A hadiállapot beálltának kinyilvánítása a kormányfő szavai szerint válasz volt a szovjet fél egy nappal korábbi „népjogellenes és minősíthetetlen” támadására. Beszédében arra utalt, hogy június 26-án jól azonosíthatóan szovjet felségjelzésű repülőgépek támadták meg Rahó és Tiszaborkút közelében a Budapest és Kőrösmező között közlekedő gyorsvonatot, valamint napjainkig tisztázatlan eredetű repülőgépek bombázták Kassát. Utóbbit illetően az elmúlt évtizedek során számos magyarázat született a támadók kilétére vonatkozóan.
A történészek többsége ugyanakkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a 32 halálos, 60 súlyos, továbbá 220 könnyebb sérülttel járó bombázást szovjet gépek követték el. Mindezt alátámasztja, hogy a településre ledobott 29 bombából a fel nem robbant szovjet gyártmányú volt, de a felrobbantak repeszmaradványain található cirill betűs felirattöredékek is szovjet eredetre utaltak. (A szomszédos Enyicke településre is hullott egy bomba, ami nem robbant fel, és szintén szovjet gyártmányú volt.) Ezen felül a Honvéd Vezérkar számolt azzal, hogy az 1941. június 22-én kitört német–szovjet háború keretében hazánkat a Vörös Hadsereg részéről légi, vagy szárazföldi csapás érheti, így reálisnak tűnhetett a szovjet támadás lehetősége. Nem rendelkezünk azonban biztos tudással arra vonatkozóan (sem), hogy a szovjet légierő beavatkozása szándékos, vagy véletlenszerű volt. Amíg pedig több oroszországi levéltár anyagában nem, vagy csak korlátozottan lehet kutatni, addig erre a kérdésünkre nem fogunk egyértelmű választ kapni.
Közgondolkodásunk úgy tartja, hogy a kassai bombázás másnapján Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak.
A kormányfő ugyanis június 27-én nem arról számolt be, hogy hadüzenetet küldtünk a szovjet félnek, ahogyan egy ország hadat üzen egy másik államnak, mint például azt Ferenc József tette Szerbiával 1914. július 28-án, az első világháború kitörésekor. Hanem egy bekövetkezett tényről, a hadiállapot beálltáról tájékoztatta a Képviselőház jelenlévő tagjait. Tehát, hazánkat megtámadta a Szovjetunió, s nekünk, mint megtámadott félnek, jogunkban áll válaszolni erre, beálltnak tekintve a hadiállapotot.
Miként arra a korszak neves kutatója, Szakály Sándor felhívta a figyelmet, az 1941. június 26-án sebtében összehívott minisztertanácsi ülés eredeti jegyzőkönyve nem ismeretes, hanem mindkét rendelkezésünkre álló kivonata később íródott. Az egyik Bárdossy Lászlóhoz köthető 1942 márciusából, s abban a „hadüzenet” szófordulat nem szerepel, ellentétben a hazánkat „hadiállapotban lévőnek” minősítő jelzővel. A második Bárczy István miniszterelnökségi államtitkárhoz, a minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvének vezetőjéhez fűződik, aki utólag tett megjegyzéseket a Bárdossy-féle irományhoz. Szemben a jegyzőkönyvekkel, melyekben a „hadüzenet” kifejezés egyszer sem fordult elő, ő már használta a magyarázatai között ezt a szót, így elképzelhető, hogy végül tőle vehette azt át máig tévesen a szélesebb közvélemény.
A publicisztikában, a memoárirodalomban, de még a történeti munkák között is gyakran lehet találkozni a megállapítással, miszerint a hadiállapot beálltának kinyilvánítása törvénytelen volt, hiszen ahhoz az Országgyűlés előzetes hozzájárulására lett volna szükség. Szente Zoltán alkotmányjogász egy 2016-os, nagyobb lélegzetvételű tanulmányában szintén erre alapozva minősítette alkotmányellenesnek az 1941-es hadba lépésünket.
A témával behatóbban foglalkozó történészek ezzel szemben amellett szállnak síkra, hogy hazánk világégésbe való becsatlakozásának módja törvényes volt. Mert bár az 1920. évi I. törvénycikk kétségkívül rendelkezett arról, hogy a hadüzenethez (és nem a hadiállapot kinyilvánításához!), a békekötéshez, valamint a magyar hadseregnek az ország határain kívüli bevetéséhez a parlament előzetes beleegyezésére van szükség, ám 1941 nyarán érvényben volt az 1920. évi XVII. törvénycikk is, a fentebbi jogszabály novellája. Ami pedig az alábbiakról rendelkezett: „Közvetlen fenyegető veszély esetében a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlés késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határain kívül alkalmazását elrendelheti.”
Horthy Miklós kormányzó, az alkotmányos jogaiban biztosított lehetősséggel élve ezt az utat választotta. 1941. június 28-án egy Adolf Hitler német kancellárnak címzett levelében úgy fogalmazott, hogy „amikor a szovjet-orosz légierő magyar területen ismételten képmutató bombatámadásokat hajtott végre, kinyilváníttattam a hadiállapot beálltát Oroszországgal.” S bár Bárdossy László 1945-ös népbírósági perében a vádpontok között szerepelt a Moszkvának és Washingtonnak küldött hadüzenet, valójában ahhoz már akkoriban, de manapság is csak az államfőnek volt/van joga, és nem pedig a kormányfőnek.
Helyeslés kísérte a megjelentek részéről a Felsőházban az elnöklő gróf Széchenyi Bertalan hasonló tartalmú bejelentését is július 4-én. Akkora viszont a Magyar Királyi Honvédség Kárpát-csoport néven működő seregtestének katonái már szovjet földön harcoltak, hazánk pedig hadviselő féllé vált a tengelyhatalmak oldalán. A világháborúból végül 1945 tavaszán Magyarország a vesztesek oldalán került ki. Területét négy és fél évtizeden keresztül a szovjet hadsereg tartotta megszállás alatt, és az ezzel járó társadalmi, valamint politikai kihatások napjainkig tetten érhetők.
Borítókép: felvidek.ma.
