A harag rossz tanácsadó – tartja a magyar közmondás. Helyesen érzékeltetve, hogy a szélsőségesen negatív érzelmek veszélyt jelentenek, amennyiben a stratégiai döntéshozatal irányait befolyásolják. Ehelyett a modern politikai marketing inkább kiaknázni próbálja e feszültségekben rejlő politikai előnyöket. Választási kampány kommunikációkban gyakran találkozunk negatív üzenetekkel – az egyik jelölt a másikat támadja, hibáit helyezi előtérbe, félelmet kelt vele szemben, megkérdőjelezi vagy rombolja hitelességét, lejáratja, nevetség tárgyává teszi. Sokan ösztönösen elítélik az ilyen negatív kampányokat, mondván, hogy egy konstans harci helyzet fenntartására épülnek, és rontják a politika, valamint a közbeszéd színvonalát. Mégis, ezen üzenetek világszerte minden választási kampányban újra és újra előkerülnek. Ha a választópolgárok egy része valóban elutasítja ezeket, akkor mégis miért használják őket a politikusok, tehetnénk fel ezt az álnaiv kérdést Ez látszólagosan egy paradoxon, hiszen a választók többször hangoztatják, hogy elegük van a lejárató kampányokból; a kutatások szerint ezek a taktikák mégis hatással vannak mindenkire – néha épp az ellenkező módon, mint gondolnánk. Wood implicit módon azzal érvel, hogy a médiumokban megjelent negatív kampányok csupán a társadalmi folyamatok kivetülése, lefordítva ezt a politikai marketing nyelvére: nem a kampány kelt haragot, csupán meglovagolja azt.

A probléma azonban – ahogy arra Wood is részletesen rávilágít könyvében – az, hogy ez a harag ma már nem csupán a kampányidőszakokban használt, exkluzív eszköz. A düh nem egy kapcsoló, amit a politikusok a választások előtt „felkapcsolnak” a választókban, majd az urnák lezárása után egyszerűen leoltanak. A harag velünk él, folyamatosan jelen van, és a mindennapi kultúránk szerves részévé vált. Wood könyvének egyik legfontosabb állítása, hogy a modern amerikai és nyugati társadalmakban kialakult és normává vált egy úgynevezett „új harag” (new anger pp.9).

Míg korábban a dühöt az önkontroll elvesztésének, egyfajta emberi gyengeségnek vagy egyéni személyiségi hibának tartották, addig ma a nyilvánosság előtt gyakran az őszinteség, a hitelesség és a morális felsőbbrendűség bizonyítékaként ünneplik. A szerző rámutat: a harag performatívvá, egyfajta kulturális stílussá és életérzéssé alakult. Aki dühös – legyen az egy aktivista, egy véleményvezér vagy egy politikus –, arról a közönség hajlamos azt feltételezni, hogy az igazság bajnoka, aki mélyen elkötelezett és valóban törődik az általa képviselt üggyel. Ez a folyamatos, intézményesült sérelmi állapot és önigazoló felháborodás az, ami állandósítja a társadalmi feszültséget, és – ahogy Wood fogalmaz – a béke helyett a végtelen bosszú körforgásában tart minket. Amikor pedig ez a kulturálisan beágyazott, performatív harag találkozik a pártpolitikával, a következmények messze túlmutatnak a közösségi médiában vívott harcokon. Az indulatok már rég nem az érvek ütköztetését szolgálják, hanem a szigorú törzsi logikát erősítik. De miért történik ez? A válasz a politikai és az evolúciós pszichológiai kutatások metszéspontjában keresendő. A harag ugyanis nem a racionális vita eszköze, hanem mint érzelem, a csoporthoz tartozás elengedhetetlen eszköze, ami több szinten is működésbe lép. Egyrészt a személy szintjén az emberi agy ilyenkor „túlélő üzemmódba” kapcsol, ilyen esetben leegyszerűsíti a világot. Másodszor csoportszinten performatív jelleget öltve a belső csoport (in-group) felé mutatott lojalitás bizonyítékává válik. Harmadszor pedig csoportközi szinten a tét a saját csoportidentitás megvédése és az ellenség legyőzése. Az érvek innentől kezdve csupán fegyverek, amelyeket nem a konszenzus elérésére, hanem a másik tábor megsebzésére használnak.

A politikai ellenfelekkel szembeni harag tehát elsősorban a társadalmi identitás mechanizmusain, nem pedig valódi szakpolitikai nézeteltéréseken keresztül működik. Számos tanulmány bizonyítja, hogy a pártszimpatizánsok azért éreznek ellenszenvet a rivális párt politikusai vagy támogatói felé, mert egy fenyegető, rajtuk kívülálló, úgynevezett külső csoportot (out-group) képviselnek, nem pedig az eltérő szakpolitikai nézeteik miatt. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a politikai harag csupán egy vak, irracionális indulat. A valóságban azonban kíméletlenül precíz logika irányítja. Amikor kutatók azt vizsgálták, mi alapján döntenek a szavazók a saját táboruk segítéséről, vagy az ellenfél büntetéséről, meglepő mintázatra bukkantak. A dühös választópolgár már nem feltétlenül a saját közösségét akarja felemelni; figyelmét szinte kizárólag a másik oldal elpusztítása, a nekik való károkozás köti le.

A politikai harag következményei számos területen megmutatkoznak, ugyanakkor fontos korlátai is vannak, ezt úgynevezett viselkedésgazdaságtani kísérletekkel lehet bizonyítani. Képzeljük el, hogy kapunk egy bizonyos pénzösszeget, és párba állítanak bennünket egy ismeretlennel, akiről csak annyit tudunk, kire szavazott. Ezután kapunk egy gombot, amivel – mindenféle saját haszon nélkül, puszta rosszindulatból – megsemmisíthetjük a másik pénzének egy részét. A kísérlet sokkoló eredményt hozott: az emberek hajlandóak anyagilag is büntetni a politikai ellenfeleiket. A hivatkozott kutatás például azt is bemutatja, hogy a Clinton-szavazók 15 százalékkal több 'vagyont' (azaz a másik játékosnak szánt valódi pénzjutalmat) semmisítettek meg pusztán haragból, ha egy Trump-szavazóval kerültek párba, mint mikor az azonos oldalon állókkal vettek részt a kísérletben. A politikai harag tehát szó szerint pusztítóvá válik: már nem az a cél, hogy nekünk jobb legyen, hanem az, hogy a másiknak fájjon.

A politikai harag pontos okait és a megoldások tartósságát máig rengeteg bizonytalanság övezi. A kutatások többsége nehezen tudja eldönteni, hogy a pszichológiai tényezők szülik-e a haragot, vagy épp fordítva, bár az egyértelmű, hogy az egyes kérdések identitáspolitikai térbe való beemelése szinte mindig fokozza az ellenségeskedést. A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a feleket békítő próbálkozások eredményei rendkívül illékonyak. Éppen e tudományos kísérletek eredményeinek bizonytalansága az, ami miatt Peter W. Wood könyvének konklúziója különösen aktuális. Wood szerint a laboratóriumi körülmények között tesztelt „békítő trükkök” és a „felülről” vezérelt beavatkozási kísérletek azért nem hozhatnak önmagukban tartós társadalmi békét, mert a probléma gyökere immár mélyen kulturális.

Mivel a társadalmat feszítő harag intézményesült életérzéssé, egyfajta elvárt viselkedési normává vált, a szerző a kiutat nem a politikai rendszerek megreformálásában, hanem az egyéni felelősségvállalásban és a klasszikus erények újrafelfedezésében látja. Wood arra figyelmeztet, hogy újra kell tanulnunk az önuralmat, és vissza kell térnünk a racionális vitához, illetve – „bármilyen régimódinak is hangzik a modern fül számára” – a másik fél irányába támasztott megbocsátáshoz. A harag kultúráját szerinte csak úgy lehet megtörni, ha az emberek egyénileg döntenek úgy, hogy nem vesznek részt többé a performatív felháborodás abszolút színházában. A megoldás kulcsa tehát Wood olvasatában nem a másik oldal „megszerelése” vagy legyőzése, hanem a saját, önigazoló dühünkről való tudatos lemondás és a sérelmi logikából való végleges kilépés.

Peter W. Wood könyve elérhető az MCC Könyvtárában.