„A Balkán több történelmet gyárt, mint amennyit el bír fogyasztani” – szól Winston Churchill brit miniszterelnöknek tulajdonított mondat. Függetlenül az idézet hitelességétől, a régió kétségkívül olyan konfliktusokkal terhelt, amelyek túléltek korokat és rendszereket is. A térség államainak egy része már csatlakozott az Európai Unióhoz, másik része pedig a társulási folyamat eltérő szakaszaiban jár, miközben a már tagjelölt státuszú országok csatlakozási dátuma bizonytalan időre kitolódott. Szem előtt tartva Kína, Oroszország, az Egyesült Államok és Törökország – elérő mértékű – geopolitikai és gazdasági törekvéseit a Balkánon, jogosan merülhet fel, hogy milyen mértékben valósítható meg a Nyugat-Balkán európai integrációja, ha az egyáltalán lehetséges. A stabilitás és felzárkózás kérdését tovább bonyolítják az egyes nyugat-balkáni vezetők egyéni nemzeti és/vagy regionális ambíciói.
Montenegró – csaknem kilenc évtized után – 2006-ban nyerte vissza teljes állami függetlenségét. 2014 óta a balkáni állam az Európai Unió tagjelölt országa, 2017-ben pedig felvételt nyert az Észak-Atlanti Szerződés Szövetségébe (NATO). A kisország népessége valamivel több, mint 600 ezer fő, amely egyharmada szerbként azonosítja magát. A lakosság 72%-a ortodox vallású, amelyen két egyház, a szerb és a montenegrói ortodox egyházak osztoznak 90:10 arányban az előbbi javára. Az ország függetlenség kovácsa az a Milo Đukanović, a Montenegrói Szociáldemokrata Párt elnöke, aki majdnem három évtizeden keresztül – hat miniszterelnöki, majd két köztársasági elnöki mandátummal – irányította Montenegrót. A boszniai háború lezárását követően a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (Kis-Jugoszlávia) megerősödő szerb ellenzéki összefogáshoz, bár formálisan nem csatlakozott, Đukanović az államszövetségből való lassú kivonulás pályájára állította Montenegrót. A függetlenség kivívása ellenére az ország bel- és külpolitikai mozgásterét a vélt és valós szerb és orosz befolyás lekorlátozta, amelyet Đukanović tudatos nemzet- és mítoszépítéssel kívánt ellensúlyozni. A nyíltan oroszbarát és pánszerb szerb ortodox egyház megtörését Đukanović bár hatalmának megerősítésre kívánta felhasználni, az huszonkilenc év kormányzat után mégis pártjának bukásához vezetett. A miértek és mikéntek megértésére és tisztázására egy rövid történelemi áttekintésre van szükségünk kétszáz év távlatából.
Történelmi gyorstalpaló
Montenegró függetlenségét hivatalosan az 1878-as berlini kongresszus mondta ki, noha gyakorlatban a 18. század elejétől az Oszmán Birodalom valódi fennhatósággal nem rendelkezett a terület felett. A balkáni kisállamot több, mint kétszáz éven keresztül a Petrović-Njegoš-dinasztia egyes tagjai ún. hercegpüspökként (vladika), majd a 19. század közepén lezajlott szekularizáció révén fejedelemként irányították. Az utolsó uralkodó, I. Miklós herceg (majd 1910-től király) hosszú regnálására (1860–1918) olyan opportunista külpolitika volt jellemző, amely a területet megkerülhetetlenné tette a nagyhatalmak számára a Balkán-kérdés kezelésében. Mindezt dinasztikus házasságok sorával támogatta alá: lányai olasz, német, orosz és szerb főúri családokba házasodtak be. (Elena nevű lánya az olasz trónörökös, a későbbi III. Viktor Emánuel király felesége lett.) A két szerb állam, Montenegró és Szerbia egyesítése érdekében Zorka nevű lányát az Obrenović szerb uralkodócsalád riválisához, a Karađorđević-okhoz házasította be, miközben Montenegróban tudatosan a szerb nemzettudat megerősítésén fáradozott, hogy a két állam jövőbeli egyesülése a Petrović-Njegoš-dinasztia vezetése alatt valósuljon me
Az 1903-as szerbiai királygyilkosság a Habsburgbarát Obrenović-ok uralmának végét, és az oroszbarát Karađorđević-ok uralmának kezdetét jelentette a Szerb Királyságban. Miklós pánszerb törekvései a szerb dinasztiaváltással nem csupán dugába dőltek, de saját helyzete is megingott Montenegróban. Miklós veje, a nyugatos műveltséggel is rendelkező, s a korona kedvéért a svájci emigrációból Szerbiába hazatérő I. Péter karizmatikusabb, az idők szavát jobban értő, alkalmasabb vezetőnek tűnt a szerb egység megvalósítására. Kiváltképp a kulturálisan pezsgő Belgrádban tanuló és műveltséget szerző fiatalabb montenegrói réteg számára vált szembetűnővé a két szerb állam és vezetőik között – a 20. század elején – tátongó különbség. (Amíg Szerbia általános férfi választójoggal rendelkező alkotmányos monarchia volt, addig Montenegrót abszolút hatalommal kormányozta a Petrović-Njegoš-dinasztia, noha a századelőn bevezetett oktrojált alkotmány révén a parlamentarizmus és a jogállam csírái a kis balkáni államban is kibontakoztak.) Összeségében a montenegrói szerbtudat megerősítése és a szerb egység gondolatának elültetése hosszú távon politikai öngólnak bizonyultak I. Miklós számára, hiszen Szerbia és a Karađorđević-dinasztia minden téren vonzóbb alternatívának tűnt a montenegrói alattvalók számára.
Ennek keretében Montenegrót királysági státuszra emelte – kihangsúlyozva a balkáni kisállam egyenlőségét a regionális rivális Szerb Királysággal –, valamint létrehozta az önálló montenegrói ortodox egyházat. Az utóbbi gyakorlatilag formalizálta a Petrović-Njegoš hercegpüspökök alatt kialakított montenegrói egyház évszázados különállását. Bár Miklós egyoldalú lépését a konstantinápolyi pártiárka nem ismerte el, a valóságban a szerb ortodox egyház nem rendelkezett fennhatósággal Montenegró felett.
Az ellentétek ellenére az első világháború kitörésekor I. Miklós kitartott vérségi és rokoni alapon is kitartott Szerbia mellett, amely 1915-1916 fordulójára Montenegró verségéhez vezetett. A Petrović-Njegoš család idejekorán emigrált, majd a szintén okkupált Szerbiával ellentétben Montenegró különbékét kötött a központi hatalmakkal. Az uralkodócsalád „elmenekülése” és a békekötés tovább rontott a Petrović-Njegoš-ok montenegrói megítélésén, s a meghatározó többség immáron kívánatosnak tartotta a Karađorđević-ok alatt végbemenő jövőbeli egyesülést. A délszláv egységállam gondolata az első világháború során végig visszatérő kérdés maradt, amíg végül az 1918. év eseményei – kiváltképp a Habsburg Birodalom természetes felbomlása – megteremtették a feltételeket egy szélesebb körű délszláv egységállam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrehozására.
Montenegró esetében a csatlakozás kinyilvánítása a formálódó közös délszláv államhoz visszás körülményeket között zajlott le 1918 novemberében. A szerb felszabadító csapatok rögtönzött nemzetgyűlést hívtak össze Podgoricában, ahol biztosították azoknak a szerbpárti montenegróiak a többségét, akik kitételek nélkül megszavazták a Petrović-Njegoš-ház trónfosztását, valamint Montenegró azonnali egyesülését Szerbiával. Ezzel gyakorlatban Montenegró vált az egyetlen olyan győztes „kisszövetséges” állammá az első világháborúban, amely elvesztette államiságát.
Mindezek eredményeként az önálló montenegrói egyházat – tulajdonaival együtt – azonnal beolvasztották a szerb ortodox egyházba.
Milo Đukanović, Montenegró köztársasági elnöke (Forrás: EPA-EFE/Boris Pejovic)
Az 1918-as egyesülés körülményei a második Jugoszlávia felbomlásakor montenegrói függetlenséget célul kitűző új politikai narratíva alapjává váltak, amely fokozatosan nyerte el a közvélemény támogatását. 1991-ben, a délszláv válság kibontakozásakor az Európai Közösség olyan rendezési javaslattal állt elő a Jugoszláv tagköztársaságok számára, ami pénzügyi támogatás mellett gyors európai integráció képét lengette be a délszláv vezetők előtt. Montenegró erőteljes belgrádi nyomás és fenyegetés hatására az utolsó pillanatban kihátrált a javaslat mögül. Mindez végül Montenegrót belekényszerítette a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságba és sorsának alakulása Milošević jugoszláv elnök politikájától tette függővé. A gazdasági szankciók és a NATO légicsapások (1999) Montenegrót sem kíméltek, s nyilvánvalóvá vált, hogy a Szerbiával fennálló kényszerházasság csak teher Podgorica számára.
Milošević bukását (2000) követően az államszövetségi keret alkotmányos újrafogalmazásával létrehívták Szerbia–Montenegrót (2003), amely egy utolsó kísérlet volt a két állam politikai házasságának fenntartására. A dualista államot létrehozó egyezmény 2006-ban népszavazási lehetőséget garantált Montenegró számára a kiválásra, amelyre Đukanović-ék tudatosan készültek: megkezdődött a montenegrói nemzettudat kialakítása, amely az 1918-as egyesülés törvénytelenségének mítoszára, valamint a Petrović-Njegoš-dinasztia alatti évtizedek romantizálására épültek, kihangsúlyozva Montenegró múltbeli különállását. (Az új montenegrói zászló cseppet sem véletlenül a Petrović-Njegoš uralkodócsalád egykori dinasztikus címerét használja.)
"Szerbtelenítés", orosz befolyás
A nemzetépítő retorika és egyes gyakorlati lépések Đukanović mandátumát is időről időre meghosszabbították. Mindezzel a függetlenség kikiáltást követően sem hagyott alább, sőt olyan „szerbetlenítési” folyamatba ment át, amelynek célja a szerb kulturális, vallási és politikai befolyás csökkentése, felszámolása. 2006 óta a montenegrói vezetés több olyan kül- és belpolitikai lépést tett, amelyek nyíltan szembe mentek Szerbia érdekeivel és a szerb érzülettel egyaránt, s újabb törésvonalakat okoztak a montenegrói társadalomban. Először a montenegrói nyelv államnyelvvé tételére került sor (2007), majd az ország elismerte Koszovó függetlenségét (2008), s végül népszavazással megerősítve csatlakozott a közös országot korábban bombázó „NATO fasisztákhoz” (2017). (A címkét Milošević-rezsimje és azt kiszolgáló média használta az 1999-es bombázások alatt.) Utóbbi komoly törést okozott a „szláv és ortodox nagytestvér” gondolatát gyakran diplomáciai kártyaként kijátszó Oroszországgal, amely befektetéssel rendelkezik Montenegróban, és nem kívánta geopolitikai mozgásterének beszűkülését a Balkánon (és az Adrián). Moszkva aktivitása a térségben a 2016-es montenegrói választások idején vált szembe ötlővé. Ekkor Montenegró 2017-re tervezett NATO társulását kívánta közvetetten megakadályozni a választások kimenetelének befolyásolásával. A montenegrói vezetés azonban a hírszerzésre hivatkozva taktikai okokból a nyilvánosság elé tárta az állítólag Belgrádból irányított orosz beavatkozási kísérletet, amely közvetlenül a moszkvai, közvetetten pedig a belgrádi vezetéssel is megterhelte Podgorica viszonyát.
A nemzetieskedő, megosztó lépések a választások közeledtével gyakran kerültek elő Đukanović eszköztárából.
(Az 2010-as évek első felében a kormány külön egyezményekkel rendezte a többi vallási felekezet – legyen szó akár keresztényről, akár iszlámról – státuszát Montenegróban.) A 2020 augusztusi választásokhoz közeledve a podgoricai parlament 2019 decemberében – az ellenzéki pártok bojkottja mellett – elfogadta az új egyházi törvényt, amely arra kötelezte a szerb ortodox egyházat, hogy elszámoljon a Montenegró területén lévő vagyonának eredetével. Mivel a kolostorok, földek és egyéb ingóságok többségéhez a szerb ortodox egyház 1918-at követően az önálló montenegrói ortodox egyház felszámolásával jutott hozzá, így a törvény alkalmazása komoly következményekkel járna a szerb egyházra nézve, kedvezményezettje pedig egyértelműen az – 1993 óta ismét létező, bár az ortodox világban hivatalosan el nem ismert – montenegrói ortodox egyház lenne.
Montenegró 2007-ben lett NATO tag (Forrás: AP/Risto Bozovic)
Miközben a montenegrói kormány nagyszerb propaganda támogatásával vádolta meg a szerb egyházat, annak koronavírusban nemrég elhunyt vezetője, Amfilohije érsek nyílt ellenállásra szólította fel a híveket. A közvéleménykutatások igazolták a törvény népszerűtlenségét (csak 20% támogatta azt), miközben megerősítette, hogy az állampolgárok többségének (62%) egyértelmű bizalmát az egyház élvezi és nem Đukanović hosszúra nyúlt, korrupciós botrányokkal terhelt kiskirályi uradalma. A Montenegró határain túlnyúló ortodox tüntetéssorozat végül három ellenzéki pártot is egységbe kovácsolt, akik végül 2020 augusztus végén legyőzték a kormányzó Montenegrói Szociáldemokrata Pártot és koalíciós kormányt alakítottak.
Noha Milo Đukanović köztársasági elnökként továbbra is hatalmon maradt, a választások elvesztése nemcsak intő jel számára, hanem egyben emlékeztető is arra, hogy a Balkánon a vallás továbbra is meghatározó identitásképző és mozgósító tényező. A posztszocialista korszak montenegrói lakossága a nemzeti identitás jellegében, és a nyugati irányú integráció mértékében megosztott, de a vallás kérdésében egységes.
Đukanović pártjának nyári választási veresége bár új koalíciót ültetett a podgoricai kormányszékbe, de az új kabinet egyelőre nem tűnik nyitottnak a kapcsolatok rendezésére és elutasítja Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök által 2019 decemberében kezdeményezett ún. mini-Schengenhez való csatlakozást. Az elképzelés nyomán egy olyan részleges gazdasági unió jönne létre a Nyugat-Balkánon, ahol – a közös piac – mintájára megvalósulna az áru, munkaerő, tőke és szolgáltatások minél szabadabb, akadálymentes áramlása. A terv egyértelműen Szerbiának, a régió legnépesebb államának és legstabilabb gazdaságának kedvezne leginkább, miközben Montenegró gazdaságát részben ismét összekapcsolná Szerbiáéval.
Belgrád befolyása és dominanciája korábban gyakran kényszerítette Montenegrót kedvezőtlen pályára, s a Nyugat-Balkán „erős embereként” számontartott Vučić mellett – akiben Brüsszel a térség stabilitásának zálogát látja – felmerül a kérdés, hogy a balkáni kisállam politikai elitjének mennyire sikerül Montenegró független államiságot megerősíteni, s a „másik Szerbia” képét egyszer s mindenkorra levetkőzni.
A szerző történész, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének kutatója.
Borítókép: fairplanet.org.
