Olvasási idő: 9 perc

Az Egyesült Államok közéletében a posztszovjet blokk egykori lakói számára gyanúsan ismerős tendenciák ütötték fel a fejüket. Merre tart most Amerika? Gallai Sándor írása.

Egy évvel ezelőtt készített és jelentetett meg a Mandiner egy interjút Rod Dreher íróval, a The American Conservative főmunkatársával.  Azóta megjelent könyve ötletéről beszélve Dreher elmondta, hogy az amerikai közéleti viszonyok a kommunista időkre emlékeztetik a kelet-európai disszidens ismerőseit, és akik bírálni merészelik a progresszív ideológiát, azokat ellenfeleik személyükben és szakmailag is megpróbálják lejáratni.

Különben is, az amerikai kultúrában és értelmiségi stílusban mélyen gyökerezik a verseny és az ellenfél intellektuális megsemmisítése; már az egyetemi hallgatóktól is elvárható a tanári tekintély megkérdőjelezése, olyan kérdések feltétele, amelyekkel tanáraik korlátait vagy inkonzisztenciáját tudják bizonyítani.

Az értékrendi-ideológiai felsőbbrendűség sem a politikában, se a tudományos és a művészeti világban nem számít újdonságnak. Akik ismerik a rendszerváltás előtti időszak sajátosságait, akár közvetlen vagy közvetett ismereteik vannak a kádári puha diktatúra működéséről, azok számára túlzónak tetszhetett Dreher és emigráns ismerősei megállapítása.

Január 6-val azonban új időszak kezdődött Amerikában, a Capitoliumnál történtek után Trump fiókjait zárolták a közöségimédia-szolgáltatók. Nem a megengedhetetlen tartalmakat blokkolták, hanem a személyt listázták.

2019 őszén a Facebook politikai elfogultságát vizsgáló audit „ködösítő” eredménye láttán még a – Trump által saját köreikben is megosztott – republikánusok és a demokraták egységesen bírálták a technológiai óriáscégeket az internethasználó és a közösségi médiában aktív állampolgárok magánéletének megsértése, a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat, a szólásszabadság önkényes korlátozása és a választások befolyásolása miatt. Egyetértés volt a technológiai ipar szabályozásának szükségességében, de a megoldásban, a cégekkel szembeni fellépés módjában nem tudtak megegyezni a törvényhozók. Bár nem született új, átfogó szabályozás, a Trump-kormány bíróságon ment neki a Google-nek: a trösztellenes törvény alapján az Igazságügyi Minisztérium és több, republikánusok által vezetett állam nyújtott be keresetet az óriáscéggel szemben.

A lépés igazolásaként arra hivatkoznak, hogy az elnök – tekintélyes szakértők szerint – uszított és lázított. Bár a többség egyetért Trump fiókjainak letiltásával, ne feledkezzünk meg arról, hogy egy jogállamban az ártatlanság vélelme a jogerős verdikt kimondásáig mindenkit megilletne. Ráadásul a korlátozás abban az országban történik, ahol – az európai szabályozásokkal ellentétben – a zászlóégetést és a fasiszta eszmék terjesztését a szólásszabadság megnyilvánulásaként értelmezik, ezért az ilyen cselekedeteket törvény védi. A volt elnökkel szembeni fellépés nem csupán a közösségi médiára és nem csak Trumpra korlátozódik.

Republikánus politikusok arra panaszkodnak, hogy a közösségi médiában tömegesen veszítettek el követőket, akiket „személyes adatok visszaigazolásának mulasztása” miatt tiltottak le a szolgáltatók.

A könyvkiadásban szerkesztők, írók és kiadók (köztük az öt legnagyobb) munkatársai kezdeményezték Trump elnöki memoárja kiadásának megtagadását, és különösen körültekintő döntést kérnek minden volt kormánytag és támogató esetében. A Trump mellett végsőkig kitartó Josh Hawley szenátor kiadói szerződését már fel is mondta a Simon & Schuster.

A Harvard Egyetemen a hallgatók egy új petíciót indítottak, amelyikkel azt követeli, hogy fosszák meg a Trumpot támogató „erőszakos szereplőket”, a Capitolium elleni támadást megelőző dezinformációban közreműködő egykori harvardos öregdiákokat, köztük a volt fehérházi sajtófőnök Kayleigh McEnanyt, illetve a texasi Ted Cruz szenátort és Dan Crenshaw képviselőt, a diplomájuktól. Egy korábbi, több száz hallgató által aláírt kezdeményezés az egyetemi kitiltásukat követelte, amit a Harvard Kennedy School egyik professzora is támogatott. E követelésekre a Harvard hivatalosan nem reagált, azt azonban közleményben tudatták, hogy a Politikatudományi Intézet tanácsadói testületéből az elnökválasztás tisztaságát megkérdőjelező kijelentései miatt eltávolítják New York republikánus képviselőjét, Elise Stefanikot.

A washingtoni megmozduláson részt vevők közül azóta többen szembesülhettek – a szerepüket tisztázó jogi eljárást meg sem váró – retorziókkal: egyesek elveszítették az állásukat, mások vállalkozását kitiltották az üzleti tevékenységükhöz fontos applikációkból, s voltak olyanok is, akiket Trumpot nyíltan támogat véleményükért szállítottak le egy repülőgépről, vagy fel sem engedték őket a járatukra.

Politikai vérmérséklet, élettapasztalat és jogérzék kérdése, hogy kik hogyan tudnak túllépni ezeken a reakciókon. Akik emlékeznek a konszolidálódott Kádár-korszak politikai elnyomására, azokban érzékeny sebek szakadhatnak fel. A keleti blokkban legenyhébbnek számító diktatúra az 1956. utáni megtorlásokat követően nem bántotta azokat, akik nem politizáltak (vö. „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”), lehetővé tette a gyarapodást, a kommunista rezsimekhez képest magasabb életszínvonalat és kiterjesztett egyéni szabadságot. A politikai elnyomás enyhült és szűkebb kört érintett, a hivatalos ideológiával szembeszállókat, a politikai tabukat megkérdőjelezőket azonban igyekeztek ellehetetleníteni. Míg Lengyelországban és Csehszlovákiában a bebörtönzés és az emigrációba kényszerítés az 1980-as évekre is bevett gyakorlat maradt, sőt egyes esetekben politikai alapú gyilkosság is előfordult, addig Magyarországon a rezsim ellenzékéről az MSZMP Politikai Bizottsága által 1980 decemberében hozott határozatot sem követte drasztikus fellépés. A politikai „elhajlók” egzisztenciális tönkretétele viszont bevett hatalmi eszköznek számított: a hatóságok vegzálták a politikailag „megbízhatatlanokat”, gyakori volt a lehallgatás, az állásvesztés, az útlevél bevonása, az eltiltás a nyilvánosságtól, sőt a családtagoknak sem volt előmeneteli lehetőségük, akár a gyermekeket is elzárták az egyetemi felvétel lehetőségétől.

Amerikában hasonló politikai boszorkányüldözés kezdődött, és zajlik. A mindennapokban is visszaköszön az aczéli kultúrpolitika három „t”-je, léteznek a besorolások, csak nem az állam, hanem a „piac” és a „mértékadó” művészi-akadémiai körök nyomják rá politikai alapon a „támogatott”, „tűrt” és „tiltott” bélyegeket különféle tartalmakra, alkotásokra, előadókra, művészekre és gondolkodókra.

A szólás- és véleményszabadság korlátozása csakúgy, mint az állásvesztés és az egzisztenciális ellehetetlenítés ott elsődlegesen magánszereplők, társadalmi szervezetek, egyetemek, kiadók és vállalatok fellépésének eredménye.

A mögöttes társadalmi feszültséget a politika nem tudta tompítani, sőt megosztottságával maga is szította az indulatokat. A választásokon a Kongresszusban többséget szerző Demokrata Párt és a Biden-adminisztráció előtt két lehetőség áll: 1) jogi és politikai gesztusokkal, a kiszolgáltatottak védelmével változtathat a helyzeten, megpróbálhatja megtörni a megosztottságot és a gyűlöletspirált; 2) eltűri és/vagy maga is aktívan kiveszi a részét a Trumpot támogatók ellehetetlenítésében. Az elsőre a beiktatási beszéden kívül egyelőre semmi sem utal, a másodikra egyre több. Aki másként gondolkodik, jobban jár, ha nem politizál, mert a szólásszabadság hazájában „[A] sorsunkat meghatározó tényeket sem illik néven nevezni", s „[A]kire megharagszanak, arról kimutatják, hogy születése pillanatától gonosztevő”. A két idézet nem Dreher könyvéből, hanem Eörsi Istvántól származik. Gyűlnek a további ötletek és hivatkozások a könyv folytatásához. Kísértet járja be Amerikát – a kommunizmus kísértete.

A szerző közgazdász-politiológus, habilitált egyetemi docens, az MCC Társadalomtudományi Iskolájának vezetője.