A szudáni konfliktus és az azzal járó humanitárius katasztrófa szinte egyáltalán nem jelenik meg a nemzetközi híradásokban. A globális hírciklus gyors sodrásában a szudáni polgárháború egy távoli, ismeretlen tragédiává vált, pedig ma ez a világ legkomolyabb humanitárius válsága. A fegyveres összecsapás 2023. április 15-én robbant ki, amikor a Rapid Support Forces (RSF) lázadó csoportja, megtámadta a Sudanese Armed Forces (SAF), a szudáni állam fegyveres erejének bázisait. A két fegyveres szervezet azóta is folyamatos harcban áll egymással.
Az összeomló állam
A társadalmi, gazdasági és politikai hanyatlás mértéke elképesztő. Az infrastruktúra pusztulása, a tömeges menekülés, éhínség és erőszak olyan mértéket öltöttek, amelyek nemcsak az állam működését tették lehetetlenné, hanem az egész régió stabilitását is veszélybe sodorták. Több térség megközelíthetetlenné vált és a civil lakosság nagy része ellátás nélkül maradt a folyamatos harcok miatt. A legalapvetőbb dolgok, mint a víz, az élelem, higiéniai eszközök vagy az áram hiánycikknek minősülnek a régióban. A városközpontokban (Kartúm, El Obeid, El-Fasír) kialakult blokádok miatt az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés is megszűnt, és az ellátási útvonalak többsége működésképtelenné vált. A tartós harci cselekmények következtében több kórház és egészségügyi központ megszűnt, ami tovább növelte a betegségek és a halálesetek számát. Több mint 150 000 ember vesztette életét, közülük több ezren a járványoknak estek áldozatul. A társadalmi szövet széthullása, a mindennapi élet alapvető feltételeinek hiánya és a humanitárius hozzáférés folyamatos korlátozása együtt olyan krízist eredményezett, amelyre a nemzetközi közösség sem politikailag, sem intézményi szinten nem volt felkészülve.
A konfliktus gyökerei több évtizedre nyúlnak vissza. Szudán már a brit-egyiptomi kondomínium (két vagy több állam közös gyarmata) idején is belső ellentétekkel küzdött, majd az északi és déli régiók eltérő gazdasági, etnikai és vallási helyzete több polgárháborúhoz vezetett. Az ország északi, arab része nagyobb fejlettségnek örvend, ez főként a Nílus-menti területek gyarmati idők alatti urbanizációja miatt alakult így. Emiatt az állam ezen területei lettek a közigazgatás, oktatás és infrastruktúra központjai. Ezzel ellentétben a déli régiókban a fekete-afrikai közösségeket a folyamatos háborúk súlyosan visszavetették. A gyarmati hatalmaknak zárt területi politikája volt, ami a déli térségek elszigetelését jelentette, ezzel korlátozva a kereskedelem, beruházások és az oktatás megjelenését. Emiatt ezen a területen kevesebb fejlesztés történt és kisebb mértékű gazdasági integráció ment végbe. Mindezek hosszú távon hozzájárultak Dél-Szudán 2011-es kiválásához, amely jelentős politikai és gazdasági átrendeződést indított el a térségben.
A harmadik szudáni polgárháború közvetlen kiváltó oka azonban a 2023 áprilisában bekövetkezett RSF támadás volt, amely során a célpontok között szerepeltek repterek, állami épületek és katonai bázisok. A támadás hátterében az RSF és a hadsereg közti tartós feszültség állt, amely főként az állami hatalom és erőforrások elosztása körüli vitákból ered. Fegyveres hatalmi versengés alakult ki arról, hogyan váljon az átmeneti katonai hatalomból polgári kormányzás.
A jelenlegi fejlemények megértéséhez viszont vissza kell nyúlni a 2019-es szudáni forradalomig, amely Omar el-Basír három évtizedes uralmát törte meg. A rezsim bukását követően Szudánban az ideiglenes katonai vezetést felváltó civil kormányzati időszak indult el, amelynek célja a polgári vezetés visszaállítása lett volna. Ennek részeként a hadsereg és az RSF összevonását, valamint a hatalom fokozatos átadását tervezték. A folyamat azonban mély törésvonalakat hozott felszínre a fegyveres elitben: a hadsereg és az RSF vezetői eltérő elképzeléseket képviseltek arról, ki mennyi befolyást őrizzen meg az átmenet után. A rivalizálás végül nyílt szakadáshoz vezetett a két fegyveres erő között, és ez idézte elő a 2023. áprilisában történt RSF támadást, amely az átmenet teljes összeomlását és a polgárháború kitörését eredményezte.
Jelen állás szerint az ország kettészakadt részeinek délnyugati fele az RSF elfoglalt területeit képzi, viszont az ország jelentősebb része továbbra is az SAF irányítása alatt áll. Az RSF egy korábbi milíciából nőtt ki, melyet Omar el-Basír előzőleg a darfúri háborúban alkalmazott. Autoriter uralma alatt Szudán nemzetközileg elszigetelődött, részben az iszlamista politikai irányvonal, részben a súlyos emberi jogsértések miatt. A darfúri háború alatt a kormányhoz kötődő fegyveres milíciák, köztük a későbbi RSF elődei, súlyos atrocitásokat követtek el a civil lakosság ellen. Az RSF jelenlegi vezetője, Mohamed Hamdan Dagalo, aki a darfúri konfliktus során csatlakozott a fegyveres csoporthoz, majd később parancsnoki fokozatra emelkedett. A vezető céljai közé tartozik a gazdasági befolyás és a politikai hatalom megszerzése. Az SAF, amit Szudán független államának létrejöttekor, 1956-ban alapítottak meg, jelenleg Abd el-Fattáh el-Burhán vezetése alatt áll. Támogatóik közé tartozik Egyiptom és Szaud-Arábia, míg az RSF mögött az Egyesült Arab Emírségek és Líbia áll. A belső feszültségek, az erőforrások elosztása, a régiók marginalizálása, a katonai és paramilitáris erők közötti ellentétek és hatalmi harcok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a háború elhúzódjon. A fegyveres csoportok területek feletti fennhatóságért folytatott versengése nem csupán új frontvonalakat hozott létre, hanem megkérdőjelezte, hogy Szudánról egyáltalán működő államként beszélhetünk-e, ugyanis a vezetés nem képes állami felügyelet alatt tartani a területét és lakosságát. A konfliktus során több városban alakultak ki olyan állapotok, amelyekben a lakosság hosszú időre elszigetelődött a külvilágtól.
Háborús bűncselekmények árnyékában
A harcok során több, nemzetközileg dokumentált háborús bűncselekmény is történt. A civil lakosság elleni támadások, tömeges kitelepítések, nők és gyermekek elleni szexuális erőszak, illetve a túszejtések rendszeres elemei lettek a mindennapoknak. Egész falvak néptelenedtek el, és több olyan incidens is történt, amelyben civil konvojokat vagy menekülteket értek támadások.
Az etnikai és regionális hovatartozás alapján történő célzott támadások tovább súlyosbították a helyzetet. A tömeges gyilkosságok áldozatai főként a nem arab lakossághoz tartozó emberek, köztük különösen a maszalit közösség tagjai. A nők és gyermekek különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, mivel számos esetben akadályozták a humanitárius folyosókon való áthaladásukat is.
A külső támogatók szerepe
A konfliktus azonban messze túlmutat Szudán határain. A regionális államok és globális hatalmak is részesei lettek. Az RSF mögött álló pénzügyi támogatás és fegyverszállítás, valamint a külső beavatkozások mind súlyosbítják a háborús helyzetet. Fő támogatója az Egyesült Arab Emírségek, aki a regionális befolyás növelésére, valamint az aranykereskedelem feletti kontroll megszerzésére törekszik. Az aranybányák feletti ellenőrzés mindkét fél számára jelentős gazdasági előnyt jelent. Ez a bevételi forrás lehetővé teszi számukra, hogy folyamatosan finanszírozzák a fegyverbeszerzést és fenntartsák a katonai műveleteiket. A külső fegyverszállítmányok és logisztikai támogatás döntően befolyásolta a felek katonai mozgásterét. A konfliktus már nem csupán Szudán belügye, hanem globális érdekek kereszttüzében zajló válság. A regionális hatalmi versengés erősen formálja az eseményeket. Egyes öböl menti államok az aranykereskedelem és katonai kapcsolatok miatt az RSF-et támogatják, míg például Egyiptom az SAF-et segíti saját biztonsági céljai érdekében. A harcok következtében kialakuló migráció szintén nemzetközi kihívást jelent, hiszen a menekültek százezrei túlterhelik a befogadó országokat, mint például Csádot is. Emellett a nagyhatalmak gazdasági és stratégiai érdekei, mint a Vörös-tenger kikötőihez való hozzáférés vagy Szudán ásványkincsei iránti növekvő érdeklődés, tovább mélyítik a válságot. A nemzetközi közösség szerepe ellentmondásos: egyes államok és szervezetek humanitárius segítséget nyújtanak, miközben más szereplők passzív szemlélőként követik az eseményeket.
Humanitárius vészhelyzet
A polgárháborúval kapcsolatos nemzetközi fellépés érvényesülésének hiánya, több tényező miatt tragikus. Az egyik, hogy a humanitárius válság mértéke óriási. Több mint 14 millió ember vált menekültté vagy kényszerült elhagyni az otthonát, a halálos áldozatok száma pedig több százezer fő. Emellett pusztító járványok tombolnak az országban az egészségügy és ellátás hiánya miatt. A kolera és a malária terjedése miatt több tízezer ember esett áldozatul betegségeknek és éhezésnek, aminek nagy része humanitárius segítséggel és ellátással megelőzhető lett volna. A nemzetközi segítségnyújtás azonban több fronton is akadozott. Az ellátmányokhoz való hozzáférést nehezíti, hogy a feltartóztatják az utánpótlást, támadják a konvojokat, vagy egyszerűen elzárják a hozzáférést. A segélyszállítmányok biztonsági kockázatai miatt több szervezet, mint az Világélelmezési Program, a Nemzetközi Vöröskereszt és az Egészségügyi Világszervezet is kénytelen volt felfüggeszteni a helyszíni munka egy részét.
Voltak ugyan kísérletek tűzszüneti megállapodások létrehozására és humanitárius folyosók megnyitására, azonban ezek többnyire rövid életűek voltak, vagy a gyakorlatban nem hoztak valódi biztonságot a civil lakosságnak. A nemzetközi intézményrendszer tevékenységei, beleértve a jogi felelősségre vonást, a fegyverembargókat és a békefolyamatokat, nem tudtak elég gyorsan és hatékonyan reagálni. Az eltérő geopolitikai érdekek miatt a diplomáciai erőfeszítéseket nem lehetett összehangolni, hiszen a konfliktus fő résztvevői, például Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, mind más harcoló felet vagy területi befolyást részesítenek előnyben. Egyiptom számára a stabil, központosított szudáni hadsereg létfontosságú a határbiztonság miatt. Ezzel szemben az Egyesült Arab Emírségek gazdasági és biztonságpolitikai érdekeltségei miatt az RSF-hez kötődő arany- és kereskedelmi hálózatokat igyekszik megvédeni. A különböző békekezdeményezések párhuzamosan futottak, többek között az ENSZ, az Afrikai Unió, valamint Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok által vezetett jeddai tárgyalások keretében, egymást gyengítve, és egyik sem bizonyult tartós megoldás alapjának.
Mit mond el rólunk Szudán?
A nagyhatalmak közötti bizalmatlanság, a regionális hatalmi verseny és az intézményi reformok elakadása miatt a multilaterális szervezetek mozgástere évtizedek óta szűkül és most éli legsúlyosabb válságát. A lezárás lehetőségei továbbra is korlátozottak, és a konfliktus alakulása arra figyelmeztet, hogy tartós előrelépés csak akkor érhető el, ha a nemzetközi szereplők képesek összehangolt, következetes és hosszú távú stratégiát kialakítani. Felmerül azonban a kérdés, hogy egyáltalán van-e ehhez elégséges politikai akarat. A szomszédos államokon kívül, a nagyhatalmak többségének nincs sürgető érdeke a konfliktus lezárására. Szudán példája egyben azt is megmutatja, hogy a humanitárius válságok kezeléséhez nem csupán forrásokra és jelenlétre, hanem hatékony, egységes és gyors reagálásra is szükség van.
A szudáni polgárháború lezáratlansága arra világít rá, hogy a jelenlegi nemzetközi konfliktuskezelési mechanizmusok korlátozottan képesek kezelni az olyan válságokat, ahol belső hatalmi harcok, külső támogatók, háborús bűncselekmények és humanitárius katasztrófa egyszerre vannak jelen. A válságkezelés nem választható el a megelőzéstől, a felelősségre vonás intézményeinek megerősítésétől és a humanitárius hozzáférés garantálásától. Ehhez azonban azt is fontos hozzátenni, hogy a tapasztalatok szerint a megelőzés még mindig lényegesen könnyebb és hatékonyabban végezhető feladat, mint egy már teljesen kibontakozott fegyveres konfliktus megfékezése. Szudán példája éppen arra figyelmeztet, hogy ha a nemzetközi közösség nem fektet elegendő energiát a korai jelzések felismerésébe és a politikai feszültségek kezelésébe, akkor később sokkal nehezebb lesz hatékonyan beavatkozni a gyorsan eszkalálódó erőszak megállításába.
Szudán példája ezért nemcsak egy ország tragédiájaként értelmezhető, hanem olyan figyelmeztetésként is, amely rámutat, hogy ha a nemzetközi közösség nem képes gyorsabban, egységesebben és következetesebben reagálni az ehhez hasonló válságokra, úgy a jövőben további, a szudánihoz hasonló humanitárius katasztrófák kialakulásával kell számolni.
