A bíró, különösen is az emberi jogi kérdésekben ítélkező bíró a jelenlegi társadalombölcseleti, filozófiai vitáinknak az egyik – ha nem a legfontosabb – kulcsszereplője. Sokszor úgy tűnik, hogy még az újságírónál, a közéleti kérdésekben megnyilvánuló értelmiséginél és a politikusnál is nagyobb hatással van nemcsak a nemzetére, hanem – az emberi jogi gondolkodás nemzetközi jellege miatt – az egész világméretű emberi közösségre is.
Ronald Dworkinnak, az értelmező jogelmélet kidolgozójának még szüksége volt arra, hogy gondolatkísérletként megalkossa Herkules (Héraklész) alakját. Ő egy olyasféle eszményi bíró, akinek korlátlan idő, kifogyhatatlan anyagi és szellemi erőforrások állnak a rendelkezésére az egyes ügyeknek a mérlegelésére és a bölcs eldöntésére.
Ki gondolta volna hajdanán, hogy a forró közéleti kérdéskörök, politikai témák nagy és egyre növekvő részét és arányát (az emberi jogi ügyekben is eljáró) bíróságok fogják eldönteni; különös tekintettel azon vitatott viszályokra, amelyek a jognak és az erkölcsnek mindig is fönnálló, évezredeken áthúzódó feszültségét illetik?
Mindezek alapján érthető, hogy a korunkban ádáz vita és harc folyik azért, hogy a bírónak milyen föltételeknek kell megfelelnie, pontosan ki helyezze őt a megbízatásába, és konkrétan, kézzelfoghatóan, megüresedés esetén ki legyen az új bíró – idézzük csak föl emlékezetünkben az amerikai Legfelsőbb Bíróságnak az új tagjaival kapcsolatos, késhegyre menő viszályokat.
Az ilyen és az ilyesféle ügyekben eljáró bíróságoknak rendkívül jelentős léttani (ontológiai), illetve ezzel együtt embertani (antropológiai), ismeretelméleti (episztemológiai), valamint célszerűségi (teleológiai) jellegű gondokkal, kihívásokkal, nehézségekkel kell egyre inkább, és egyre közvetlenebb módon szembenézniük, azokra megoldásokat keresve.
A jogászuralom, jurisztokrácia (Pokol Béla kifejtésében) többek között annak fölismerését jelenti, hogy egyre növekvő mértékben igen jelentős társadalmi kérdések nem a képviseleti népuralom kidolgozott eljárásmódjai szerint dőlnek el, hanem a bíróságok elé visszük ezeket, és a bíróktól várjuk a döntést. Amelynek azután mindannyian kénytelenek vagyunk engedelmeskedni.
A jogászuralom fő kérdése a népuralomnak és a szakértelemnek, vagy más szóval a demokráciának és az elitizmusnak az egymáshoz fűződő viszonyát érinti. Az újkorban, a modernitásban a többségi népuralomnak (vagyis a demokráciának) az alapelve azt mondja ki, hogy egy nép (vagyis az egy helyen élő embereknek egy maguknak államot szervező csoportja) szavazásra jogosult tagjai közül a ténylegesen szavazáshoz is járuló részének az egyszerű – számszerinti – többsége az egész nagyobb közösségre kihatóan érvényes és hatékony döntéseket hozhat, és mindennek megfelelően hoz is. Ehhez még – mintegy eszmei megalapozásként – a háttérben hozzájárulhat valamiféle okfejtés arról, hogy a döntéshozásoknak a számtalan lehetséges módja közül miért is pontosan ez az, ami a korunknak az emberéhez a leges-leginkább méltó, miért éppen ez vezet a leginkább helyes eredményhez, és így tovább.
A szakértelemnek (vagy más szóval az elitizmusnak) az alapelve pedig azt fogalmazza meg, hogy vannak olyasféle bonyolult problémahalmazok és összetett nehézségegyüttesek, amelyeknek az átlátásához rendkívül magas fokú szakértelem szükséges és hozzáértés szükségeltetik. Ekképpen ezek a kérdéskörök semmiféleképpen sem bízhatók rá az egyszerű halandókra, és nem bocsáthatók könnyelműen a többségi szavazásnak a zsákmányául, hanem egyésszerű, racionális, fölvilágosult országban mindezeket az erre hivatott és kijelölt szakembereknek az ítélkezésére bízzuk.
Ahogyan lassanként eljutottunk a huszonegyedik századba, az állam szempontjából fontos és lényeges szakértői döntéshozásnak a végrehajtói egyre inkább a bírák, illetőleg a különböző bírói testületek lettek. Látnunk kell természetesen azt, hogy – noha korántsem minden esetben, de – számos alkalommal a népuralomnak és a szakértelemnek a különböző választásai homlokegyenest ellentétes eredményekre vezetnek.
És amellett sem mehetünk el megjegyzés nélkül, hogy tökéletesen más dolog adja az igazoltságát egy népuralmi döntésnek (mégpedig a nép valamiféle eszményítése), mint egy szakértelmi döntésnek (az észelvűségben és a tudománynak a korában a nagy becsben álló szakértelemnek a hangsúlyozása).
Nem is beszélve arról, hogy még sok és részletes további háttérigazolást kíván annak a belátása, hogy pontosan melyik alkalommal is hívjuk segítségül a népnek az akaratát, hallgatva arra; és mikor fordulunk a szakmának és a szaktudásnak a segítségéhez. Hiszen ez a hatásköri háttérdöntés nem lehet pusztán alkalomszerű, és nem is helyénvaló az sem, amennyiben a valódi ok a kettő közötti ingadozó választásra maga a pőre önérdek.
A gondolat a bírói hatalom és a törvényhozási hatalom föladat- és hatáskörmegosztásának a több évszázados (Montesquieu-re visszamenő) kérdésköréhez kapcsolódik.
Vajon a bíráink maradéktalanul készen állnak ezen nemes, ugyanakkor könnyűnek egyáltalán nem tűnő föladatra?
Borítókép: pixabay.
