Miközben a Covid-19 világjárvány, a Brexit, a vitatott egyesült államokbeli választások, az eddig nem látott mértékű migráció és a nagyhatalmi struktúra esetleges átrendeződése közepette az új évben is a káosz határmezsgyéjén mozgunk, egyre inkább befelé fordulunk, hogy megpróbáljunk megértést és egyensúlyt találni. A „Ki vagyok én?” kérdés egyre megtévesztőbbé, ugyanakkor jövőnk szempontjából létfontosságúvá válik.
Bár a nemzeti identitás fogalmi elemzésével nem szoktunk napi szinten foglalkozni, ez a kérdés gyakran óriási súllyal bír az egyén általános fogalmának meghatározásában, nemcsak önmagában véve, hanem másokhoz való viszonyában is. Egy tipikus ismerkedő beszélgetés során, amellett, hogy megkérdezzük valaki nevét, a következő kérdés általában valahogy így hangzik: „Hová valósi?” A „nemzeti hovatartozás” elmélete azonban nem merül ki abban, hogy valaki honnan származik, vagy, hogy ősei földrajzilag hol éltek, ez egy ennél sokkal bonyolultabb és árnyaltabb koncepció.
Vannak nagyon bonyolult nacionalizmuselméletek, amelyek a kifejezés első megjelenése óta vita tárgyát képezik, és a tudósok továbbra sem tudták ezt a fogalmat átfogóan, mindenki által elfogadott módon meghatározni. A témáról a legelfogadottabb és legátfogóbb tanulmányt Benedict Anderson írta, amely Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism (Elképzelt közösségek - Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről) címmel jelent meg. Amint Anderson találóan rámutat: „A nehézség abból is adódik, hogy az ember öntudatlanul is hajlamos valóságként kezelni a Nacionalizmust, nagy N-nel (mintha az ember tudna Öregedni nagy Ö-vel), majd pedig arra ideológiaként tekinteni.” Véleménye szerint a nemzet „elképzelt közösségként” definiálható, amennyiben ennek az egyesítő nemzeti közösségnek tagjai sohasem fogják egymást személyesen megismerni, mégis ugyanahhoz az ideológiai közösséghez tartozóként tekintenek magukra.
A nacionalizmus „szuverenitása” azon az időszakon alapszik, amikor a nacionalizmus jelzői elkezdtek ideológiailag, definíciójában és gyakorlatában megszaporodni azokon a helyeken, ahol a történelmi közösségek Isten vagy istenségeik alatt akartak szabadságukban szuverének lenni. A szuverenitásnak ez a fajta felfogása már-már vallásos hevülettel párosult, amely már az idők kezdete óta arra késztette az embereket, hogy ne csak harcoljanak szülőföldjükért, hanem akár életüket is feláldozzák közösségükért vagy nemzetükért.
A nacionalizmus ilyetén értelmezésének érdekes vetülete, hogy az ember közössége és szuverén elkötelezettsége nem kötődik szükségszerűen földrajzi helyzetéhez. Az elmúlt évszázad viharos globális háborúit követően a határok drasztikus átrajzolása és a formális államok létrehozása egyik napról a másikra újra definiálta a nemzeteket. Az emberek földrajzi helyzete már nem tükrözte nemzeti identitásukat, hanem a közös szokásaik, nyelvük, közös örökségük és lojalitásuk által meghatározott saját közösségükben maradtak szuverének. Ezek a más országba kényszerített polgárok a lakóhely szerinti ország által bekebelezett történelmi kisebbséggé váltak. Kizárólag a határok egy több ezer kilométerrel arrébb történt végzetes tollvonás általi átrajzolásának következményeként váltak új hazájuk állampolgáraivá. Az ilyen történelmi kisebbségek, más néven őshonos kisebbségek, értelemszerűen „kettős állampolgárok”. Saját országuk törvényes állampolgárai, de nagymértékben azonosulnak az anyaországi nemzettel is, megőrizve annak nemzeti szokásait, nyelvét, kulturális örökségét, művészetét és más történelmi hagyományát.
Ezek a kisebbségek lakóhely szerinti hazájukban ősi szülőföldjük állandó, bár önkéntes rabjai, és – a jogi formalitásoktól eltekintve – az anyaország szerinti nemzeti identitásuk alapján azonosítják magukat. Lényeges kiemelni, hogy ezen kisebbségek nem elszigetelten élnek, hanem aktív, prosperáló résztvevői hazájuk társadalmának: megtanulják annak nyelvét, átveszik az ottani szokásokat, és tisztelik a törvényeket. Ennek azonban óriási ára van, mivel a többgenerációs őshonos kisebbségek gyakran választani kényszerülnek a lakóhely szerinti állam, illetve az anyaország szokásai és nyelve között. Az a szomorú valóság, hogy a kisebbségek számára egyre nagyobb kihívást jelent nemzeti identitásuk gyakorlatban való megélése.
Jelentős különbségek vannak a határokon túl élő nemzeti kisebbségek között, de a nemzeti hovatartozás döntő szerepet játszik annak meghatározásában, hogy kik is ők a szívük mélyén, a lényegükben. Ez pedig messze túlmutat fizikai tartózkodási helyükön.
Míg az elmúlt évszázadokban vagy inkább évezredek során egész Európában, Ázsiában, Afrikában és a világ más részén számos monarchia, szerződés, kormány, lázadás.
A szerző Nicole Nemeth, a Budapest Fellowship Program Senior Fellow ösztöndíjasa.
