Az állami vagyonalapok pénze több forrásból származhat. A legismertebb alapokat olaj- és földgázbevételekből hozták létre, de tartós külkereskedelmi többlet, felhalmozott devizatartalék, privatizációs bevétel vagy állami vállalatok nyeresége is biztosíthatja az induló vagyont. A közös pont az, hogy az állam olyan többletbevételt különít el, vagy a jövőben olyan bevételre számít, amelyet nem feltétlenül szükséges azonnal felhasználnia.

Ez különösen fontos a nyersanyagexportáló országok esetében. Amikor egy állam kitermeli és eladja a föld alatt rejlő olajat egy meglévő természeti vagyonelemet alakít készpénzzé, és nem hoz létre új vagyont. Ha a teljes bevételt rövid távon elkölti, a nyersanyag kimerülésével a vagyon is eltűnik. Ha viszont a bevételt részvényekbe, kötvényekbe és más pénzügyi eszközökbe fekteti, a kimerülő nyersanyag helyét egy hosszabb távon is hozamot termelő pénzvagyon veheti át.

A bevételek azonnali elköltése ráadásul rövid távon is problémákat okozhat. A nyersanyagárak erősen ingadozhatnak, ezért a kiugróan magas bevételre épített állami kiadások egy áresés után fenntarthatatlanná válhatnak. A gazdaságba hirtelen beáramló pénz emellett növelheti az inflációt, bér és az ingatlanár emelkedéshez vezethet, valamint ronthatja más exportágazatok versenyképességét. A vagyonalap ezért kedvező időszakokban felhalmozhatja a többletet, válság idején pedig fokozatosan pótolhatja a kieső bevételeket.

Fontos megkülönböztetni, hogy különböző vagyonalapoknak eltérő feladataik lehetnek. A stabilizációs alapok likvid és biztonságos eszközökkel tompítják a költségvetési sokkokat; a megtakarítási alapok több évtizedes időtávon őrzik meg a vagyont; a gazdaságfejlesztési alapok pedig stratégiai ágazatok beruházásait segíthetik. Teljesítményük ezért nem mérhető ugyanazzal a mércével.

Az állami vagyonalapok térnyerése a globális tőkepiacokat is átalakítja. A jegybanki devizatartalékokat hagyományosan könnyen értékesíthető és biztonságos államkötvényekben tartják. Egy hosszú távú vagyonalapnak viszont nincs szüksége arra, hogy minden befektetését bármikor pénzzé tudja tenni, ezért magasabb hozam reményében részvények, vállalati kötvények, ingatlanok és alternatív eszközök felé fordulhat. Beck és Fidora kutatása szerint ez mérsékelheti a nagy tartalékvaluták és az azokban kibocsátott államkötvények túlsúlyát, miközben több állami tőke áramolhat a globális piacokra és a feltörekvő országokba.

Hosszú befektetési horizontjuk miatt ezek az alapok akár stabilizáló szerepet is betölthetnek. Nincs kiszolgáltatott ügyfélállományuk, így piaci pánik idején sem kényszerülnek automatikusan eszközeladásra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden állami befektetés automatikusan értéket teremt. Alhashel szakirodalmi áttekintése szerint a vagyonalapok megjelenését a célvállalatok befektetői rövid távon gyakran kedvezően fogadják, hosszabb távú teljesítményhatásukról azonban már vegyes eredmények születtek. Az államot sokan rossz tulajdonosnak tartják, így azoknak a vállalatoknak, amelyekben az államnak is részesedése van, negatívabb piaci megítélése is lehet. Fontos megjegyezni, hogy azonban a kutatás inkább gazdasági, mint politikai motivációkat azonosítanak, de az állami tulajdon miatt az átláthatóság kérdése elkerülhetetlen marad.

Egy ország egyszerre rendelkezhet befektetési vagyonnal és államadóssággal, miközben költségvetési hiányt finanszíroz és jövőbeli nyugdíjkötelezettségeket vállal. Az IMF kutatóinak állítása szerint a vagyonalapot az állam teljes mérlegének részeként kell kezelni. Ha egy ország magas kamaton adósodik el, miközben kockázatos eszközökben halmoz fel megtakarítást, lényegében hitelből fektet be. Ennek indokoltsága csak a várható hozam, a finanszírozási költség és a vállalt kockázat együttes vizsgálatával ítélhető meg.

Valódi nemzeti vagyon akkor keletkezik, ha a befektetések mellett az államadósság, a költségvetési kockázatok és a pénzkivétel szabályai is fenntarthatók. Az állami vagyonalapok sikerének mércéje pedig az, hogy a jelenlegi bevételeket képes-e a jövő tartós vagyonává alakítani.