Alapvetően nem is írtam újat. Az elemzésben bemutatott összefüggéseket ugyanis már évek óta ismertetem és – ahogyan ezen a blogon is olvasható 2015 óta – minden kínálkozó alkalommal figyelmeztettem az uniópártokat arról a stratégiai zsákutcától, amelybe az önelégültség melletti kitartással óhatatlanul kerülnének. És pontosan ez az a helyzet, amelyben most vannak.

Most tehát közeledik az „igazság pillanata”, és ez vélhetően rendjén is van így. A Kereszténydemokrata Unió tekintélyének omladozását kiváltó okokra ugyanis csak akkor lehet megfelelő kezelést kidolgozni, ha legalább a felelősséget viselők többsége elfogadja azt a helytálló diagnózist, amit ugyan már évek óta újra és újra meg kellett hallgatniuk, de sohasem akartak komolyan megvitatni.

De először várjuk ki, hogy a CDU legalább a saját kárából tanul-e, miután a jó években teljességgel tévesen tévedhetetlennek képzelte magát.

A nagy mellényből lesz a zakó. Szinte mindig helytálló ez a mondat és erről bizonyosodhatunk meg most a német uniópártok példáján. Győzelmükről meggyőződve hónapokon át a Zöldekkel alkotott koalícióból indultak ki – és lenézték a szabaddemokrata FDP-t és a szociáldemokrata SPD-t, valamint undorodtak az AfD-től, az Alternatíva Németországért párttól. Most pedig úrrá lesz rajtuk a félelem, hogy nem csupán az eddigi legrosszabb eredményt érik el a választásokon, hanem ráadásul még az ellenzékben is kötnek ki. Ezeket a félelmeket még az a remény sem csillapítja már, hogy bűnbakként a politika siralomházába toloncolhatják a csúcsjelöltet, Laschetet, és Németország déli végein kereshetnek egy reménysugarat élükre.

Az egyre inkább opportunistaként megjelenő bajor miniszterelnök pártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) szintén zuhanórepülésben van. Mostanában sokan ezt azzal magyarázzák, hogy ez a polgárok büntetése a rossz kancellárjelölt támogatásáért.

Kellő időbeli és szellemi távolságból azonban még az ügyet széppé imádkozók is felismerik, hogy az unió még a kék-fehér lobogós Bajor Szabad Államban is eltaszította igen sok követőjét, és ezért politikailag egyre és egyre inkább magára marad.

Mindez valóban várható volt olyan esetben, amikor az újságírók többségének szimpátiája a zöld és a szociáldemokrata politika iránt már nem szolgálja Angela Merkel révén az uniót is. Természetesen ezt az összefüggést a német uniópártok is felismerték, viszont máskért értelmezték és fogalmazták meg. Friedrich Merz pártelnöki kinevezését ugyanis azért tervezték megakadályozni, hogy ne rettentsék el a zöld árnyalatú szociáldemokrata Merkel-szavazókat; a WerteUnion csoportosulást, az értékek unióját daganatként kellett kivágniuk az unió pártjának szövetéből, hogy – tűrésével – az uniópárt nehogy rossz oldalról kapja a tapsot, így hát először Kramp-Karrenbauert, majd Laschetet kellett a CDU és ezzel az uniópártok élére ültetni, mert folytonossággal, tehát annak a Merkel-féle politikai iránynak a folytatásával kecsegtetnek, amely oly kedvessé vált Németország újságíróinak, és látszólag megkerülhetetlenül jónak.

Azt, hogy az uniópártok körében lesz „Merkel utáni időszak” is, stratégiailag ugyanúgy lényegtelenként kezelték, mint azt a kérdést, hogy valóban bölcs-e az a remény, hogy a – saját zord elutasítás miatt is – véglegesen az AfD karjaiba elvándorló uniós szavazók számát ellentételezni lehetne az egyébiránt zöld szavazópolgárok uniópárti kötődésével.

Valóban éppen a kereszténydemokrata CDU és a bajor keresztényszociális CSU volt az, ahol a zöldek legtöbb állásfoglalását a „társadalom közepéből táplálkozónak” nyilvánították és ezzel a többség részére is vállalhatónak nyilvánították. Az uniópártok egyúttal számos esetben szélsőjobboldali bélyeggel illették korábbi álláspontjaikat, megválva ezzel korábbi választóik egy részétől, akik vissza már nem nyerhető szavazatait most mégiscsak veszteségnek érzékelik. Ez a két stratégiai hiba volt az, amelyek hatása most az uniópártokat sújtja. A CDU és a CSU számára igenis érzékelhető különbség, hogy tartósan egy olyan AfD-vel kell élni, amely az új (keleti) szövetségi tartományokban a szavazatok akár húsz, nyugaton pedig akár tíz százalékát is elérheti; a választási küzdelemben igenis érdemi jelentőségű, hogy a politikai vezetők személyében is hitelesen kilátásba helyezhetik a Merkel-féle európai, energetikai és migrációs politika helyesbítését.

Forrás: shutterstock.

Az uniópártok erre nyilvánvalóan nem képesek, legalábbis nem ebben a választási küzdelemben. Aki tehát az eddigi politika alternatíváját egyébként is nélkülözhetőnek, sőt veszélyesnek tartja, a Zöldekre vagy az SPD-re szavaz, hiszen Merkel irányvonalán és irányváltásaiban nem volt igazán nagy hiba. Aki azonban mindkettőt sok tekintetben elhibázottnak tartja, az most vagy az AfD-t választja a jelenlegi viszonyok leginkább egyértelmű alternatívájaként – vagy pedig ha az AfD állapota elriasztja, akkor az FDP-re szavaz. Aki pedig mindenek előtt abban a tekintetben tartja elhibázottnak Merkel politikáját, hogy nem eléggé zöld és nem eléggé balos, az most a Linke baloldali utódpártra szavaz. Utóbbi az uniópártok számára ugyan nem túlzottan fajsúlyos, de annál inkább az a Merkel-rajongók elfordulása a Zöldek és a szociáldemokraták felé – a választók feltehetően hosszú távú elvesztéséről az AfD javára már nem is beszélve.

Az eddigi választókat jelentő sokaság kétirányú elszivárgásának az uniópártok egyelőre már nem tudnak gátat szabni. A pártvezetők egyébként sem tekintik ezt elszivárgásnak, sőt azt sokkal inkább saját maguk váltották ki úgymint egy „kívánatos nyitás a közép felé” ill. „szükséges elhatárolódás a jobboldal felé”. Az AfD választói ugyanis – az uniópártok vezetői körében túlnyomórészt – mindig is szélsőjobboldaliak voltak, és ezzel terhelték az uniópártokat – tőlük pedig végre megszabadultak. Szerintük ráadásul a jövő ráadásul a Zöldeké és a szociáldemokratáké, ezért éppen az ő pozíciójukat kell elfoglalni, hogy az uniópártok tartósan a győztesek körébe tartozzanak.

A mindennapi politikai ügyekben elfogult uniópárti politikusok részéről ilyen téves helyzetértékelést alapvetően nem is lehet zokon venni, hiszen egyszerűen csak elszajkózzák ugyanazt, amit számos újságíró és tanácsadó a szájukba adott. A Zöldek iránt érzett szimpátia és az AfD megvetése hiszen a német újságíró közösségi átlagos beállítottságának felel meg, hiszen éppen ez hozta meg a zöldbarát és az AfD-t megvető Merkelnek a – német kancellárok sorában igen csak szokatlan – a német média üdvöskéjeként és a támogatottsági felmérések éllovasaként betöltött szerepkört. Az uniópártok sok éven át élvezték ennek az előnyeit.

Az uniópártok ezt a körülményt könnyelműen – és tévesen – úgy értékelték, hogy a „jó politikájuknak” kijáró tartósbérlet és nem holmi illékony előítélet, amit csupán az újságírók időszakos, Merkel kormányzati szerepéhez kötődő kegynek köszönhettek.

Az uniópártok vezetősége csak akkor kezdett kételkedni a megkerülhetetlennek tekintett irányzat eredményességében, amikor a Zöldek beérték az uniópártokat a közvélemény-kutatók egyik alapvető, a „Hogyan szavazna, ha most vasárnap lenne a parlamenti választás?” kérdésére adott válaszaiban. Szavazati arányuk egyre nőtt, miközben Angela Merkel az újságírók körében csodált munkásságának egyfajta fiatalos beteljesítőjeként Annalena Baerbock lett a média kedvence. Az uniópártoknak átmeneti megkönnyebbülést jelentett, hogy hamarosan elvesztette varázsát a Zöldek kancellárjelöltje. Ha már nem politikai kedvencként, de legalább köztiszteletben álló politikusként a szociáldemokraták kancellárjelöltje lépett, aki a közvélekedés szerint számos tekintetben szintén követi Angela Merkel politikáját és ezzel még inkább vállalhatóvá teszi a szociáldemokratákra adott szavazatot, miközben egyre ritkábban tűnik fel az Esken és Kühnert kettős vezetésével fémjelzett SPD – és persze minél gyengébbnek bizonyul vagy legalább minél gyengébbnek tűnik a beszámolókban az uniópártok jelöltje.

Ebből a kutyaszorítóból a választások napjáig már nincs olyan kiút, amit az uniópártok saját maguknak választhatnának. Ha kinéznénk a Zöldekből és a Baloldal utódpártból az ilyen szintű stratégiai kitekintést, akkor még azt is mondhatnánk, hogy teljes mértékben megvalósult a tervük arra, hogy hosszú távra megfosszák az uniópártokat hagyományos hatalmi pozíciójuktól. kezdetben ugyanis szociáldemokrata és zöld álláspontokra csalogatták a CDU-t és a CSU-t, majd arra kényszerítették őket, hogy tartósan elhatárolódjanak korábbi szavazótáboruk ezáltal elidegenült részétől. Innentől – a politikai közép pozícióját elfoglaló egyetlen pártként – tetszés szerint lehetett politikailag megzsarolni az uniópártokat, hiszen innentől baloldali koalíciós partner nélkül nem volt képes többséget alkotni, az AfD-vel kezdeményezett együttműködéssel viszont politikailag széttrancsíroznák.

Annak ellenére, hogy több ízben is óvták őket attól, nehogy épp ilyen helyzetbe keveredjenek, az uniópártokon belül Merkel követői mind a mai napig csökönyösen követik ezt az utat. Pártpolitikai győzelmük ezért még azokban a hetekben is teljes körűnek tűnik, amikor pirruszinak bizonyul.

Az eredeti cikk német itt elérhető.