

A szerző az MCC Közjogi Műhelyének vezetője.

Borítókép: Helmutvogler.