A nemzetközi beruházási jog egyik legkidolgozottabb, egyben legtöbbet bírált intézménye a beruházó és állam közötti vitarendezési rendszer. Az ISDS lehetővé teszi, hogy egy külföldi beruházó – anélkül, hogy előbb ki kellene merítenie a fogadó állam belföldi jogorvoslati lehetőségeit – bizonyos nemzetközi egyezmények alapján közvetlenül eljárást indítson a fogadó állammal szemben. A rendszer jogalapját a két- és többoldalú beruházásvédelmi egyezmények, valamint az egyedi beruházási szerződések képezik.
A rendszer történeti kialakulása szorosan összefügg a XX. század második felének dekolonizációs folyamataival. A második világháborút megelőzően a külföldi beruházók elsősorban a fogadó állam bíróságaira és saját államuk diplomáciai védelmére támaszkodhattak. A diplomáciai védelem azonban nehézkes, átpolitizált eszköz volt, amely gyakran államközi feszültségekhez vezetett, így megteremtve az igényt a hatékony, nemzetközi alapokon álló vitarendezési lehetőségre. E folyamat fontos mérföldköve volt az 1959-ben megkötött német–pakisztáni beruházásvédelmi egyezmény, amelyet az első modern BIT-ként tartanak számon.
Az ISDS eljárás fő jellegzetessége a szerkezeti aszimmetria: az eljárást hagyományosan kizárólag a külföldi beruházó kezdeményezheti felperesként, míg a fogadó állam alperesi pozícióba kényszerül, és legfeljebb viszontkereset benyújtására van lehetősége. Az ügyeket rendszerint az adott jogvitára létrehozott, háromtagú választottbírósági tanács bírálja el. A hozott határozat végleges és nincs általános, érdemi fellebbviteli fórum. A megállapított jogsértés elsődleges jogkövetkezménye a pénzbeli kártalanítás megítélése.
A rendszer támogatói szerint az ISDS legfőbb előnye a beruházási viták depolitizálása és a belföldi bíróságok elfogultságától („hazai pálya előnye”) való függetlenedés, amely nagyban hozzájárul a külföldi közvetlen tőkebefektetések ösztönzéséhez. Az ügyek számának növekedésével párhuzamosan azonban súlyos kritikák fogalmazódtak meg az ISDS-sel szemben. A bírálatok főként a szerkezeti aszimmetriára, az állami szuverenitásba való beavatkozásra, valamint arra irányulnak, hogy a rendszer indokolatlan többletjogokat biztosít a külföldi befektetők számára a hazai vállalatokkal szemben.
A kritikák között fontos helyet foglal el az úgynevezett szabályozási fagy (regulatory chill) elmélete. E jelenség lényege, hogy a fogadó államok – tartva a magas kártérítések megítélésétől – tartózkodhatnak a közhatalmi hatásköreik, így például a környezetvédelmi vagy közegészségügyi jogszabályok hatályba léptetésétől. A regulatory chill kockázatát gyakran olyan ügyek illusztrálják, mint a Philip Morris cigaretta-csomagolási ügye, vagy éppen a Vattenfall Németország elleni pereskedése.
A globális legitimációs válság az Európai Uniót sem kerülte el: az intra-EU (tagállamok közötti) viszonylatban az ISDS-modell jövője érdemben megkérdőjeleződött. E folyamat mérföldköve az Európai Unió Bíróságának Achmea-ítélete volt, amely kimondta, hogy az intra-EU beruházásvédelmi egyezmények választottbírósági kikötései összeegyeztethetetlenek az uniós joggal. A határozat értelmében a befektetők jogvitáikkal immár nem fordulhatnak nemzetközi választottbírósághoz, hanem az érintett tagállam bíróságai előtt kell eljárást indítaniuk.
A döntés ugyanakkor komoly gyakorlati és elméleti feszültségeket generált. Egyrészről a nemzetközi választottbíróságok – elsősorban a nemzetközi jog autonómiájára hivatkozva – túlnyomó többségben figyelmen kívül hagyták az uniós döntést, és továbbra is megállapították joghatóságukat. Másrészről a szakirodalmi bírálatok arra figyelmeztetnek, hogy az Achmea-ítélet jogvédelmi deficithez és forum shoppinghoz vezet, mivel a belső uniós jog nem képes a nemzetközi joggal megegyező szintű védelmet garantálni. Ebben a feszültségekkel teli helyzetben az Európai Unió által kezdeményezett állandó Multilaterális Beruházási Bíróság (Multilateral Investment Court) felállítása jelentheti a megoldást. Jóllehet a reformirányt a jogtudomány jelentős része támogatja, a fórum tényleges megvalósulása és végső formája egyelőre nyitott kérdés.
Reform vagy új csomagolás?
Az ISDS legitimációs válsága nem feltétlenül jelenti azt, hogy a külföldi beruházók nemzetközi jogvédelmére a jövőben ne lenne szükség. A valódi kihívás ma már az, hogy a hagyományos, ad hoc választottbíráskodás helyét képes-e átvenni egy olyan intézményesült rendszer, amely tartósan feloldja a jelenlegi ellentmondásokat. A nemzetközi beruházási jog jövőjét az fogja meghatározni, hogy sikerül-e megteremteni a kényes egyensúlyt a beruházók kiszámítható jogvédelme és a fogadó államok közérdekű szabályozási autonómiája között.
