Kína és Európa eltérően értelmezi a „biztonságot” és annak megteremtését. A kérdés, az, hogy van-e lehetőség párbeszédre és a két megközelítés integrálására? Hogyan lehetne növelni a stratégiai bizalmat?

A „szabályokon alapuló nemzetközi rendre” vonatkozó nyugati felfogásnak két fő problémája van. Egyrészt kizárólag nyugati értékeket és megoldásokat fogad el, miközben elutasítja a keleti – különösen kínai – és globális déli kezdeményezéseket. Másrészt ilyen rend csak akkor maradhat életképes, ha befogadó. Európa azonban határozottan elutasítja a Kína által kezdeményezett, sok esetben Kína által finanszírozott multilaterális kereteket, mint a Belt and Road Initiative, az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank és az Új Fejlesztési Bank – ez súlyos stratégiai hiba.

Lássunk tisztán: Kína és más nem nyugati országok nem kényszerültek volna alternatív intézmények létrehozására, ha a második világháború utáni rend – a WTO, az IMF, a Világbank és mások – képes lett volna alkalmazkodni a globális erőviszonyok változásaihoz. E kudarc aláásta hitelességüket, és teret nyitott új megoldásoknak. Ebben a kontextusban Hszi Csin-ping SCO-fórumon elhangzott felhívását az igazságosabb globális kormányzásra nem szabad puszta retorikának tekinteni: ez kihívás a Nyugatnak és egyben lehetőség Európa számára, hogy felülvizsgálja elavult, kizáró hozzáállását.

Mindezek fényében kérdés, hogy kétezik-e hagyományos biztonsági együttműködés Kína és Európa között, és ha igen, akkor milyen eredményei vannak?

Van együttműködés Kína és Európa között, de szűk körű és néhány konkrét területre korlátozódik (például Irán ügyében való együttműködés, kalózellenes műveletek Afrika szarvánál, valamint éves biztonsági és védelmi konzultációk Kínával). Az európai országok az atlanti biztonsági logikán belül nem hajlandók szélesíteni az együttműködést, noha valós geopolitikai érdekellentétek nincsenek. A földrajzi távolság miatt pedig aligha alakulhat ki Kínával szemben olyan félelem, mint Oroszország esetében. Ebből következően érdemes lenne ezt az álláspontot újragondolni. Ha alaposan megvizsgáljuk a NATO-szerződést, nem találunk benne olyan kitételt, amely ebben korlátozná Európát.

Azt is meg kell kérdeznünk, hogy mi a legnagyobb akadálya a mélyebb hagyományos biztonsági együttműködésnek Kína és Európa között? Bizalomhiány? Geopolitikai versengés? Értékkülönbségek?

A kérdés egyszerű: mi a külpolitika célja? A válasz: olyan körülményeket teremteni, amelyek gazdagítják az országot és biztonságot adnak polgárainak. A nyugat-európai vezetők mintha elfelejtették volna ezt az alapvetést, és inkább távoli országok ügyeire összpontosítanak saját polgáraik jóléte helyett.

A mai európai vezetők sokszor morális felsőbbrendűség vélt pozíciójából oktatják ki a nem nyugati országokat – többnyire eredménytelenül és nemkívánatosan. Ez gyengítette Európa hitelességét. A feltörekvő hatalmakkal szembeni tartós bizalmatlanság, valamint az USA–Kína stratégiai versengés tovább mélyíti az európai önként vállalt zsákutcát. Ha ez a hozzáállás nem változik, Európa tovább veszíti befolyását és autonómiáját.

Ha ez így van, akkor milyen gyakorlati, kisebb lépések segíthetik a bizalomépítést és a jövőbeni együttműködést, amelyek esetleg átsegíthetnek a jelenlegi helyzeten?

Amint korábban kifejtettem, ezt a problémát középtávon nem lehet megoldani. Európának mély mentális átalakuláson kell átmennie ahhoz, hogy valódi biztonsági együttműködés jöhessen létre Kínával. Magyarország és Szerbia ugyan pozitív példák, de ezek elszigetelt jelenségek, és nem változtatják meg az összképet: Európa összességében nem hajlandó – és talán nem is képes – felülvizsgálni elavult megközelítését.

Mindezek fényében a kérdés az, hogy mi lenne ideális a következő 5–10 évben az EU–Kína hagyományos biztonsági együttműködés terén?

Tíz év múlva Európának meg kell erősítenie biztonsági képességeit – nem csupán a kiadások növelésével és hadseregek modernizálásával, hanem a teljes védelmi ellátási lánc újjáépítésével. Az ukrajnai háború óta eltelt időszak eredményei azonban lesújtóak: Európa lényegében csak tüzérségi kapacitásba és lőszertermelésbe fektetett, ami messze nem elegendő.

Európa egykor a fegyvergyártás vezető hatalma volt, de vezetői hittek az „örök béke” illúziójában, és veszélyesen függővé tették magukat az Egyesült Államoktól. Most fizetjük meg ennek az előrelátás hiányának az árát. Ha Európa a következő évtizedben visszanyeri katonai autonómiáját, képes lesz önálló döntéseket hozni – és akár mélyebb biztonsági együttműködést is kezdeményezhet Kínával. Addig azonban Európa más hatalmak jóindulatára van utalva, saját önelégültsége miatt.