Ha valaki a mindennapokban megélt nemzeti büszkeség definíciójára kíváncsi, érdemes egy olasszal váltani néhány szót a tésztaételek témakörében, beszélgetni egy franciával a borokról, esetleg a kávékészítés legjobb módja felől érdeklődni egy töröknél. Az esetek többségében az ilyenkor szokásos vehemencia és ellenvetést nem tűrő meggyőződés már önmagában is igen demonstratív választ szolgáltat a kérdésre, a tartalmat keretező szavak és mondatok mintha puszta formaságból követnék a habitust. Az arra vonatkozó eszmefuttatás, hogy a magyarok esetében gasztronómiánk melyik képviselője válthat ki hasonló reakciót az egyszeri polgárból, jelentősen túlmutat ennek az írásnak a határain - ahhoz ellenben tökéletes alkalmat teremt, hogy felhívja a figyelmet egy gyakran méltatlanul mellőzött, mégis világszinten kiemelkedő természeti kincsünkre: az ásványvízre.

A méltán híres termálfürdők és a hazai vízgazdálkodás szakmai vitáktól terhes világán túl rejtőzik ugyanis ez a különleges természeti kincs, mely minőség és változatosság szempontjából is a legszűkebben értelmezett világelithez tartozik. Olyannyira, hogy hasonlóra számos, egyéb szempontból lenyűgözően gazdag és globális szinten is vezető szerepet betöltő országban is csupán vágyakozással gondolhatnak. Mindez még hangsúlyosabban jelenik meg, ha az ember a klímaváltozás várható ezirányú hatásait, valamint az ivóvíztartalék stratégiai és gazdasági tényezőként való értelmezését is figyelembe veszi. Elég csupán arra az egészen megdöbbentő adatra gondolnunk, hogy világszerte percenként nagyjából egymillió palack víz kerül megvásárlásra. Ez a globális kereslet pedig - összhangban Magyarország ambiciózus külgazdasági víziójával és támogatási rendszerével - kifejezetten stabil külkereskedelmi tevékenység megalapozását teszi lehetővé, ráadásul egy olyan nemzetközi gazdasági környezetben, ahol a kiszámíthatatlanság számos szegmens egyik legjelentősebb kockázati tényezője. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az édesvíz 21. századi jelentősége a kőolaj 20. században betöltött szerepével vetekszik, főleg, ha arra gondolunk, hogy az egyéni szükségleten túl pótolhatatlan szerepe van a mezőgazdaságban, iparban, turizmusban is - mindezek tükrében az pedig határozottan aggasztó, hogy a hazai ásványvízpiac nagy márkáinak jelentős hányada külföldi kézben van.

Földrajzi szempontból roppant szerencsés régió a Kárpát-medence: a területét körbeölelő hegyvonulatok ugyanis egyfajta vízzel feltöltő szerepet játszanak, míg a vékonynak mondható földkéreg hatására kifejezetten könnyen képes feltörni a mélyben megbúvó víz a földfelszín fölé. Ehhez adódik még hozzá az Alföld esetében egy kifejezetten vastag üledékréteg, amely mintegy természetes szűrőként funkcionál, ezáltal egészen különleges, érintetlen vízzel ellátva a régió lakosságát. Nem véletlenül tartotta tehát sokra a Kárpát-medence vízügyi adottságait már számos hosszabb-rövidebb ideig a térségben tartózkodó birodalom és népcsoport sem. A rómaiak nem csupán passzív haszonélvezői voltak ezen adottságoknak, de végtelen mérnöki talpraesettségük révén proaktív módon integrálták társadalmi életük szerkezetébe a Pannon-medence vizét – elég csupán a mai Óbuda területén található aquincumi vízvezetékre gondolnunk. Fővárosi példáknál maradva külön kiemelésre érdemes az 1500-as évek második felében, Szokollu Musztafa pasa által építtetett Veli Bej fürdője is, amely a mai napig a budai lokálpatriotizmus egyik alappillére. Már az oszmán idők alatt is rajongtak érte a helyiek, a messziről érkező érdeklődők pedig gyakran egyenesen csodájára jártak, ez többek között a híres oszmán-török utazó és történetíró Evlija Cselebi elbeszéléseiből is egyértelműen rajzolódik ki.

Kifejezetten ivóvízként hasznosítható vízkészleteink kapcsán érdemes továbbá megemlíteni hazánk víztartalékának jégkorszaki eredetű, ezáltal mindenféle antropogén hatástól mentes szeletét. Az ilyen, zárt vízkészletből nyert ivóvíz az emberi civilizációs hatások és szennyezés szempontjából is tökéletesen érintetlen, ezáltal a fent részletezett, egészen egyedülálló magyar vízkincs kontextusában is prémium kategóriát jelent. Félő azonban, hogy ameddig ezen vízkészlet szimpla létezése is rejtve marad a hazai vásárlóközönség egy jelentős része előtt, addig szinte elképzelhetetlen valós nemzetgazdasági tőkét kovácsolni még egy ilyen egyedülálló természeti adottság esetében is. Amiről mi magunk sem tudunk, arra ugyanis felettébb nehéz büszkének lennünk – enélkül pedig a külgazdasági álmok egyszerűen nem válhatnak üzleti realitássá. Éppen ezért elengedhetetlen és szükségszerű a hazai társadalom ezirányú edukációja, a magyar emberek megismertetése a talpuk alatt elterülő lehetőségtengerrel. 

Nincs azonban lehetőség felelősség nélkül: a hazai vízkészlet védelme még az egyébként oly jelentős stratégiai-üzleti szempontokat is meg kell előzze, vagy még inkább azokkal együtt értelmezendő. Ez igen fontos - a külön magyarázatra remélhetőleg nem szoruló természetvédelmi-morális kötelességünkön túl - azért is, mert hosszútávú identitásépítő szerepet csak olyan tényező biztosíthat, amely a távoli jövőben is jó eséllyel részét képezi majd a nemzet mindennapjainak. Pontosan ez az az időtlenség, ami egyszerre képes megmutatni, kinek is láttak bennünket rég letűnt korok külső szemlélői Marcus Aurelius-tól Evlija Cselebi-ig, valamint azt is, hogy mi hogyan tekinthetünk egészséges büszkeséggel magunkra, nem csupán a ma, hanem a holnap kihívásainak tükrében is.