2020. szeptemberére adta ki nagyívű jelentését az Egyesült Államok Külügyminisztériuma által támogatott, de tevékenységében attól független 11 tagú szakértői bizottság: az Elidegeníthetetlen Jogok Bizottsága (Commission on Unalienable Rights). A jelentés célja az volt, hogy alapelvi szinten írja le az Egyesült Államok alkotmányos gondolkodását és emberi jogi felfogását meghatározó ún. természetjogi megközelítés szerinti elidegeníthetetlen és veleszületett emberi jogok iránti elkötelezettségét. A rendszerezett elvi tételek alapján pedig a végső cél a policy-alkotásban való felhasználás: tanácsadás egyrészt az amerikai döntéshozóknak, másrészt minták állítása más országok döntéshozói elé. A Mike Pompeo amerikai külügyminiszter által felállítani javasolt bizottság feladata tehát nem más volt, mint hogy az ENSZ által (egyébként Eleanor Roosevelt egykori amerikai First Lady tevékenysége és támogatása hatására) elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára (EJENY, 1948) és az amerikai alkotmány emberi jogi filozófiájának alaptételeire tekintettel meghatározza, hogy az USA milyen elvek mentén tudja továbbra is megőrizni vezető szerepét az emberi jogok nemzetközi promóciójában.

Az amerikai emberi- és alapjogi felfogás sarokkövei – John Locke politikai filozófus örökérvényű gondolatai és az Alkotmány preambuluma nyomán: az élet, a szabadság, a tulajdon védelme és a boldogság keresése.

Az Egyesült Államok történelme során megszületett és máig ható fontosabb emberi és alapjogok szabályozó dokumentumok egész sora is ezekre épít. Különös tekintettel arra a politikai klímára, amely jelenleg jellemzi az elnökválasztás előtt álló Amerikát, könnyen sejthető, hogy nem fogadta a minisztériumi Bizottság jelentését felhőtlen boldogság a hazai és a nemzetközi közvélemény részéről. Az internetes sajtóban és civil szervezetek honlapjain egymás után jelentek meg különböző értékelések, véleménycikkek, amelyek a jelentés tartalmát több fronton is támadták, “furcsának” és “veszélyesnek” minősítették. Nekem most nem tisztem a minősítés, mindazonáltal azonban szeretnék megosztani pár benyomást, amelyek a jelentés olvasása kapcsán megfogalmazódtak bennem.

A jelentésben számos helyen jelenik meg olyan érvelés az emberi jogok filozófiájával kapcsolatban, amely a szubszidiaritáson mint fordítókapcsolón keresztül köti össze az emberi jogok univerzalitását azok pluralizmusával, vagy ahogy Európában inkább mondani szokás, partikularitásával. Azért az emberi jogi gondolkodásmódot és szabályozást átható elvekre koncentrál, mert “az egyéni emberi jogok közösségben megélt holisztikus értelmére” utal. Az EJENY – a Jelentés szerint viszonylag minimális számú, közel teljes konszenzussal elfogadott jogon keresztül – azt biztosítja, hogy az abban megfogalmazott univerzális elveket minden esetben külön-külön kontextusokban kell konkretizálni és az ilyenfajta pluralizmusnak, partikularitásnak való “térengedés” az egyetlen praktikus módja annak, hogy kultúrákon és nemzeteken keresztül a jogok mibenléte kapcsán tényleges megegyezés születhessen.

A társadalmi szerződés jelenleg is érezhető változásával beálló azon folyamatokról, amelyek értelmében egy fokozott és egyre fokozódó jogkövetelés váltja fel az egyes jogok biztosításáért cserébe más jogokról való lemondást a különböző politikai közösségekben, a jelentés visszafogottan foglal állást. E körben értékeli az ún. “új jogokat”, amelyek a jelentés szerint az emberi jogok védelmének erejét gyengíthetik meg – kontrollálatlan formában – a politikai preferenciák újabb és újabb jogi kategóriákba való fékezetlen átfordítása nyomán. (Ahogy a jelentés következtetéseiből és alább is kiemelem majd, e szerint ezt a kontrollt elsődlegesen a szuverén nemzetállamnak kell gyakorolnia.)

Ebben a kontextusban szemléli a jelentés azt a kérdést, hogy az amerikai külpolitika mikor veheti számításba egy új típusú emberi jogi igény támogatását. Az itt tett megállapítások közül is kiemelkedik az, hogy ezen igényeknek az EJENY-hez viszonyított ún. originalista (vagyis az eredeti szöveget és az annak tulajdonított) értelmét állítja be a vizsgálat alapvonalaként, és ezek alapján veti össze a kérdést az amerikai alkotmányos elvekkel, morális, politikai és jogi hagyományokkal, és teszi fel a kérdést, hogy a már létező emberi jogok rendszertanába beilleszthető-e az új jogi igény, jogkövetelés. A jelentés ezt követően foglalkozik a metajurisztikus (jogon kívüli) standardok expanziójának kérdésével is – vagyis a demokratikus ellensúlyok nélkül működő különféle szervezetek által alkotott olyan igényekkel, amelyek a nemzetállami demokratikus döntéshozatal keretei között nem részesülhettek olyan vitában, amely megszilárdíthatta volna legitimitásukat.

Miután megemlíti, hogy az elidegeníthetetlen jogok más országokban való promotálása számos módon megvalósulhat ezen nemzetállamok szuverenitásának sérelme nélkül, a jelentés hét kihívást azonosít az emberi jogokkal kapcsolatos külpolitikai törekvések kapcsán.

Ezek között elsőként az “emberi jogi kultúra” hanyatlását jelöli meg, illetve utal arra, hogy számos nemzetközi szervezet veszik el a részletekben és nem képes betölteni a tőle elvárt szerepet.

Talán erre utal a jelentés azzal, amikor azt fogalmazza meg, hogy a diplomácia mindig a preferált eszköz, de van olyan, hogy inadekvát.) Említi még az autokráciák kihívását, a migrációt és a globális egészségügyi és járványhelyzetet, valamint a nem állami szereplők által elkövetett jogsértéseket. Ezen kihívások leküzdése kapcsán pedig 12 pontot (következtetést) fogalmaz meg, amelyből most négyet emelnék ki szemléltetés végett:

  1. A jelentés szerint az emberi jogok univerzalitása (egyetemessége) nem jelent az azok életre keltésével megvalósuló uniformitást (egységességet). (Van tere a különbségeknek, partikularitásnak, amíg az kulturális relativizmusba nem csap át.)
  2. A szubszidiaritással kapcsolatban, támaszkodva a föderalizmus amerikai modelljére is, megállapítja, hogy a döntéseket a közösség életéhez legközelebb eső szinten kell meghozni, és az ezek feletti szintek nem ezek helyettesítésével csak megsegítésével avatkozhatnak be ezekbe a folyamatokba.
  3. A nemzetállamoknak mozgástere van emberi jogi politikájuk nemzeti hagyományaikra való alapításában, és ehhez kapcsolódóan
  4. A nemzeti szuverenitás az emberi jogok biztosításának vitális kérdése.

Ezen pontok mentén viszont azt kell mondanom, hogy talán igazak azok az értékelések, amelyek furcsának tartják a jelentés tartalmát. Európaiként, európai alkotmányjogászként olvasva igenis furcsa volt.

Mégpedig azért, mert a magyar hétköznapok európai szintű jogi és politikai vitáinak alapérvei és kulcs- és jelszavai elevenedtek meg a szemem előtt: szuverenitás, lényegi állami funkció, szubszidiaritás, a nemzetállam és annak mozgástere a jogi szabályozás alakításában, a nemzetközi szervezetek szerepe és képessége ezek fékezésében.

Mindezt pedig egy olyan szövegben, amely az amerikai alkotmányos hagyomány kimerítő magyarázatára és az ENSZ egyik legmeghatározóbb emberi jogi dokumentumára alapítva mutatta be, hogy az Egyesült Államok miért és hogyan támogathatja más országok emberi jogi törekvéseit. Nincs új a nap alatt?

(A cikk címét ihlette Arundhati Roy indiai írónő hasonló című könyve (The Ministry of Utmost Happiness, Penguin Books, 2018)

A szerző az MCC Közjogi Műhelyének vezetője.