A nagy többséggel elfogadott válasz szerint az ok egyszerű: ekkor indult az első ipari forradalom. Például, Niall Ferguson, a ’Civilizáció: A Nyugat és a többiek’ című könyvében ezt a nagy váltást hat killer applikációra (a verseny, a tudomány, a tulajdonjog, az orvoslás, a fogyasztói táradalom, és a munka etika) vezeti vissza, amiből az első három szorosan kapcsolódik az ipari forradalomhoz. Ian Morris, a ’Why the West Rules – for Now’ című kötetében szintén a technológia mellett érvel, noha szerinte a 18. század végi hirtelen fellendülésben még Európa politikai földrajzi széttöredezése, és az ebből fakadó verseny is szerepet kapott. Végül, Philippe Aghion legújabb könyvében (’The Power of Creative Destruction’) – ismét a technológia mellett érvelve – demográfiai és intézményi változásokat is segítségül hívja a rejtély megfejtéséhez.

Amennyire kézenfekvőnek tűnik ez a válasz, legalább annyi kérdést hagy maga után. Miért kellett évezredeket várni az első ipari forradalomra? Miért éppen Angliában és Nyugat-Európában robbant ki ez a forradalom, és miért nem a korábban sok tekintetben fejlettebb vagy gazdagabb országokban, Indiában vagy Kínában. Valóban, minden előzmény nélküli volt az első ipari forradalom?

A kérdésekre az MCC vendégeként James Otteson filozófus-közgazdász (University of Notre Dame) talán kissé szokatlan választ adott a ’Seven Deadly Economic Sins’ című könyvének online vitáján: az első ipari forradalmat egy alapvető váltás előzte meg a morális attitűdben. Tűnjenek bármily lenyűgözőnek is az egyiptomi piramisok, a római viaduktok vagy a gótikus katedrálisok, a szükséges erőforrásokat többnyire más népek és országok kifosztásából teremtették elő. Játékelméleti nyelven szólva, ez egy zéró végösszegű játszma volt, mindössze annyi történt, hogy az erőforrásokat – erőszakkal – az egyik helyről a másikra csoportosították át. Ezzel szemben, az első ipari forradalmat megelőzte a kooperáció elvének térhódítása, és a hozzá kapcsolódó új morális attitűd, hiszen a kooperáció eleve önkéntes, amihez el kell ismerni a másik ember önállóságát és függetlenségét, vagyis azt, hogy saját jó szándékából lép be egy kooperációba (vagy éppenséggel marad ki abból).

Az, hogy a kooperáció egy nyertes-nyertes játszma és előnyös azok számára, akik részt vesznek benne, viszonylag könnyen belátható (ha nem így lenne, akkor nem lépnének kooperációra).

Azt már kevesebben tartják magától értetődőnek, hogy aki kimarad egy kooperációból, ugyan nem élvezi annak közvetlen előnyeit, de nem éri veszteség sem. Azt pedig még kevesebben látják be, – és ez Otteson legerősebb állítása, – hogy a kooperációkkal a gazdaság egésze is jól jár, növekszik a javak mennyisége és minősége, és vele együtt az általános jólét. Aktuális példa a két iparági rivális, a Pfizer és BioNTech együttműködése a Covid-19 vakcináért, amelyhez a BioNTech adta a forradalmian új mRNA technológiát, Pfizer pedig, mint a világ második legnagyobb gyógyszeripari vállalata a klinikai tesztelést, a gyártást és a globális terjesztést. Az együttműködés nyilvánvalóan előnyös volt mind a két cégnek, – és ezen kívül a Földön lassan már egymilliárd ember számára is.

A kooperáció természetesen mindig döntés és választás kérdése. Döntéseink és választásaink pedig – és ezt már Cass Sunstein jogászprofesszor (Harvard University) teszi hozzá, ugyancsak az MCC vendégeként legújabb könyvéről (’Averting Catastrophe’) szóló online beszélgetésben – kifinomult eszközökkel irányíthatók, tervezhetők. Sunstein a 2017-es közgazdasági Nobel-díjas Richard Thaler-rel együtt a viselkedési közgazdaságtan (behavioural economics) egyik alapítója, és közös könyvük (’Nudge’) alapján kormányok egész sora próbálkozott az elmélet gyakorlati alkalmazásával. Az ok viszonylag egyszerű: nem mindig kell költséges pénzügyi ösztönző (pl. adó vagy szubvenció) ahhoz, hogy az embereket valamely, jónak tartott döntés felé tereljük. Néha elegendő az emberi viselkedési módokból kiindulva formálni a döntési helyzeteket. Többek között, nem szívesen változtatunk a számunkra felajánlott alapértelmezett döntési opciókon, - így például a Covid-19 járvány miatt bevezetett hitelmoratórium is, mint alapértelmezés, mindenkire kiterjed, és külön kell nyilatkoznia annak, aki nem kéri. Jobban félünk valaminek az elvesztésétől, mint amennyire örülünk valami elnyerésének, például erre apellálnak a cigarettásdobozok oldalán látható horror képek.

Ám mindehhez kellett egy kis elmélet is, ezért az elmúlt évtizedben éppen Sunstein és Thaler nyomán divatossá vált libertariánus paternalizmus fogalma. Libertariánus, mert meghagyja az egyén szabad választását és döntését, és paternalizmus, mert a döntési alternatívákat és helyzeteket előre tervezetten úgy alakítják, hogy egy favorizált döntés felé terelje az embereket.

Az egyensúly, most is kényes: ha a választási és döntési lehetőségek építményét (choice architecture) alakítani lehet, akkor ehhez nyilvánvalóan szükségesek a szabályozó agytrösztökben ténykedő építészek is (choice architects).

Sőt, Otteson szerint a libertariánus paternalizmus egyáltalán nem újkeletű, hiszen már minden közgazdászok ősatyja, Adam Smith is használta a kifejezést, - igaz, nála kevésbé a hangsúlyos a paternalizmus. Számára a libertariánus paternalizmus alapvetően a családról, a szomszédságról vagy egy kis közösségről való gondoskodást jelentette. Vagyis azt, ami a mindennapi életből fakad, és nem valamilyen tervezői asztalon születik.

A libertariánus paternalizmus újkeletű divatját azonban mégsem Adam Smith gondolatai, hanem a negyedik ipari forradalom írta át. Ma már az óriási adatbázisokkal (Big Data) és a kifinomult algoritmusokkal (Mesterséges Intelligencia) sokkal pontosabban követhetőek a fogyasztók viselkedési mintái és jobban alakíthatók a döntési helyzetek, miközben a közösségi média azonnali visszacsatolást hoz a rendszerbe. A Netflix és az Amazon gyakran jobban tudja, hogy milyen filmek és könyvek érdekelnek minket, mint mi magunk, míg a Booking.com vagy Tripadvisor eleve pénztárcánkhoz és szokásainkhoz igazítja ajánlatait. Mintegy újra visszaigazolva a híres magyar polihisztor, Polányi Mihály és a róla elnevezett paradoxon sorait: ’többet tudhatunk annál, mint amennyit el tudunk mondani’. A rengeteg és rólunk begyűjtött adatot felhasználva az algoritmusok is, mintha többet tudnának szokásainkról és viselkedésünkről, mint amennyit el tudunk mondani. Vagy, ahogy Sunstein professzor az online beszélgetésben megfogalmazta, a döntéstervezés az új technológiákkal ma már mindenhol, még a legegyszerűbb fogyasztói és felhasználói választásunk mögött is ott van.

Szeretjük vagy sem, napjainkra a döntéstervezés ’business as usual’ gyakorlattá vált, és igazi terepe már rég nem a közpolitikák alakításában, hanem az általunk nap mint nap használt digitális platformoknál van. Így, akár gyorsan el is felejthetjük a libertariánus paternalizmust.