Der Einfluss der Medien ist ein wesentlicher Faktor in der deutschen Politik. Sie erfüllen eine positive Funktion als Kontrollinstanz der Macht, aber ihr Einfluss kann auch destruktiv wirken.

(Magyar fordításért kérjük, görgessen lejjebb.)

Seit Jahren werde ich als deutschsprachiger Journalist in Ostmitteleuropa immer wieder gefragt, wie denn die Propaganda in Deutschland funktioniert. Wie genau läuft der Befehlsstrang vom Bundeskanzleramt zu den Redaktionen? Irgendwas muss da doch laufen, sonst würden die deutschen Medien nicht – wie etwa 2015 zu Beginn der Flüchtlingskrise – uniform in einem ähnlichen Ton berichten.

Wahrscheinlich hat Ulfkottes Buch „Gekaufte Journalisten” etwas mit solchen Fragen zu tun. Es wurde in Ungarn zum Instant-Bestseller und prägt offenbar seither das Bild der deutschen Medien in der Öffentlichkeit. Es fiel aber auch auf fruchtbaren Boden. Ungarische Medienkonsumenten sind noch geprägt von der Erfahrung, wie einst die kommunistische Propaganda funktionierte: Immer derselbe Ton, dieselben Schlagworte, „internationale Solidarität”, „wider den Nationalismus” -  das kommt einem auch heute aus den europäischen Debatten bekannt vor.

Ich kann alle beruhigen: Ulfkottes Buch ist unseriös, es gibt keine Verschwörungen, keine Propagandamaschine. Eine Verbindung zwischen Medien und Politik  gibt es zwar, aber die läuft anders herum: Es sind die deutschen Medien, die die Politik vor sich hertreiben.

Klassisches Beispiel war der monumentale Fehler von Manfred Weber, damals Spitzenkandidat der Europäischen Volkspartei (EVP) bei den Europawahlen. Im April 2019 sagte er im Interview mit dem ZDF, er wolle nicht mit den Stimmen von Abgeordneten der ungarischen Regierungspartei Fidesz EU-Kommisionschef gewählt werden. Er wurde nicht zu der Aussage gedrängt, es war das, was man im Tennis „unerzwungenen Fehler” nennt. Vielleicht war da eine Art eine Art vorauseilender Gehorsam mit im Spiel: Weber und die Christdemokraten standen unter permanentem Druck der Medien, Stellung zu nehmen gegen Ungarns Ministerpräsident Viktor Orbán. Weber löste das Problem durch „Übererfüllung” der medialen Erwartungen an ihn. 

Die Aussage wurde zum Katalysator für verhängnisvolle Entwicklungen: Orbán entzog Weber die Unterstützung , Webers Kandidatur scheiterte, das traditionell gute Verhältnis zwischen Webers CSU und Fidesz erlitt großen und bis heute nicht reparierten Schaden.

„Die Getriebenen” heißt ein Buch von Robin Alexander zur Migrationskrise 2015/16. Er beschreibt darin, wie Bundeskanzlerin Angela Merkel und ihre Regierung doppelt getrieben waren: Von den Ereignissen, aber auch von den deutschen Medien. Das Buch schildert, wie sich die Kanzlerin am Anfang alle Optionen offen hielt, auch die einer Grenzschließung. Aber nur unter der Bedingung, dass dies zu keinem negativen Medienecho führen würde. Das konnten ihre Berater nicht versprechen. Die Grenze wurde geöffnet. Auch dies eine Entscheidung, bei der der Blick auf die Medien die Politik prägte, mit unabsehbaren Folgen.

Zuvor hatte die Kanzlerin im Juli 2015 ein PR-Debakel erlebt, als sie einem bei einem öffentlichen Auftritt einem Palästinenser-Mädchen kühl erklärte, Deutschland könne eben nicht „alle” Menschen aufnehmen, die in Deutschland leben wollen. Die Medien nannten sie daraufhin „die Eiskönigin”.

Vielleicht auch deswegen schlug die Kanzlerin wenig später im September, einen anderen Ton an: Grenze öffnen, „Wir schaffen das”.

„Getrieben” war auch Manfred Weber in besagtem ZDF-Interview, und ganz allgemein wenden deutsche Politiker und Parteien viel Energie auf, um im Umgang mit den Medien nicht den Kürzeren zu ziehen. Bundespräsident a.D Christian Wulf wurde durch einen Medienzirkus um angebliche finanzielle Vorteilnahme 2012 zum Rücktritt gezwungen, aber 2014 vor Gericht freigesprochen. Die Medien hatten also einen Unschuldigen an den Pranger der öffentlichen Meinung gestellt. Und eine politische Entscheidung herbeigeführt mit langfristigen Folgen. Wulff ist katholisch, und Christdemokrat. Seit seinem Abgang gab es in Deutschland kein christdemokratisches Staatsoberhaupt mehr. Ihm folgte der parteilose Joachim Gauck (2012-2017), auf ihn folgte der SPD-Politiker Frank-Walter Steinmeier.

Den privaten Medien geht es in der Regel nicht um politischen Einfluss an sich, sondern um Selbstprofilierung, um politische und gesellschaftliche Relevanz. Denn das bringt Auflage, also Geld. Es war letztlich die Bild-Zeitung, die Wulff zu Fall brachte. Ihr kann man nicht vorwerfen, links zu sein.

Relevanz gewinnt man am leichtesten, indem man große Persönlichkeiten zu Fall bringt. Einen Bundespräsidenten zum Rücktritt gezwungen zu haben, das ist gute Eigenwerbung.

Anders ist es bei den öffentlich-rechtlichen Medien, die wahrscheinlich mittlerweile größeren Einfluss haben als die Privaten. Besonders die großen politischen Talkshows der Moderatorinnen Maybritt Illner (durchschnittlich 2,4 Mio Zuschauer), Sandra Maischberger (1,2 Mio.) und Anne Will (3,3 Mio. Zuschauer) wirken weit über das eigene Publikum hinaus. Viele Medien bieten auf ihren Webseiten Artikel über den Verlauf der jeweils aktuellen Sendung an. Diese TV-Kritiken gehören oft zu den meistgelesenen Stücken des Tages.    

Wer in der Politik Rang und Namen hat, will in diesen Shows auftreten. Aber nicht jeder darf. Die Häufigkeit von Politiker-Auftritten aus den Traditionsparteien CDU/CSU, SPD und FDP entspricht ungefähr ihrem Sitzanteil im Bundestag. So kamen 2019 34% der Politiker in diesen Talk-Runden aus der CDU – Im Bundestag hat die Partei 34% der Sitze. Ganz anders aber bei den Grünen und der AfD. Grüne Politiker wurden - verglichen mit ihrem Sitzanteil im Parlament - doppelt so oft eingeladen (17,2% statt 9,5%) und AFD-Politiker nur halb so oft (5,2% statt 12,8).

Man kann es damit rechtfertigen, dass die tatsächliche Relevanz der Grünen in der Gesellschaft gestiegen ist. In Umfragen liegen sie bei 20 Prozent der Wählersympathien. Aber wenn man dieses Argument akzeptiert, dann wäre die SPD in den Talk-Runden krass überrepräsentiert. Sie liegt bei 15 Prozent, stellte 2019 aber 23% der Gäste. Und die AFD bleibt auch dann unterrepräsentiert.  

Im Prinzip gilt für die öffentlich-rechtlichen Medien das gesetzliche Gebot der Unparteilichkeit und Ausgewogenheit, es darf zu keiner „Tendenz” zugunsten einer politischen Richtung kommen. Eine solche Tendenz gibt es aber allgemein im deutschen Journalismus, wenn man die Parteipräferenzen der Journalisten betrachtet. Mehrere Studien sind zu dem Schluss gekommen, dass etwa ein Drittel der deutschen Politik-Journalisten sich keiner Partei nahe fühlt – aber danach kommen die Grünen, und die SPD. Wären deutsche Journalisten die einzigen Wähler im Land, dann wären CDU/CSU demnach eine Splittergruppe im Bundestag mit weniger als zehn Prozent.

Die Medien sollen der Gesellschaft den Spiegel vorhalten. Aber Deutschlands Journalisten stellen insgesamt eine andere Gesellschaft dar als die, über die sie schreiben. Das hat Folgen für die Politik, auf die sie einwirken.   

„Warum versucht ihr nicht, gegen die Medien zu regieren?”, fragte ein ungarischer Regierungsvertreter seine CDU/CSU-Kollegen im Jahr 2015, als eine Unions-Delegation zu Gast war in Budapest. „Wir tun das die ganze Zeit”. Eine Antwort bekam er nicht, das Konzept schien fremd.

Der Autor ist Journalist, Korrespondent für deutschsprachige Zeitungen und Leiter der MCC Media School.

Titelbild: dpa.

Magyar fordítás:

 

A média befolyásáról a német politikában

A média befolyásoló képessége központi tényezője a német politikának. A hatalom ellenőrzőjeként pozitív szerepet tölt be, de romboló hatása is lehet.

Abból fakadóan, hogy németajkú újságíró vagyok Kelet-Közép-Európában, évek óta újra és újra megkérdezik tőlem hogyan működik a propaganda Németországban. Hogyan jut el pontosan a parancs a Szövetségi Kancelláriától a szerkesztőségekig? Valahogyan biztosan eljut különben nem tudósítana a német média ennyire egységes hangnemben – mint ahogyan azt például a 2015-ös menekültválság kezdetén is láthattuk.

Ulfkotte „Megvásárolt újságírók” című könyvének valószínűleg van valami köze a kérdéshez. Magyarországon azonnal bestseller lett és azóta is formálja a német média imázsát a nyilvánosság előtt. Hozzá kell tenni, hogy minden bizonnyal termékeny talajra lelt. A magyar médiafogyasztók hozzáállását az a tapasztalat határozza meg, amit egykor a kommunista propaganda működése alatt láttak: mindig ugyanaz a hangnem, ugyanazok a jelszavak, „nemzetközi szolidaritás”, „a nacionalizmus ellenében” – ezeket a frázisokat a mai napig halljuk az európai vitákban.

Mindenkit megnyugtatok: Ulfkotte könyve komolytalan, nincsenek összeesküvések, nincsen propagandagépezet. Kapcsolat ugyan van a média és a politika között, de ez fordítva működik: a német média vezérli a politikát.

Klasszikus példa az a hatalmas hiba, amelyet Manfred Weber, az Európai Néppárt (EPP) egykori "csúcsjelöltje" követett el az európai választásokkor. 2019 áprilisában a ZDF-nek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy ha a Fidesz szavazataival szerezhetné meg az Európai Bizottság elnöki posztját akkor inkább nem vállalja a tisztséget. Webert nem hajszolta bele senki a kijelentésébe csupán az történt, mint amit a teniszben „ki nem kényszerített hibának” nevezünk. Talán egyfajta előzetes engedelmességet magában hordozhatott: Weberre és a kereszténydemokratákra állandó médianyomás nehezedett annak érdekében, hogy állást foglaljanak Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével szemben. Weber úgy oldotta meg a problémát, hogy „túlteljesítette” a média vele szemben támasztott elvárásait.

A nyilatkozat katasztrofális fejlemények katalizátora lett: Orbán visszavonta Weber támogatását, Weber jelöltsége kudarcot vallott, a CSU és a Fidesz hagyományosan jó kapcsolata nagy károkat szenvedett, amelyeket azóta sem sikerült helyrehozni.

„Die Getriebenen” címet viseli Robin Alexander a 2015/2016-os migrációs válságról szóló könyve. A szerző kifejti, hogy Angela Merkel kancellár és kormánya két oldalról is nyomás alá volt helyezve: egyrészről az események, másrészről a német média által. A könyv bemutatja, ahogyan a kancellár az az események kezdetén az összes válságkezelési opciót nyitva hagyta – beleértve a határ lezárását is. De csak azzal a feltétellel, hogy nem vezethet negatív médiavisszhanghoz. Tanácsadói azonban ezt nem tudták megígérni. Így a határt megnyitották. Ékes példája volt azon döntéseknek, amely során a média véleménye alakította a politikát, méghozzá kiszámíthatatlan következményekkel.

A kancellár 2015 júliusában, a határzárást megelőzően, PR-rémálmot élt át, amikor is egy nyilvános fellépésen hűvösen elmagyarázta egy palesztin lánynak, hogy Németország nem fogadhat be „mindenkit”, aki Németországban akar élni. A média ekkor „jégkirálynőnek” nevezte el Merkelt.

Ennek köszönhető talán, hogy a kancellár nem sokkal később, szeptemberben már más hangnemet ütött meg: a határt megnyitni, „meg tudjuk csinálni”("Wir schaffen das").

Nyomás alá volt téve Manfred Weber is a fent említett ZDF interjúban. Általánosságban igaz, hogy a német politikusok és pártok rengeteg energiát fektetnek abba, hogy a médiával szemben ne ők húzzák a rövidebbet.

2012-ben, Christian Wulf egykori szövetségi elnököt állítólagos pénzügyi előnyszerzéssel vádolták meg, majd az ügy körül kialakult médiacirkusz lemondásra kényszerítette. 2014-ben végül a bíróság felmentette a vádak alól. A média tehát egy ártatlan férfit állított pellengérre, ezáltal egy hosszú távú következményekkel járó politikai döntést előidézve. Wulff katolikus és kereszténydemokrata. Távozása óta nem volt kereszténydemokrata államfő Németországban. Tisztségében a független Joachim Gauck (2012–2017) követte, azóta pedig az SPD politikusa, Frank-Walter Steinmeier tölti be a pozíciót.

A kereskedelmi média általában nem a politika befolyásolásában, hanem az önprofilozásban érdekelt, valamint abban, hogy politikai és társadalmi relevanciával rendelkezzen. Így szerez fogyasztókat, végső soron pedig pénzt. Végeredményül a Bild volt az a sajtóorgánum, amely Wulff bukását okozta, holott nem vádolhatjuk azzal, hogy baloldali elköteleződésű lenne.

A relevancia megszerzésének legegyszerűbb módja a nagy emberek megbuktatása. Egy szövetségi elnök lemondásra való kényszerítése kiváló önreklám.

Más a helyzet a közszolgálati médiumok esetében, amelyek napjainkban valószínűleg nagyobb hatással bírnak, mint a kereskedelmi orgánumok. Leginkább Maybritt Illner (2,4 millió néző), Sandra Maischberger (1,2 millió néző) és Anne Will (3,3 millió néző) műsorvezetők politikai műsorai gyakorolják a legnagyobb hatást a saját nézőközönségükön kívül eső körre. Számos média beszámol az aktuális adásokról, ezek a cikkek pedig a nap legolvasottabb hírei közé tartoznak.

Akinek a politikában rangja és neve van, meg akar jelenni ezekben a beszélgetőműsorokban. De nem mindenkinek szabad. A hagyományos pártok, így a CDU/CSU, az SPD és az FDP politikusainak megjelenési gyakorisága nagyjából megegyezik a Bundestagban elfoglalt helyek arányszámával. 2019-ben a meghívott politikusok 34 százaléka a CDU-ból érkezett – a párt a Bundestagban a helyek 34 százalékát birtokolja. Egészen más a helyzet azonban a Zöldek és az AfD esetében. A zöld politikusokat kétszer akkora gyakorisággal hívták meg (9,5 százalék helyett 17,2 százalék), az AFD politikusait pedig csak feleannyi alkalommal (12,8 helyett 5,2 százalék), mint amekkora mandátumszámmal bírnak a parlamentben.

Ez azzal indokolható, hogy az utóbbi időben a zöld politikusok egyre nagyobb jelentőségre tettek szert az emberek között (20 százalékra növekedett a párt népszerűsége). Ha ezt az érvet elfogadjuk, akkor az SPD viszont durván felül van reprezentálva a szóban forgó talk showkban. A Zöldek párt 15 százalékon áll, mégis a vendégkör 23 százalékát tette ki. És az AFD így is alulreprezentált marad.

A közszolgálati médiára elvileg vonatkozik a pártatlanság és az egyensúly jogi követelménye, nem húzhat egy politikai oldal felé sem. A német újságírásban jelen van ez a tendencia, ha az újságírók pártpreferenciáit vizsgáljuk. Számos kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a német politikai újságírók körülbelül egyharmada nem érzi magát közel egyetlen párthoz sem. Viszont utánuk már a Zöldek és az SPD következik, mint legnépszerűbb pártok. Ha Németországban kizárólag a sajtómunkások rendelkeznének választójoggal, akkor a CDU/CSU egy kis különálló csoport lenne a Bundestagban, a mandátumok kevesebb mint tíz százalékát birtokolva.

A médiának tükröt kellene tartania a társadalom elé. De a német újságírók összességében más társadalmat képviselnek, mint amiről írnak. Ennek pedig következményei vannak a politikára nézve, amire befolyással vannak.

„Miért nem próbáltok valamit tenni a média ellen?” – kérdezte a magyar kormány egy képviselője a CDU/CSU-s kollégáitól 2015-ben, amikor az Unió küldöttsége Budapesten járt. „Folyamatosan azt tesszük.” Választ nem kapott, a koncepció viszont idegennek tűnt.

A szerző újságíró, évtizedeken át német nyelvű lapok tudósítója, az MCC Média Iskolájának vezetője.

Borítókép: dpa.