Ezekben az intézményekben széles körben elterjedt az a percepció, hogy Amerika az elmúlt négy évben Trump elnök alatt aláásta, vagy akár teljesen magára is hagyta a nemzetközi rendszer jelentős részét. Valóban, az amerikai elnök nagyzoló Twitter-bejegyzései, amelyek gyakran régi megállapodásokból való kihátrálással vagy azok újratárgyalásával fenyegettek, felingerelte a globális rendet, ezért sokan megkérdőjelezték Amerika abban betöltendő vezető szerepét. E szervezetek között elsődlegesen a NATO-ban alakult ki feszültség a szövetség tagjai és a Trump-kormány között a tagok finanszírozási kötelezettségei miatt, illetve abban a kérdésben, hogy mi a szövetség elsődleges küldetése a változó világban.
Ezzel szemben Joe Biden, a megválasztott demokrata elnök jóval hagyományosabb hangot ütött meg a NATO-t illetően, és megígérte, hogy orvosolja a jelenlegi adminisztráció által a szövetségnek okozott károkat. Válaszul a NATO vezetői egy kora tavaszi csúcstalálkozót fontolgatnak Bidennel, aminek célja a jelenlegi kormányzat által okozott károk helyreállítása. Vajon Biden közelmúltbeli lépései érdemi változásokat jelentenek-e az amerikai politika kapcsán, vagy csak szép szavakról volna szó?
Az biztos, hogy Joe Biden hosszú, 47 évet felölelő politikai pályafutással rendelkezik, amely során a Szenátus Külügyi Bizottságának elnöke is volt. Elnöki kampánya során könyörtelenül kihangsúlyozta Trump támadó jellegű kommunikációját a NATO felé, videókban gyakran Trump saját szavait használva ábrázolta a jelenlegi elnököt úgy, mint aki veszélyes a szövetség jövőjére. Ami a saját NATO-politikáját illeti, tényleg úgy tűnik, hogy Biden a hagyományosabb amerikai stratégiát követi a szövetség irányában, annak ellenére, hogy a retorikai közhelyeken túl eddig kevés részletet közölt.
Biden abban reménykedik, hogy újra támogatást adhat amerikai részről, különösen a szövetség nyugati tagjainak. Ugyanakkor Trump elnök számos NATO-val kapcsolatos közelmúltbeli döntése tekintetében (például, hogy az amerikai jelenlétet csökkentették Németországban), mind Biden, mind kampánystábja meglehetősen homályos válaszokkal szolgált. Joe Biden igazából csak annyit mondott reakcióképp, hogy a jelenlegi adminisztráció számos más döntésével együtt „felül fogja vizsgálni” a németországi csapatcsökkentésről szóló döntést is.
Ezenkívül Joe Biden többnyire hallgatott arról, hogy Trump folyton-folyvást követelte a NATO-tagok részéről a védelmi erő részére vállalt 2 százalékos GDP befizetését. Ez ugyanis olyan kérdés lehet, amelyben történetesen Biden és Trump talán egyet is ért, és amelyhez számos ország, különösen a keleti tagállamok tartják is magukat. Abból a tíz NATO-tagból, akik jelenleg a GDP 2 százalékáról szóló megállapodást teljesítik, nyolc a NATO keleti feléhez tartozik. Ezenkívül Biden korábban támogatta az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítését Közép- és Kelet-Európában, amely projektet a Trump-adminisztráció alatt fejeztek be.
Biden politikájának azonban van egy olyan eleme, amely elidegenítheti a szövetség kulcsfontosságú tagjait. Kampánya során ugyanis kifejezte abbéli szándékát, hogy egy Demokrácia Csúcstalálkozót rendezne, ami a demokratikus világban felbukkanó populizmus, nacionalizmus és autoritarianizmus kérdéseivel foglalkozna. Ez viszont több NATO-tag, például Törökország, Lengyelország, Magyarország és Olaszország haragját is kiválthatja, így súrlódást okozhat a szövetség keleti és nyugati része között. Az biztos, hogy a NATO-nak továbbra is védelmi paktumnak kell maradnia, és nem szabad belefolynia a tagállamok politikai ügyleteibe.
A kulcskérdés itt az, hogy Biden víziója az Egyesült Államok NATO-ban betöltött vezetői szerepéről vajon elegendő lesz-e a Trump-kormányzás során észlelt károk helyrehozatalához? A szövetségnek garanciára van szüksége az Egyesült Államok részéről, hogy az – misszióját tekintve – elkötelezett a vezetés mellett. Ehhez a szavakon túl konkrét tettekre is szükség lesz. És bár a NATO műveleti köre a hidegháború vége óta Európán túlra is kibővült, fő küldetése továbbra is Európa védelme a nagy keleti szomszéddal szemben. A 21. század új fenyegetéseket termelt ki a szövetség számára, mint például az űr, a kibertér és az "új generációs hadviselés" problémáit, ahogy azt Oroszország a Krím-félszigeten, illetve Kelet-Ukrajnában demonstrálta. A NATO-nak meg kell találnia a módját, hogy e fenyegetéseket leküzdje, márpedig még továbbra is az Egyesült Államok a szövetség egyetlen szereplője, akinek kellő erőforrása és képessége van a tagállamok egyben tartására. Ha Amerika bizonytalankodik elkötelezni magát a szövetség felé, ez csak felerősíti ellenfele vágyát arra, hogy aláássa azt. Ami pedig Biden-t és a NATO helyreállítására vonatkozó terveit illeti, ezek megvalósításához a sallangos beszédeknél jóval többre lesz szükség.
A szerző Ryan Brockhaus, az Az MCC Fellowship Program Senior Fellow ösztöndíjasa.
Borítókép: nato.int
