Miután N’Djamena 2024 novemberében bejelentette, hogy felmondják a Franciaországgal fennálló biztonsági és védelmi megállapodást, 2025. január 31-én az utolsó francia csapatok is elhagyták Csád területét. Csád volt a francia hadsereg utolsó katonai támaszpontja a Száhel-övezetben. Sokan katonai kudarcaként értékelik az eseményt, mivel a francia hadsereg nem tudta biztosítani az övezet hosszú távú stabilizálódását. Ezzel szemben Emmanuel Macron francia elnök átszervezésként és nem meghátrálásként beszél a csapatkivonásról, kiemelve, hogy a térség francia gazdasági érdekeltségei fennmaradtak. Azonban narratívától függetlenül megállapítható, hogy a nyugati hatalmak háttérbe szorultak a Száhel-övezetben.
A 2020-as évek elején a franciaellenes hangulat jelentősen megerősödött a régióban, többek között a francia-nyugati stabilizációs kísérlet kudarca miatt. A térség biztonságának érdekében létrehozott, öt országot – Csádot, Malit, Mauritániát, Burkina Fasot és Nigert – tömörítő G5 Száhel szövetség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 2025-re Mauritániát kivéve mindegyik országban katonai hatalomátvétel történt.
A neokoloniálisnak kikiáltott francia jelenlét, valamint a teljes szuverenitás visszaszerzésének vágya ösztönözte az elszakadást. A helyi lakosság úgy látta, hogy a „Françafrique” rendszere továbbra is fennmaradt, mivel francia cégek uralták az olyan stratégiai nyersanyagokat, mint például az urán, továbbá a francia politikai elit is szoros kapcsolatban állt a helyi vezetőkkel. Ez a narratíva a közösségi médiában nagy mértékben felerősödött, többek között a térségre leselkedő Oroszország dezinformációs kampányainak köszönhetően. Oroszország célja a média felhasználásával egyrészt a franciaellenes hangulat szítása volt, másrészt pedig igyekezett megnyerni a térség lakosságának, valamint alakuló katonai rezsimjeinek rokonszenvét is. A kampány hatékonynak bizonyult, a 2022-es Burkina Faso-i vagy a 2023-as nigeri puccsról készült felvételeken gyakran láthatunk orosz zászlókat lengető helyieket.
A száheli francia jelenlét fenntartását tovább nehezítette, hogy az Egyesült Államok is egy lépést hátrált a régió ügyeit illetően. Kivonta csapatait Nigerből, ami jelentős logisztikai és hírszerzési kapacitásoktól fosztotta meg a franciákat. Az európai szövetségesek is csak vonakodva nyújtottak segítséget a szorult helyzetben lévő hatalomnak, aminek otthoni belpolitikai és gazdasági problémái eleve nem segítették afrikai jelenlétének fenntartását.
Ezen tényezők hatására Franciaország kivonulásra kényszerült 2022-ben Maliból, 2023-ban Burkina Fasoból és Nigerből, majd 2025. január 31-én az utolsó támaszpontot jelentő Csádból is. Továbbá, a száheli csapatkivonást követően még két nyugat-afrikai ország – Elefántcsontpart és Szenegál – is bejelentette, hogy nem tartanak tovább igényt a francia haderő szolgálataira. Franciaország ezzel nemcsak a biztonságpolitikai kontrollt vesztette el a régió felett, de gazdasági érdekeltségei is védtelenül maradtak. Mindkét tényező jelentős hatással van egész Európára nézve is.
Először is, a Száhel-övezet az Európa felé irányuló migráció egyik fő forrása. Az övezet rendkívül kedvezőtlen földrajzi és éghajlati viszonyai, melyeket a klímaváltozás egyre súlyosbít, valamint a régióban fenyegető fegyveres konfliktusok, terrorizmus és humanitárius válság – 2025-ben megközelítőleg 30 millió ember szorul humanitárius segítségre – több milliós embertömegeket ösztönöz arra, hogy Észak-Afrika, majd Európa felé induljanak. Tehát a térség további destabilizációja egy olyan migrációs hullámmal fenyeget, ami a 2015-ös válsághoz hasonlítható méreteiben.
Továbbá a Száhel-övezet elvesztése Európa energiabiztonságát és nyersanyagszükségleteinek kielégítését is fenyegeti. Ez a régió rendkívül gazdag nemesfémekben, energiahordozókban és ritkaföldfémekben egyaránt. Franciaország és Európa viszonylatában a Niger területén található uránkészletek védelmének megszűnése jelenti a legégetőbb problémát. A nigeri urán Európa szükségleteinek egynegyedét fedezi és jelentős zavarokat okozhat a kiesése. Habár a francia vállalatok –például az Areva és Orano– még nem szorultak ki az övezetből, félő, hogy a hadsereg védelme nélkül könnyen fegyveres milíciák vagy terrorszervezetek vehetik át az ellenőrzést a bányák felett. További bizonytalanságot kelt a rivális nagyhatalmak – Kína és Oroszország – terjeszkedése, akiknek stratégiai céljuk megszerezni a védtelenül maradt nyersanyaglelőhelyeket. Ezt a helyi kormányok támogatását élvezve könnyen megtehetik. A létrejövő katonai rezsimek nemcsak a nyugattal szakítottak, de a térségen belül is egy sajátos, keleti irányultságú tömböt alkotnak. Mali, Burkina Faso, és Niger 2024-ben kiléptek a Nyugat-afrikai Államok Közösségéből (ECOWAS) és létrehozták saját konföderációjukat, a Száhel Államok Szövetségét (AES). Ez a lépés felbontotta a régió országainak egységét és feszültségekhez vezetett a korábbi szövetségesek között.
Oroszország befolyásának növekedése kiváltképp nagy aggodalomra ad okot Európában, főleg az orosz-ukrán háború kapcsán kialakult, feszült nyugati-orosz viszony függvényében, hiszen mind a régió biztonságpolitikai kontrollja, mind az Európa számára kulcsfontosságú nyersanyaglelőhelyek megszerzése stratégiai előnyhöz juttatja Oroszországot és elmélyíti az európai energiafüggőséget az ország irányába.
A kivonulás nagy méretű hatalmi vákuumot hagyott maga után a terrorizmustól és etnikai konfliktusoktól szabdalt övezetben, amelyet Oroszország igyekszik betölteni. 2025-ben a korábbi francia befolyási övezet valamennyi országában állomásoznak orosz paramilitáris alakulatok, továbbá Oroszország fegyvereket is szállít a régióba és katonai tanácsadói is jelen vannak .
Az afrikai orosz csapatok nem reguláris haderőként jelentek meg a térségben, hanem mint zsoldosok – vagy PMC-k (Private Military Company) –, tehát magánkatonai vállalatok. A leghírhedtebb zsoldos csoport a régióban az ukrán háborúban is kipróbált Wagner-csoport volt. 2022-től 400 fős alakulattal voltak jelen Maliban, 2023-tól a Nigerben és 2024-től pedig 200-300 fős létszámmal Burkina Faso-ban is. Vezetőjük, Jevgenyij Prigozsin 2023-as halála után a Wagner-csoportot átszervezték és létrehozták belőle az Africa Corps-ot. Ez az alakulat már a Kreml szorosabb felügyelete alatt áll, azonban még mindig nem nevezhető reguláris katonai erőnek. Az Africa Corps jelenleg Oroszország legfőbb eszköze a régióban.
Az orosz paramilitáris alakulatok elvben a francia csapatok által hagyott űrt töltik be és a terrorizmus elleni harcban, valamint a helyi haderők kiképzésében segédkeznek. Azonban az iszlamista terror áldozatainak száma egyre növekszik, az orosz jelenlét ellenére is.
Elemzések szerint az orosz csapatok terrorellenes akciói nem bizonyulnak olyan hatékonynak, mint a korábbi francia akciók, ráadásul több veszteséggel is járnak. 2023 végén Mali északi részén egy rajtaütésben több tucat orosz harcos vesztette életét. Továbbá az Africa Corps –korábban a Wagner-csoport– brutális módszereket alkalmaz. Egyik terrorellenes razziájuk 2022-ben Maliban négyszáz civil áldozattal járt, ami jelentős ellenállást váltott ki a helyi lakosság körében. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy Oroszország szerepe a katonai rezsimek túlélésének biztosításában hangsúlyos, nem pedig a térség hosszú távú stabilizálásában.
A növekvő elégedetlenség és instabilitás kiváló alkalmat nyújt a térségben működő terrorszervezeteknek – mint az AQIM, ISGS és a Boko Haram – a toborzásra. A terrorszervezetek, az „újabb megszálló hatalom atrocitásai elleni védelmezőként” tüntetik fel magukat, aminek következtében rengetegen csatlakoznak hozzájuk. Az Africa Corps brutális módszerei nemhogy csökkentenék a terrorizmust, de kontraproduktív módon még elő is segítik a terrorszervezetek létszámának növekedését. Az eredmény pedig egy láncreakció, mely további destabilizációhoz vezet és milliókat kényszerít az elvándorlásra. A vándorlók úticélja pedig nem az Afrikai kontinens bármely más területe, hanem Európa.
Az orosz terjeszkedés a gazdaságban is érzékelhető. Megállapodások születtek arany-, lítium-, olaj- és gázkitermelésről Bamako és Moszkva között, melynek gazdasági lábai a Gazprom, a NordGold és az Uranium One, a Roszatom egyik leányvállalata.
Tehát az orosz stratégia a térség nyersanyaglelőhelyeinek megszerzésére irányul biztonsági garanciákon keresztül. A helyi rezsimek már Oroszországot tekintik elsőszámú stratégiai partnerüknek a terrorellenes harcban, illetve saját hatalmuk fenntartásának biztosításában is. Oroszország a katonai támogatásért cserébe pedig hozzáférhet olyan nyersanyaglelőhelyekhez, melyek korábban nyugati kézen voltak. Ez egyrészt hatalmas gazdasági haszon számukra, amivel az Európai Unió szankciói által okozott kieséseket ellensúlyozhatják. Másrészt egy fegyver is Európával szemben, mivel a kulcsfontosságú nyersanyagforrások birtoklásával stratégiai előnyre tesznek szert. Ez a változás gyakorlatilag zsarolhatóvá teszi Európát, mely kiváltképp veszélyes egy olyan időszakban, amit az Európai Unió és az Oroszország közötti diplomáciai kapcsolatok elhidegülése jellemez.
Az orosz stratégiával szemben a kínai stratégia motorja a gazdasági expanzió. Az „Egy övezet, egy út” globális kezdeményezésük keretében hatalmas infrastrukturális beruházásokkal és bányakoncessziókkal erősítették meg jelenlétüket mind az ECOWAS, mind pedig az újonnan alakult AES országaiban. Kína többek között a száheli ritkaföldfémek megszerzésére törekszik. A China Minmetals Corporation már napjainkban vezető szerepet tölt be a térségben, továbbá a Száhel-övezetben található lítiumkészletek tekintetében Kína már szinte monopol pozícióra tett szert. A lítiumkészletek feletti ellenőrzés megszerzése egyik legfőbb stratégiai céljuk, hiszen ez az akkumulátorgyártás első számú alapanyaga, melyen belül az ország világszinten vezető pozícióra törekszik. A nigeri és csádi kőolajkészletek tekintetében is növelték a befolyásukat a China National Petroleum Corporation (CNPC) vállalaton keresztül. A száheli források elvesztése kiváltképp a ritkaföldfémek területén újabb pofon Európának, hiszen általuk Kína további versenyelőnyre tesz szert az akkumulátorgyártás és az elektronikai ipar területén.
Gazdasági érdekei védelmében Kína a katonai jelenlétét is kiterjesztette a régióban. Részt vesznek az ENSZ békefenntartó misszióban Maliban, továbbá Burkina Fasóval is növelték katonai együttműködésüket, miután annak kormánya visszavonta a Tajvant elismerő nyilatkozatát. Kína katonailag hatékonyabbnak bizonyul, mint akár Oroszország, akár Franciaország a régióban. Azonban ez abból is következik, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg tevékenysége egyelőre legnagyobb részben a kínai gazdasági érdekek védelmét szolgálja és kevésbé hangsúlyos szerepet vállal a terrorellenes harcban. Kína az újonnan megjelenő regionális feszültségek terén is inkább semleges pozíciót vesz fel, mely jelzi, hogy tevékenységük elsősorban nem a térség biztonságpolitikai problémáinak megoldására irányul.
A francia kivonulással – és így a európai érdekeltségek védelmének meggyengülésével – a kínai befolyás további erősödése várható, mely gazdasági stimulánsként is hat a régióra. Azonban jelenléte nem problémamentes. Projektjein a helyi lakosság helyett több százezer kínai munkás dolgozik, ami a Száhel lakosságának ellenszenvét váltotta ki. A kínai vállalatokkal érkező biztonsági cégek sok esetben emberi jogokat sértő módon léptek fel a helyi civilekkel szemben. Továbbá Kína gazdasági beruházásai során nem törődik olyan finomságokkal, mint a környezetkárosítás vagy fenntarthatóság. A térség jelenlegi helyzetét tekintve ez még nagyobb léptékű környezeti válságokhoz vezethet, mely hosszútávon ugyan csak elvándorlásra készteti a helyieket.
A francia kivonulás mind regionálisan, mind geopolitikai értelemben véve formálta át az erőviszonyokat a Száhel-övezetben. A régió „puccsövezetből” Kína és Oroszország geopolitikai ambícióinak egyik legfontosabb színhelye lett, ahol katonai téren Moszkváé, gazdasági téren pedig Pekingé a vezető szerep. Azonban az újra elharapódzó terrorizmus, fegyveres konfliktusok és a fenyegető humanitárius válságok Európa biztonságára nézve is veszélyforrást jelentenek és alapjaiban kérdőjelezik meg, hogy a két új vezető nagyhatalom képes lesz-e és egyáltalán törekedni fog-e a régió hosszú távú stabilizálására.
A tét pedig nem egy újabb afrikai regionális válság. A tét jelenleg egy újabb milliós tömegeket megmozgató migrációs hullám, mely a 2015-ös válsághoz hasonló mértékben terheli meg az európai kontinenst. Egy olyan válság, mely beláthatatlan következményekkel járhat, főleg az előző hullámok által súlyosan érintett nyugat-európai országokra nézve, illetve a balkáni útvonal fókuszpontjában elhelyezkedő Magyarországra nézve is. Továbbá a stratégiai gazdasági érdekeltségek, uránbányák és lítiumkészletek katonai védelmének megszűnése az energiabiztonság szempontjából még kiszolgáltatottabbá teheti Európát Oroszország felé és az EU-t versenyhátrányba helyezheti Kínával szemben.
A terrorizmus elleni harc csak a térségbeli államok és a támogató orosz alakulatok módszereinek leváltásával lehet hatékony. A rengeteg civil áldozatot követelő brutális razziák helyett, a helyi államoknak a saját intézményeik hitelességének helyreállítására, valamint a PMC-k elszámoltathatóságának növelésére kell törekedniük, hiszen így akadályozható meg, hogy a lakosság a helyi terrorszervezeteknél keressen menedéket. Pusztán katonai megoldás helyett az instabilitás gyökereit, vagyis a kormányzati elidegenedést és a társadalmi igazságtalanságokat célzó holisztikus megközelítésre van szükség. A térség gazdaságát felpörgető, azonban a környezeti és humanitárius problémákat elmélyítő kínai jelenlét tekintetében pedig a nagyvállalatok tevékenységének szabályozására és emberi jogi biztosítékokra van szükség. Európa nem hagyhatja figyelmen kívül a régió történéseit. Habár geopolitikai pozíciói gyengültek, mégis pragmatikus stratégia kialakítására van szükség a stabilitás elősegítésére. Amennyiben Európa nem cselekszik, a Száhel-övezet az elkövetkező évtizedek legsúlyosabb válságainak gócpontjává válhat, melyek árát nem Moszkva vagy Peking, de Brüsszel és számunkra legfontosabbként Budapest fogja megfizetni.
