A Giorgia Meloni vezette jobboldali kormány következetesen az Európai Unió vezetésének irányvonalát követi: erőteljesen elítéli Oroszországot, támogatja a szankciókat, és jelentős – mintegy 3 milliárd euró értékű – humanitárius és katonai segítséget nyújt Ukrajnának. Róma csatlakozott az Ukrajna támogatását ösztönző “hajlandók koalíciójához” is.
Ugyanakkor a Meloni vezette Olaszország Testvérei (Fratelli D’Italia) párt kifejezetten atlantista irányvonalat képvisel, vagyis az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolatot stratégiai prioritásként kezeli. Ráadásul a Meloni-kormány és a Trump-kormányzat politikai értelemben is hasonló, jobboldali platformon áll. Olaszország ennek ellenére visszafogott az Egyesült Államok által szorgalmazott, a háború gyors lezárását célzó békekezdeményezések támogatásában.
Ez az álláspont azonban nem csupán politikai vagy ideológiai megfontolásokból fakad. Olaszország gazdasági helyzete évtizedek óta komoly korlátokat szab a külpolitikai mozgásterének. Az államadósság megközelíti a GDP 137 százalékát, ami az Európai Unión belül az egyik legmagasabb arány. Egy ilyen pénzügyi helyzetben az állam működőképessége nagymértékben függ az uniós források folyamatos érkezésétől.
A gazdasági sérülékenységet tovább erősítik az országon belüli strukturális különbségek is. Míg Észak-Olaszország ipari és gazdasági szempontból Európa egyik legerősebb térsége, addig a déli régiók máig jelentős lemaradással küzdenek. Ezeknek a területeknek a felzárkóztatásához elengedhetetlen az uniós támogatások megléte. Ráadásul a regionális különbségek folyamatos politikai feszültségforrást jelentenek Olaszországban, amely az ország belső stabilitását is veszélyeztetheti.
Olaszország Európai Uniótól való függőségét tovább erősítette a COVID-19 válság nyomán elindított Next Generation EU program is, amelynek forrásaihoz Olaszország csak fokozatosan, szigorú feltételek teljesítése mellett jut hozzá. Ez a mechanizmus jól mutatja, hogy az uniós pénzek nem pusztán gazdaságpolitikai eszközök, hanem közvetve a tagállamok külpolitikai mozgásterét is befolyásolhatják.
Mindezek alapján Olaszország esete jól mutatja, hogy a külpolitikai eltérés nem csupán diplomáciai kérdés, hanem pénzügyi kockázat is. Egy Brüsszellel való nyílt konfrontáció az uniós források jelentős késedelmét vagy akár teljes leállását is eredményezhetné. Ez a kockázat a Meloni-kormány külpolitikai mozgásterét nagymértékben korlátozza, és az amerikai békekezdeményezések aktívabb támogatását is megnehezíti. A külpolitikai mozgástér tehát nem csupán geopolitikai, hanem pénzügyi kérdés is – és ebben a tekintetben Olaszország különösen szűk pályán mozog.
