A digitális szakadék áthidalása: alkotmányos kötelezettség vagy politikai cél?

Hazánkban a 2023-as digitális államról szóló törvény,[1] valamint az Európai Unió ún. Digitális évtized 2030 programja[2] is rávilágít arra, hogy a digitális szakadék áthidalása már nem csupán gazdasági versenyképességi kérdés, hanem alapvető társadalmi igazságossági és demokratikus részvételi probléma is egyben. A digitális megosztottságot több szinten érdemes értelmezni, míg egyes csoportok számára az alapvető internetelérés hiánya akadályozza a részvételt a digitális térben, másoknál a digitális írástudás hiánya vagy a tartalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a teljes értékű részvételt. Esszém középpontjában az a kérdés áll, hogy a jelenleg tapasztalható egyenlőtlenségek felszámolása vajon alkotmányos kötelezettségként vagy politikai célként definiálható. A jelen tanulmány célja, hogy választ adjon arra, vajon a digitális egyenlőségért folytatott küzdelem egy napon alkotmányos alapjoggá válhat-e, vagy örökre a politikai diskurzus tárgyköre marad. A cikkben először be kívánom mutatni a digitális szakadék fogalmi és elméleti kereteit, majd rátérek annak társadalmi kihívásaira. Ezt követően áttekintem, hogy más országok milyen lépéseket tettek az internet-hozzáférés alapvető jogként való elismerése érdekében, különös tekintettel arra, hogyan értelmezhető mindez a hazai jogi környezetben.

A digitális szakadék elméleti keretei

Manapság már szinte bárki hozzáférhet különböző infokommunikációs technológiai[3] eszközökhöz, hiszen a világháló csupán egyetlen gombnyomásra van, okoseszközeink pedig zsebünkben lapulnak. Olyannyira szervesen beépültek mindennapjainkba, hogy azok a jelenségek, melyek a 2010-es évek elején még futurisztikusnak tűntek – például, hogy okosórán keresztül rendeljük meg a vacsorát, vagy a munkahelyünkről, egy applikáció segítségével indítjuk el a mosógépet vagy a robotporszívót – 2025-re sok háztartásban már a világ legtermészetesebb dolgai közé tartoznak. Ezek az eszközök kényelmesebbé, gyorsabbá és hatékonyabbá teszik mindennapjainkat, miközben korábban elképzelhetetlen mennyiségű információhoz juthatunk hozzá néhány másodperc alatt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az információs társadalom nyújtotta előnyök mindenki számára egyformán elérhetők lennének. A digitális esélyegyenlőség, a technológiai fejlődés demokratizálódása még mindig nem valósult meg teljeskörűen, hiszen jelentős különbségek tapasztalhatók a fejlett és a fejlődő országok között, de akár egy-egy régión vagy országon belül, így hazánkban is komoly eltéréseket tapasztalhatunk. A digitális szakadék egy olyan komplex társadalmi jelenség, amely szorosan összefügg az információs társadalom fejlődésével, illetve az innováció schumpeter-i értelemben vett „kreatív romboló” hatásának nem szándékolt követelményeivel (értsd: a digitális képességek fejlődése a társadalom egyes korcsoportjaiban és vagyoni rétegeiben különböző okokból nem tudja tartani a technológiai fejlődés ütemét, amely problémákat okoz a digitális technológiák behatolása kapcsán a mindennapi élet számos területén). A digitális szakadék áthidalása sürgető feladat, ha meg kívánjuk előzni a már meglévő különbségek tovább mélyülését.

Fontos ezen a ponton tisztázni a legrelevánsabb alapfogalmakat a témát érintően. A digitális kifejezés[4] a modern információs és kommunikációs technológiákat, mint például az okostelefonokat, számítógépeket és az internetet jelöli, míg a szakadék a társadalmi csoportok közötti jelentős különbségekre utal a hozzáférés és használat terén.[5] A digitális írástudás (angolul digital literacy) egy olyan átfogó fogalom, amely magában foglalja az információk megértését, különböző forrásokból történő megszerzését, feldolgozását és felhasználását. Ez a készség lehetővé teszi az egyén számára, hogy hatékonyan hozzájusson a szükséges információkhoz.[6] Emellett a digitális műveltség kifejezés is használatos, amelynek egysége négy alappilléren nyugszik. Ennek az alapját a hagyományos értelemben vett műveltség és az ehhez szorosan kapcsolódó számítógépes írástudás képezi. Ezek jelentik azt az alapszintű tudás- és készségszintet, amely elengedhetetlen a digitális térben való eligazodáshoz. A második pillért a háttérismeretek alkotják, amelyek olyan tudáselemeket jelentenek, amelyekkel egy tanult ember a nyomtatott dokumentumok korszakában is rendelkezett. Ezek az ismeretek máig meghatározók, hiszen segítik a digitális információk kontextusba helyezését és értelmezését. A harmadik szintet a kiemelt jelentőségű kompetenciák jelentik. Ide tartozik a digitális és nem digitális szövegek olvasásának és megértésének képessége, a digitális tartalmak létrehozása és azok hatékony kommunikációja, az információk kritikus értékelése, a tudás különböző forrásokból való integrálása, valamint az információs és médiaműveltség elsajátítása. Végül pedig az utolsó pillért az attitűdök és perspektívák adják. Ezek olyan személyes hozzáállásokat és szociális, morális kompetenciákat foglalnak magukban, mint az önálló tanulásra való hajlandóság vagy a társas együttélés normáinak megértése és tisztelete.[7]

A digitális szakadék (angolul digital gap) és a digitális megosztottság (angolul digital divide) fogalmak azt a társadalmi-gazdasági különbséget írják le, amely az infokommunikációs eszközökhöz való hozzáférés megléte vagy hiánya mentén alakul ki. A digitális szakadék többféle módon is kialakulhat. Egyrészt megjelenhet demográfiai és életkori alapon, amikor a generációk közötti különbségek az idősebbek hátrányára éleződnek ki. Ezt a jelenséget gyakran fordított szocializációnak[8] is nevezik, mivel a hagyományos mintákkal ellentétben ebben az esetben a fiatalabb nemzedék tanítja az időseket a digitális eszközök használatára és az online világban való eligazodásra. Másrészt a digitális szakadék földrajzi és regionális különbségek mentén is létrejöhet, különösen az olyan térségekben, amelyek társadalmi és gazdasági szempontból egyébként is hátrányos helyzetben vannak. Ezekben a régiókban a fejletlen infrastruktúra, az alacsony beruházási hajlandóság és a digitális eszközökhöz való korlátozott hozzáférés tovább mélyíti a technológiai lemaradást. Társadalmi értelemben pedig a digitális szakadék leginkább az esélyegyenlőtlenségek mentén jelentkezik, hiszen a ,, gazdasági és társadalmi szempontból kiszolgáltatottabb helyzetben lévők” – legyen szó alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú vagy munkanélküli emberekről – gyakran nem rendelkeznek a szükséges eszközökkel, tudással vagy lehetőségekkel ahhoz, hogy bekapcsolódjanak az információs társadalomba. Így a digitális megosztottság nemcsak technológiai, hanem társadalmi problémaként is értelmezhető, amely hosszú távon súlyosbítja a meglévő egyenlőtlenségeket.[9]

Végül a jogi nézőpontot figyelembe véve nem hagyható figyelmen kívül a digitális egyenlőtlenség (angolul digital inequality) meghatározása sem, amelyre adekvát fogalom nem áll rendelkezésre, azonban Paul DiMaggio és Hargittai Eszter, a kommunikációtudomány két neves professzora öt dimenzióra bontotta le a digitális egyenlőtlenséget. Az első a technikai felszereltség különbsége, vagyis a hardverek, szoftverek és internetkapcsolatok eltérései, amelyek meghatározzák a hozzáférhető tartalmak körét és az internethasználat minőségét. A második dimenzió a használat autonómiájához kötődik, vagyis ahhoz, hogy ki hol, milyen szabadsággal, szabályozás mellett fér hozzá a hálózathoz. Harmadikként a képességek és készségek, vagyis az úgynevezett internet-kompetencia különbségei említhetők, ideértve a technikai, háttér- és integratív tudást. A negyedik tényező a társadalmi támogatottság eltérő szintje, amely különösen az új felhasználók esetében meghatározó, az ötödik pedig a használat céljában megfigyelhető egyenlőtlenség, míg egyesek tőkenövelő célokra használják az internetet, mások főként szórakozásra.[10] Összességében tehát jól látható, hogy a digitális műveltség szintje és a technológiai eszközökhöz való hozzáférés nem csupán egyéni képességek, hanem társadalmi és gazdasági adottságok függvénye is. Ezen a ponton válik különösen hangsúlyossá a digitális szakadék kérdésköre, amely a következőkben társadalmi kihívásként kerül részletesebb vizsgálatra.

A digitális szakadék mint társadalmi kihívás

Az vitán felül áll, hogy a digitális szakadék és ezáltal a digitális egyenlőtlenség kérdésköre jelentős és el nem hanyagolható társadalmi probléma szerte a világon, azonban abban már élénkebb vitát láthatunk, hogy pontosan miért jelent ez a jelenség ekkora kihívást a 21. századi társadalmak számára. Az alábbiakban arra a három tényezőre térek ki részletesebben, amelyek kapcsán a szakirodalomban viszonylagos konszenzus tapasztalható.

A digitális szakadék legszembetűnőbb hatása az oktatási rendszerben mutatkozik meg, hiszen az oktatás fontos szerepet játszik a hagyományos társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésében is, így elsőként az oktatásban tapasztalható hátrányokra érdemes kitérni, ahol az internethez és digitális eszközökhöz való hozzáférés hiánya közvetlenül befolyásolja a tanulók eredményességét és esélyeit. A koronavírus-járvány okozta távoktatásra való átállás világszerte 1,6 milliárd gyermeket érintett, és a digitális infrastruktúra hiányosságai miatt súlyos egyenlőtlenségek mutatkoztak meg. Az UNICEF és a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) jelentése szerint 2020-ban 2,2 milliárd ember, vagyis a 25 év alatti gyermekek és fiatalok kétharmadának nem volt otthoni internet-hozzáférése. Ez különösen a hátrányos helyzetű régiókban, például Afrika nyugati és középső részén volt jellemző, ahol a technológiai eszközök hiánya mellett a digitális írástudás is alacsony szinten állt. E régiókban a gyermekeknek és fiataloknak csupán 5 százaléka rendelkezett otthoni internet-hozzáféréssel a COVID idején, szemben a 33 százalékos globális átlaggal. A gazdag és szegény országok közötti különbségek még nagyobbak voltak, mivel az alacsony jövedelmű országokban a gyermekek és fiatalok mindössze 6 százaléka, míg a magas jövedelmű országokban 87 százaléka rendelkezett internet-hozzáféréssel.[11] Az oktatás terén így három szintű problémát okoz a digitális szakadék. Egyrészről egy azonnali nehézséget, hiszen a tanuló nem tudja megfelelően elsajátítani a tudást, mert kimarad a tananyagból, másrészről középtávon emiatt nagyobb kihívással jár számára az elhelyezkedés az alacsonyabb végzettsége és szakképzettsége miatt, ez pedig végső soron ahhoz vezethet, hogy hosszútávon korlátozott gazdasági lehetőségei lesznek, így alacsonyabb jövedelemszintre kényszerül, ami tovább nehezíti a társadalmon belüli érvényesülését. Emellett fontos kiemelni, hogy a digitális szakadék nem csupán a tanulókra, hanem a pedagógusokra is jelentős terhet ró. Magyarországon a tanárok digitális kompetenciája, valamint a megfelelő eszközökhöz és online tananyagokhoz való hozzáférése még mindig jóval korlátozottabb, mint az uniós átlag.[12] A tantermi tanításhoz szokott pedagógusok egy része nem rendelkezett kellő tapasztalattal az online oktatási módszerek alkalmazásában, és ez a minőségi oktatás színvonalára is hatással volt a koronavírus-járvány idején.[13]

A második kihívás a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek kialakulása, amely szorosan összefügg a digitális írástudatlanságtémakörével, hiszen az úgynevezett online/digitális skillek és készségek megléte vagy hiánya óriási előnyt vagy éppen hátrányt képes okozni a munkaerőpiaci elhelyezkedés során. A digitális szakadék jelentősen átalakítja a munkaerőpiacot, különösen a középszintű szaktudást igénylő munkakörökben dolgozók vannak veszélyben az automatizáció és a digitalizáció következtében.[14] Azok a munkavállalók, akik nem sajátítják el a piacképes digitális készségeket, fokozottan kiszorulhatnak a munkaerőpiacról. A digitális transzformációs nyomás minden iparágban és vállalati méretben érzékelhető, és a digitális készségek hiánya tovább növeli a munkaerőhiányt, különösen Magyarországon, ahol a digitális felkészültség elmarad az uniós átlagtól, hiszen egy 2024-es EU-s felmérésből kiderült,[15] hogy Magyarország ebből a szempontból különösen sérülékeny, mivel az álláshelyek mintegy egyharmada veszélyeztetett. Ennek fényében elengedhetetlen a munkaerő elmozdulása a magasabb hozzáadott értéket képviselő, kreatívabb, összetettebb és kevésbé automatizálható munkakörök felé.[16] Ez a technológiai szakadék jelentős hátrányt jelent azok számára, akik nem rendelkeznek megfelelő digitális készségekkel, hiszen a munkahelyek már több mint 80%-a elvárja a digitális jártasságot. Azok, akik nem tartanak lépést a technológiai fejlődéssel, nehezebben férnek hozzá a magasabb jövedelmet biztosító állásokhoz, kimaradnak a digitális gazdaság kínálta lehetőségekből, így például a távmunkából is, ami hosszabb távon alacsonyabb keresetet és szűkülő életpályalehetőségeket von maga után.[17]Például egy irodai asszisztens állásra jellemzően egy olyan jelentkezőt vesznek fel, aki rendelkezik Excel, Word, Power Point és Adobe mindennapi használatához és kezeléséhez szükséges ismeretekkel, egy olyan pályázó helyett, aki csak alapszinten ismeri ezeket a rendszereket, sőt napjainkban számos munkahelyen már alapkövetelménynek számít az említett rendszerek széleskörű ismerete, így a digitális kompetencia hiánya nemcsak a munkakeresés során jelent akadályt, hanem a már meglévő munkahelyek megtartásában is. Az automatizálási hullám következtében sok vállalat digitalizálja a belső folyamatait, és a munkavállalók részéről elvárássá válik az új rendszerek és digitális platformok gyors elsajátítása. Aki erre nem képes, az könnyen elveszítheti állását. 

A harmadik legaktuálisabb társadalmi kihívás pedig az idősek körében tapasztalható digitális írástudatlanságdilemmája. Hazánkban látszólag kedvező a helyzet ezen a területen, hiszen Magyarországon szinte mindenki, beleértve az idősebb generációkat is, rendelkezik internet-hozzáféréssel. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2023-as tanulmánya szerint hazánk az uniós átlagnál is jobban teljesít a világhálót napi rendszerességgel használó 16–74 éves korosztály arányát tekintve, mivel a lakosság 88 százaléka nagyon gyakran van jelen az online térben.[18] A saját környezetünkben tapasztalhatjuk, hogy szüleink és nagyszüleink korosztálya is aktívan használja a különböző közösségi média platformokat, ezek közül a Facebook olyannyira népszerű, hogy az idősek már több időt töltenek facebookozással, mint televíziónézéssel.[19] Ennek ellenére különösen a koronavírus-járvány mutatott rá arra, hogy valójában mennyire veszélyeztettetek a társadalom korosodó tagjai, hiszen gyakran kiszorulnak a digitális szolgáltatások világából, legyen szó online ügyintézésről (pl. Ügyfélkapu+), egészségügyi portálok használatáról, közösségi kapcsolattartásról vagy akár egyszerű információkeresésről. Egy 2023-as országos reprezentatív kutatás szerint jelentős lemaradásban vannak a digitális egészségügyi technológiák használatában,  a 65 év felettiek körében alacsony a digitális egészségügyi ismeretek szintje.[20] Emellett rendszeres nehézség, hogy bár rendelkeznek elektronikus eszközökkel és internethozzáféréssel, azonban nem képesek hatékonyan használni ezeket a technológiai újításokat, így gyakran rászorulnak a fiatalabb családtagjaik vagy ismerőseik segítségére, ez azonban hosszú távon csökkenti az önrendelkezésüket és önállóságukat. Az NMHH 2021-ben kampányt indított az idősek digitális készségeinek fejlesztésére, amelynek legfőbb célja az volt, hogy az idősek külső segítség nélkül is képesek legyenek boldogulni az internetes világ útvesztőiben, egy korábbi kutatásukból ugyanis az derült ki, hogy a nagymamák 82, a nagypapák 78 százaléka rendelkezik mobiltelefonnal, de ennek ellenére az idősebb nőknek mindössze 12, a férfiaknak pedig csupán 14 százaléka tudja, vagy tudná önállóan használni az okostelefon különböző funkcióit. Karas Monika, a Hatóság korábbi elnöke úgy fogalmazott a jelenség lényegéről, hogy „Ami nekünk a Google, nekik az a fiatalabb generáció: ennek tagjaihoz fordulnak segítségért, bízva a digitális készségeikben”.[21] Ezért rendkívül fontos, hogy az idősek számára is legyenek könnyen elérhető, gyakorlatias és számukra is érthető képzések, amelyek segítenek nekik jobban eligazodni a digitális világban, és önállóbban boldogulni a mindennapokban. Mindez jól érzékelteti, hogy a digitális szakadék nem pusztán technikai fejlettségi különbség, hanem olyan összetett társadalmi kihívás, amely mélyen beágyazódik az oktatási, munkaerőpiaci és generációs egyenlőtlenségek rendszerébe.

Az internet-hozzáférés mint alapvető jog?

Napjainkban a fejlett világ országaiban az emberek túlnyomó többsége napi szinten használja az internetet különféle tevékenységekre, így ez alól hazánk sem kivétel, ahol a 16–74 éves népesség 91%-a veszi igénybe nap mint nap a világháló nyújtotta lehetőségeket, amely teljes egészében megegyezik az uniós átlaggal. Ez azért is érdekes, mert 2010-ben ez az arány még csupán 61% volt, vagyis 13 év alatt közel a felével nőtt ez az arány Magyarországon.[22]

A 2000-es évek elejétől kezdődően számos ország tett kísérletet arra, hogy az internet-hozzáférést alkotmányos szinten is elismert jogként rögzítse. 

Costa Rica Legfelsőbb Bírósága 2010-ben megállapította, hogy „Napjainkra e technológiákhoz való hozzáférés alapvető eszközzé vált az alapvető jogok gyakorlása, a demokratikus részvétel, az állampolgári kontroll, az oktatás, a gondolat- és véleményszabadság, az információhoz és közszolgáltatásokhoz való online hozzáférés, az állammal való elektronikus kapcsolattartás, valamint az átlátható közigazgatás szempontjából. Mindezek részeként értelmezendő az információs technológiákhoz való hozzáféréshez fűződő alapvető jog, különös tekintettel az internethez – illetve a világhálóhoz – való hozzáféréshez való jogra.”[23] Európában először a francia Alkotmánytanács mondta ki, hogy az internet-hozzáférés alapvető emberi jog, ezzel megerősítve annak jelentőségét a véleménynyilvánítás szabadságának és tájékoztatáshoz való jog gyakorlásában.[24] 2010-ben Finnország vált a világ első országává, amely jogszabályban is rögzítette az állampolgárok internethez való jogát. A közlekedési és hírközlési minisztérium előírása alapján minden finn állampolgár számára legalább 1 megabit/másodperces szélessávú internetkapcsolatot kellett biztosítani.[25]Spanyolország pedig követve a finn példát 2011-ben a fenntartható gazdaságról szóló törvényben az alapszolgáltatások körébe emelte a szélessávú internet-hozzáférést. A jogszabály kimondta, hogy legalább 1 Mbit/s sebességű internetkapcsolatot kell biztosítani mindenki számára, bármilyen technológia alkalmazásával.[26]

Az Európai Unióban az internet-hozzáférés jogi szabályozása több lépcsőben, folyamatosan fejlődött az elmúlt évtizedben. Az első jelentős mérföldkő a 2009/136/EK irányelv[27] volt, amely módosította a 2002/22/EK irányelvet[28] az egyetemes szolgáltatásról és a felhasználók jogairól az elektronikus hírközlési hálózatok és szolgáltatások területén. Ennek értelmében a tagállamoknak biztosítaniuk kellett, hogy minden ésszerű kérésre legalább egy szolgáltató hozzáférést nyújtson egy nyilvános hírközlési hálózathoz rögzített helyen, amely lehetővé teszi a funkcionális internet-hozzáférést is. A tagállamoknak ezt a jogot 2011-ig kellett átültetniük saját jogrendjükbe. 2010-ben az Európai Bizottság nyilvános konzultációt indított annak vizsgálatára, hogy a szélessávú internet-hozzáférés is bekerüljön-e az egyetemes szolgáltatási kötelezettségek közé.[29] Ezzel párhuzamosan elindult az ún. Európai Digitális Menetrend cselekvési terv, amelynek célja az volt, hogy 2020-ra minden európai polgár számára elérhető legyen a gyorsabb internet-hozzáférés. A Bizottság egy külön közleményben közös keretrendszert vázolt fel az uniós és tagállami szintű intézkedések összehangolására. 

Az internet-hozzáférés minőségének és szabadságának biztosítására az Európai Unió 2015-ben elfogadta a 2015/2120/EU rendeletet,[30] amely a nyílt internet-hozzáférés szabályait rögzíti. A rendelet kimondja, hogy az internetszolgáltatóknak minden forgalmat egyenlően kell kezelniük, vagyis nem korlátozhatják vagy lassíthatják a tartalmak elérését, kivéve néhány szigorúan meghatározott esetben: jogi kötelezettség, hálózatbiztonság vagy időszakos torlódás esetén.[31] A szolgáltatóknak garantálniuk kell a szerződésben rögzített sávszélességet és késleltetést, továbbá átlátható, megkülönböztetésmentes és arányos forgalomszabályozási intézkedéseket alkalmazhatnak, amelyek nem alapulhatnak üzleti megfontolásokon. A digitális szolgáltatások területén az Európai Unió Digital Services Act további védelmet biztosít, hiszen a közvetítő szolgáltatók kötelesek fellépni az illegális tartalmak ellen, miközben garantálják a felhasználók jogos hozzáférését és átláthatóságot a tartalomszűrési eljárásokban is.[32] Az uniós szabályozás tehát egyszerre biztosítja az internet-hozzáféréshez való jogot, a szolgáltatások minőségét és a felhasználók védelmét.

Globális fordulópont következett be 2016-ban ebben a kérdésben, amikor az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa határozatban ítélte el az államok által szándékosan előidézett internet-hozzáférési korlátozásokat.[33] A dokumentum hangsúlyozta, hogy az emberi jogok, például a véleménynyilvánítás szabadsága és az információhoz való jog az online térben is ugyanolyan mértékben érvényesülnek, mint a való életben. Bár a határozat nem bírt kötelező erővel, komoly politikai nyomást gyakorolt azokra a kormányokra, amelyek rendszeresen alkalmaztak internet-leállításokat. Olyan országok, mint Oroszország, Kína és India ellenezték a szöveget, mivel az emberi jogi megközelítést követelt az internet-hozzáférés biztosításában. A határozat elfogadása óta számos eset vált ismertté, amikor olyan országok, mint például Törökország vagy éppen India, politikai célokból korlátozták az internetelérést, gyakran ún. nemzetbiztonságiindokokra hivatkozva.[34] Érdekes, hogy Indiában a büntetőeljárási törvény 144. szakasza tulajdonképpen feljogosítja a körzeti vezetőt, hogy bárkinek megtiltson valamit, vagy utasítsa arra, hogy tegyen meg valamit a nála lévő vagyonával kapcsolatban. Ennek a jogszabálynak az online térre való kiterjesztő értelmezése adta a jogi alapot az internetleállítások elméleti jogszerűségének. Az indiai legfelső bíróság 2016-ban a Gaurav Sureshbhai Vyas v. State of Gujarat ügyben alkotmányosnak találta a büntetőeljárási törvény 144. szakaszát, ami alapján Gudzsarát államban 2015-ben egy hétre blokkolták a mobilinternetet nyilvános tiltakozások miatt. A bíróság szerint a közrend megzavarásának veszélye elég indok az internet ideiglenes korlátozására, különösen, ha ez várhatóan megelőz zavargásokat, és a lakosság nem minden információhoz való hozzáférése szűnt meg. 2020-ban, az Anuradha Bhasin v. Union of India ügyben, a legfelső bíróság hasonló következtetésre jutott és Dzsammu és Kasmír állam teljes internetblokkjának jogszerűségéről döntött. A világ legnépesebb országában a távírótörvény is alapul szolgál jogellenes helyzetekhez, hiszen lehetővé teszi, hogy a központi vagy állami kormány, illetve az általuk felhatalmazott tisztviselők elrendeljék bármely üzenet vagy üzenetcsoport továbbításának megtagadását, visszatartását vagy felfüggesztését, akár bizonyos címzettekkel, feladókkal vagy témákkal kapcsolatban. Az online szférára is kiterjesztett értelmezés szerint így az internet leállítása is elrendelhető közveszélyhelyzet vagy közbiztonsági érdekből. Ugyanakkor, mivel a törvény nem határozza meg pontosan e fogalmakat, gyakran olyan esetekben is sor kerülhet internetblokkolásra, amelyek nem felelnek meg a bírósági gyakorlatban elvárt minimumkövetelményeknek. Számos indiai államban, például Rádzsasztánban, Asszámban és Nyugat-Bengálban a távírótörvényre hivatkozva rendelték el az internetszolgáltatások felfüggesztését vizsgák idején vagy tiltakozások miatt.[35] A bírósági döntések szerint azonban a közrend védelme vagy a vizsgacsalások megelőzése önmagában nem indokolja az internet leállítását, mivel ez aránytalanul korlátozza az állampolgárok alapvető jogait.  

Magyarországon a közelmúltban az Alaptörvénybe került a készpénzes fizetéshez való jog, mint új alapjog,[36]amelynek jelentőségét éppen a felgyorsult digitalizáció adja. A szabályozás célja annak megelőzése, hogy a pénzügyek intézésének gyors, kényelmes és hatékony digitális megoldásai hátrányosan érintsék azokat, akik továbbra is a hagyományos, fizikai fizetési módot részesítik előnyben. Ez az újítás különösen fontos a digitális egyenlőség szempontjából, hiszen, ha egy ilyen evidensnek tűnő kérdés is alkotmányos szintű védelmet kapott, felvethető a lehetősége annak is, hogy a jövőben akár az a mondat is bekerülhet az Alaptörvénybe: „Mindenkinek joga van a megfelelő internet-hozzáféréshez.” Ezen a ponton felmerül az a kérdést, hogy az államcélkénti meghatározás elegendő, vagy alkotmányos értékként, esetleg alapjogként kell elismerni, illetve a megfelelő kifejezés mit rejt, hiszen míg például egy középkorú családanyának lehet, hogy megfelel az alacsonyabb sebességű interne, addig egy home office-ban dolgozó informatikusnak a munkájából eredően jóval erősebb internetre van szüksége a megfelelő szint eléréséhez.

Emellett az Alaptörvény tizenkettedik módosítása 2023 decemberében újabb mérföldkőként rögzítette a digitális ügyintézés elsődlegességét. Az új rendelkezés értelmében az ügyek digitális intézése elsőbbséget élvez, amelyhez az állam törvényben meghatározott módon mindenki számára biztosít egy egyedi digitális azonosítót. Emiatt is felvethető, hogy az alkotmány szövetében egyfajta evolúciós hiba, hogy a digitális ügyintézés előfeltételeként nem rögzítették a megfelelő internethozzáféréshez való jog biztosításának kötelezettségét. Egy olyan rendszerben ugyanis, ahol a közigazgatási ügyek intézése digitális platformokra helyeződik át, különösen fontos lenne annak garantálása, hogy mindenki ténylegesen hozzá is férhessen ezekhez a szolgáltatásokhoz.[37] Ennek részletszabályait a digitális államról szóló törvény, a Dáptv.[38] tartalmazza, amely lefekteti a digitális szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint az egyedi digitális azonosító működésének alapelveit. Fontos megjegyezni, hogy a digitális állampolgárság jelenleg nem minősül önálló alapjognak hazánkban, hanem digitális szolgáltatásként értelmezhető. Az a személy tekinthető digitális állampolgárnak, aki egyedi digitális azonosító birtokában képes elektronikus ügyintézésre és közszolgáltatások igénybevételére. Felvethető azonban a kérdés, hogy valóban „a ruha teszi az embert”? Az azonosító puszta birtoklása nem eredményezi automatikusan a definíció szerinti képességet. A digitális állampolgársághoz nem elegendő egy állami azonosító kiosztása, annak tartalmi kibontakozásához elengedhetetlen a szükséges készségek, digitális kompetenciák fejlesztése is. E nélkül a formális hozzáférés mögött gyakran valódi használati képtelenség húzódik meg, amely a digitális egyenlőtlenségek egyfajta ,,tovább éléséhez” vezethet. Az Európai Unió Digitális évtized 2030stratégiája és az ehhez kapcsolódó európai nyilatkozat hangsúlyozza a digitális hozzáférés egyenlőségének fontosságát, ugyanakkor nem írja elő kötelezően a digitális szolgáltatások használatát. Az államnak azonban kötelessége biztosítani a hozzáférés lehetőségét mindenki számára. A Dáptv. hangsúlyozza a felhasználóbarát és ügyfélközpontú szemléletet, az életesemény-alapú szolgáltatásfejlesztést, valamint a platformfüggetlenséget, valamint néhány kivétellel a szolgáltatások díjmentességét. Külön figyelmet fordít a fogyatékossággal élők megkülönböztetés nélküli hozzáférésének biztosítására is.[39]

Ugyanakkor a jogszabály nem határozza meg egyértelműen az egyenlő hozzáférés fogalmát, amely a gyakorlati megvalósítás során értelmezési eltérésekhez vezethet. A gyakorlatban a digitális állampolgárság úgy valósul meg, hogy minden állampolgár kérheti az egyedi digitális azonosító létrehozását, amelyen keresztül könnyebben érhetők el az elektronikus közszolgáltatások, valamint a Nemzeti Digitális Állampolgárság Program, az NDÁP keretében kialakított új szolgáltatások, mint például a digitális irattárca vagy az életesemény-alapú ügyintézés.[40] Ennek a kényelmes és bárki számára elérhető rendszernek ugyanakkor jelentős ellenzői is akadtak a múltban. Az első Alkotmánybíróság, valamint annak elnöke, Sólyom László kifejezetten ellenezte ezt a megoldást. Az Alkotmánybíróság 1991-ben kimondta, hogy az akkor használt, a születési dátumot, a nemet és egy titkosított kódszámot is tartalmazó 11 jegyű személyi azonosító szám bevezetése alkotmányellenes.[41]Az indokolás szerint ez a rendszer lehetővé tette a különböző nyilvántartások adatainak önkényes összekapcsolását, amely sértette a magánszféra védelmének egyik aktív formáját, az információs önrendelkezéshez való jogot. E körben felmerül az a kérdés is, hogy vajon elegendő-e, ha egyes digitális platformok – mint a Google vagy a Facebook – számos országban egyfajta létfontosságú szolgáltatásként (near-essential utility) jelennek meg, vagy e szereplők funkciója és társadalmi beágyazottsága indokolttá teszi a rájuk vonatkozó védelem és szabályozás magasabb szintre emelését. A digitális közszíntérben betöltött domináns szerepük ugyanis már nem pusztán gazdasági, hanem közérdekű dimenziókat is ölt. Josh Simons és Dipayan Ghosh 2020-as Utilities for democracy című tanulmányukban ezt támasztják alá, hiszen kiemelik azt a lényeges tényt, hogy annak ellenére, hogy a Facebook és a Google magánvállalatok, de algoritmusaik a közszféra infrastruktúrájának részévé váltak, továbbá a digitális nyilvános tér infrastruktúrája felett gyakorolt egyoldalú ellenőrzésük révén a két tech óriás nemcsak a gazdasági, hanem az állampolgárok társadalmi és politikai tevékenységeit is formálják napjainkban.[42]

Összegzés és következtetések

A digitális szakadék áthidalása ma már nem csupán technológiai vagy gazdasági kérdés, hanem sokkal inkább társadalmi igazságossági és demokratikus részvételi ügy.[43] Egyrészt, fontos felismernünk, hogy az információs társadalomban való teljes jogú részvétel alapvető feltétele a megfelelő digitális készségek és erőforrások megléte. Másrészt azonban az is felvethető, hogy azok a gyermekek és felnőttek, akik alacsonyabb digitális képességekkel vagy korlátozott lehetőségekkel rendelkeznek, könnyen áldozatává válhatnak diszkriminációnak vagy zaklatásnak. A járvány utáni időszak megmutatta, hogy a digitális szolgáltatások milyen gyorsan váltak nélkülözhetetlenné a mindennapokban. Ez pedig világossá tette, hogy a technológiai fejlődés csak akkor válhat valóban hasznára a társadalomnak, ha az embereknek nemcsak technikai hozzáférésük van ezekhez a lehetőségekhez, hanem a használatukhoz szükséges tudásuk is megvan. A közelmúlt alaptörvény-módosításai, mint a digitális ügyintézés elsődlegessége és a készpénzes fizetéshez való jog beemelése jól mutatják, hogy a jogalkotó próbál egyensúlyt teremteni a digitális átállás és a hagyományos jogok között. A gyakorlatban azonban még mindig számos akadályba ütközünk, például nincs pontos jogi meghatározása a digitális egyenlőségnek, és sok idős vagy hátrányos helyzetű ember továbbra is kiszorul ezekből a rendszerekből. Bár az Európai Unió stratégiája és a hazai Dáptv. is hangsúlyozza, hogy mindenkinek joga van a digitális szolgáltatásokhoz való hozzáféréshez, a megvalósítás gyakran akadozik a jogi szabályozás bizonytalanságai miatt. A digitális állampolgárság jelenlegi formája hasznos ugyan, de nem pótolja az internethez való hozzáférés alapjogi szintű elismerését. Nemzetközi példák, mint Finnország vagy Costa Rica, illetve az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának állásfoglalása is egyre világosabban jelzik, hogy a digitális részvételhez való jog a jövőben alighanem az alapvető emberi jogok közé fog tartozni. A következő években kulcskérdés lesz, hogy a jogalkotás képes-e lépést tartani a technológiai fejlődéssel úgy, hogy közben nem engedi el az egyéni jogok védelmét sem.

Irodalomjegyzék

Statisztikai források:

Központi Statisztikai Hivatal (2023): Internethasználók aránya [a 16–74 éves népesség százalékában]. Elérhető: https://www.ksh.hu/stadat_files/ikt/hu/ikt0029.html 

Be Social (2024): Szeniorok a neten felmérés. Elérhető: chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://besocial.hu/uploads/app/download_pdf/besocial_szeniorok-a-neten-2024.pdf

Bognár Éva, Dessewffy Tibor, Galácz Anna, Pintye István, Rét Zsófia, Ságvári Bence, Sülyi Áron: Digitális szakadék monitor, Információs Társadalom- és Hálózatkutató Központ, Budapest, 2004.

Győrffy, Z., Boros, J., Döbrössy, B. et al. (2023): Older adults in the digital health era: insights on the digital health related knowledge, habits and attitudes of the 65 year and older population. BMC Geriatrics, 23, 779. https://doi.org/10.1186/s12877-023-04437-5

Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH): Internethasználat: az első tíz között Magyarország az Európai Unióban, 2024. https://nmhh.hu/cikk/248501/Internethasznalat_az_elso_tiz_kozott_Magyarorszag_az_Europai_Unioban 

Jogszabályok és egyéb jogi források: 

Magyarország Alaptörvénye (2011)

United Nations Human Rights Council (2016): Resolution 32/13: The promotion, protection and enjoyment of human rights on the Internet (A/HRC/RES/32/13).

Judgement 12790 of the Supreme Court of Republic of Costa Rica (Sentencia 12790 de la Corte Suprema de Justicia de la República de Costa Rica

Decision n° 2009-580 of June 10th 2009 Act furthering the diffusion and protection of creation on the Internet (Décision n° 2009-580 du 10 juin 2009 Loi favorisant la diffusion et la protection de la création sur Internet)

Decree of the Ministry of Transport and Communications on the minimum rate of a functional Internet access as a universal service (732-2009)

Act 2/11 of March 4, Sustainable Economy (Ley 2/2011, de 4 de marzo, de Economía Sostenible)

Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2015/2120 rendelete (HL L 310., 2015.11.26., 1–18. o.).

15/1991 (IV.13.) AB határozat

Szakmai cikkek és tanulmányok: 

Vörös, E. H. (2024): Felszámolható-e a digitális szakadék? A Digitális Állampolgárság koncepció szabályozása és megvalósulásának egyes nehézségei, 1-2. rész. Jogászvilág.hu, Wolters Kluwer. 

Vinnai Edina: Az állam szerepe a digitális társadalmi leszakadás kezelésében, Miskolci Jogi Szemle, 15. évf. 2020. 1. különszám.

Bujdosó Gyöngyi – Csernoch Mária: Digitális írástudás, digitális nyelvhelyesség, Tudományos és műszaki tájékoztatás, 61. évf. 10. sz. (2014).

Podoski Péter: Magyar digitális szakadék, ELTE Bolyai Kollégium, 2006.

Lannert Judit: A pandémia miatti iskolabezárások és a digitális oktatás hatása a tanulók felkészültségére. In: Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Tóth István György (szerk.): Társadalmi Riport 2022, Budapest, TÁRKI, 2022.

A digitalizáció és automatizáció fogalmainak elkülönítéséről és magyarázatáról, illetve az ezzel kapcsolatos jogi problémákról, ld. Sulyok, Mercz, Századvég, 2022.

Gosztonyi Gergely: Az internethozzáférés-korlátozás szabályozása Indiában a bírósági gyakorlat tükrében (IMR, 2024/1., 166-179. o.)

Hortoványi Lilla – Szabó Zsolt Roland – Nagy Sándor Gyula – Stukovszky Tamás: A digitális transzformáció munkahelyekre gyakorolt hatásai – Felkészültek-e a hazai vállalatok a benne rejlő nagy lehetőségre (vagy a veszélyekre)? Külgazdaság, LXIV. évf., 2020. március–április.

John B. Horrigan: Adapting Jobs Programs for Today and Tomorrow, Benton Institute for Broadband & Society, 2020.

Simons, J., & Ghosh, D. Utilities for democracy: Why and how the algorithmic infrastructure of Facebook and Google must be regulated. 2020.

Nagy Csongor István: Az egyetemes szolgáltatás metamorfózisai, in: Verseny és szabályozás 2010, szerk. Valentiny Pál – Kiss Ferenc László – Nagy Csongor István, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2011.

Gombos Katalin: A Digital Services Act és a Digital Markets Act várható kihívásai a jogalkalmazásban, In Medias Res, 2023/2.

Hivatalos kampányok és közlemények: 

Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (2021): Az idősek digitális készségeinek fejlesztésére indít országos kampányt az NMHH. Elérhető: https://nmhh.hu/cikk/219869/Az_idosek_digitalis_keszsegeinek_fejlesztesere_indit_orszagos_kampanyt_az_NMHH

United Nations Children’s Fund (UNICEF) – International Telecommunication Union (ITU): How many children and young people have internet access at home? Estimating digital connectivity during the COVID-19 pandemic. UNICEF, New York, 2020. 

Nemzetközi sajtóforrások:

The Independent (2016): UN declares online freedom to be a human right that must be protected. Elérhető: https://www.independent.co.uk/tech/un-declares-online-freedom-to-be-a-human-right-that-must-be-protected-a7120186.html